Szabédi László (1907–1959) | A magyar irodalom története

206Szabédi László (1907–1959)

A fáradtság, a reménytelenség költészetétől a "külön kerékként" intellektuális vívódásáig önemésztő utat járó Szabédi (Székely) László az 1945 előtti erdélyi irodalom egyik legnagyobb ígérete. Nem véletlen, hogy éppen Illyés Gyula állapította meg róla 1940-ben: "a regionalizmust is úgy szólaltatja meg, ahogy kell: európai színvonalon." A népi örökség tudatos vállalása, francia iskolázottsága, romantikával ölelkező racionalizmusa a legkülönbözőbb műfajokban a legnagyobb reményekre jogosított, sőt e reményeket részben be is váltotta. A második világháború befejeződésekor mögötte van már néhány nagy vers, amelyek a magyar gondolati líra történetében is helyet kérnek, pár novellája Tamási, Asztalos, illetve Nagy István versenytársává tehetné, az Ész és bűbáj (1943) című tanulmánykötettel rendkívüli esztétatehetségét igazolja, a kéziratos hagyatékból nemrég előkerült "ars dramatica" pedig, a Van egy témám (1932) az abszurd dráma korai előfutárának mutatja.

1945-ben a közvetlen cselekvés évei kezdődnek életében. Már nem érzi magát külön keréknek, alkatrészként akar beilleszkedni a megújító forgatagba. Előbb a Magyar Népi Szövetség kolozsvári lapjánál, a Világosságnál dolgozik szerkesztőként, majd Sepsiszentgyörgyre megy, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lesz, szerkeszti a helyi lapot, a Népi Egységet. 1947-ben tér vissza Kolozsvárra, már a Bolyai Tudományegyetem professzoraként; sorra tanít esztétikát, világirodalom-történetet, művészettörténetet, az utolsó években a magyar irodalmi nyelv történetét adja elő. Ezeken az egyetemi előadásokon nemzedékek nevelődtek: példát kaptak irodalom- és tudományszeretetből, művészi és tudományos, illetve erkölcsi igazságkeresésből. 1959 áprilisában, hosszú évek pihenést alig ismerő, megfeszített munkája, hajszoltsága után, kísértetiesen igazolva a verseiben szereplő sínmotívumot, vonat elé vetette magát.

Szabédi sosem tartozott a nagyon termékeny költők közé, egy-egy gazdagabb termésű esztendőt hosszú hallgatás, pontosabban más alkotási területre összpontosító aktivitás követ, hogy aztán ismét hangot kapjanak a lírai vívódások. Amikor 1946-ban a Csillogj, Margitkával megszólal, úgy tűnik, semmi lényeges változás nem történt költői pályáján, mindössze érettebbé vált intellektuális lírája. Régebbi szerelmes verseihez kapcsolódva, itt is értelem és érzelem vitáját folytatja, s végül tételesen is lezárja, anélkül azonban, hogy a tételesség elriasztaná a líra illanó zeneiségét:

A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert büvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti: érti.

207Világolj hát, világom,
világolj életemben
fényednél a világon
a rendet megteremtem.

A rendteremtésnek ez a határozott akarása, amely már nem tűri a kételyt, petőfis indulattal telíti a Költők és bírálók szakaszait, s "a Néppel tűzön-vízen át" gondolata nála is forradalmi, mozgósító jelszóként kap hangot:

ha lelkesedtek, rajta fel, rohamra,
ha nem, hallgassatok.

A költő őrzi a régi formát, ami több is, mint forma, hiszen a dialektika a vers egészét átjárja, mégis az átváltás jeleit ismerhetjük itt fel, a kérlelhetetlen elvi szigorban és a költő- meg kritikustársai iránt megmutatkozó mozgalmi határozottságban:

Nem verssorokból áll a költemény,
melyeket sunyi okosság megoszthat
a Párt s a polgári közvélemény
között, lejárt a sunyi okosoknak.

Szabédi László erkölcsi feddhetetlenségét mutatja – s ez kemény kapocs régi és újabb versei között –, hogy önmagával, saját múltjával szemben még szigorúbb. Ennek a túlságosan is szigorú önvizsgálatnak kulcsfontosságú, 1949-es keltezésű verse s egyben a korabeli irodalom jellemző darabja a Vezessen a párt (első, nem közölt változatának címe, melyből még hiányoznak a jelszavak: Bánva ismerem fel). Az egykori "külön kerék"-sorsért teljesen magára vállalja a felelősséget, s ezzel szembefordulva vállalja a sorkatona fegyelmét; ám a dialektikus látást még itt sem adja fel, s a múltra vonatkoztatva a vívódás is visszatér:

Nem is tudva, hogy cselekedtem,
cselekedtem, nem tudva, mit;
most tudva, vállalom a tettem,
mely reám pirít – de tanít…

Szabédi azonban következetes a következetlenségben is: úgy hiszi, az új helyzetben művészileg sem folytathatja ott, ahol korábban abbahagyta. A vívódások lírájának bonyolult dialektikáját, intellektuális képiségét, stílusalakzat-rendszerét egyszerűbbel, közérthetőbbel kívánja helyettesíteni. "Propagandaversemmel téged segítünk" – írja 1950-ben, s hogy a programot a lehető legszélesebb tömegek számára elérhetővé tegye, költői 208eszközeit a köznapi beszéd fordulataira redukálja, és így biztatja versét: "versenyezz a jelszavakkal." A világosságra törekvés okán azonban nemcsak költői nyelve szegényedésével fizet, hanem bizony sokszor a költői érték feladásával is. Szabéditől tulajdonképpen sosem volt idegen az oktató szándék, s ez a ráció költőjétől természetes, most viszont a felvilágosító buzgalom olykor bántó didakticizmusba csap át.

Ahol viszont a tanító szándék elfogadható, sőt új esztétikai értékek létrejöttét sem akadályozza, az a költészetét véglegesen, fájdalmasan korán lezáró néhány szatirikus vers, mindenekelőtt A pacsirta és a Mese. Nem ismeretlen ez a hang, ez a látásmód régebbi verseiben sem, az új minőség azonban ezekkel a költeményekkel születik. Erkölcsi értéküket csak növeli, hogy nem kívülről és felülről gunyoroskodik a szerző, hanem húsba, saját húsába vágón. A pacsirta például nemcsak panasz, hanem a szigorú mércéjű önismeret újabb bizonyítéka, a legkeményebb bírálat e szakasz jó néhány saját verséről is:

… A dalos
hangja fakó, hivatalos,
kopottasan kopog, kemény,
olyan, mint a… mint az enyém.

Ismét a Szabédi-versekben honos stílusalakzatok halmozásával, párhuzamokkal, fokozással, ellentétezéssel találkozunk, de mindez egy különleges stilisztikai szerephez alkalmazkodik: a bürokrácia nyelvét parodizálva marad hű a költő kedvenc eljárásaihoz, egyszerre jellemezve dialektikus-játékos szemléletét, s azt a helyzetet, amelybe akarata ellenére, mint "karnagy a hal-dalkarban", belekerült.

E jelentős szatirikus költeményekkel rímel Szabédi utolsó prózai írása is, A rák (1958). A gyermekkori történet az egyensúlyérzék-szervében megsértett, hamis "tudatú" kísérleti állatról talán legjelentősebb novellája. Puritán realizmusa, amellyel mégis parabolahatást ér el, s célratörő világossága ugyanannak az eszmei és művészi letisztulásnak a dokumentuma, mint A pacsirta és a Mese, s új művészi kibontakozást ígért, amire azonban már nem kerülhetett sor.

Többek között azért sem, mert Szabédi élete utolsó éveit teljesen a tudományos kutatásnak szentelte. Az esztétikai-kritikusi aprómunka mellett, melynek a Nyelv és irodalom (1955) című kötet a foglalata, több nagy jelentőségű tanulmányt írt a költői képről, s ezekben "eltérően a recept-esztétáktól, akik egyrészt szakadatlanul azt tartják szem előtt, hogy mit kell és mit szabad gondolniok, másrészt szakadatlanul arra oktatják az írókat, hogy hogyan, milyen kizárólagos eljárást követve kell alkotniok", az önálló gondolkodásra mutatott példát. Elvetette a tekintélyelvet alapvető fontosságú verstani munkájában, A magyar ritmus formáiban (1955) 209is. Ugyanez áll nyelvészeti főművére, A magyar nyelv őstörténetére (1974), amelyre maradék energiáját áldozta: a hivatalos nyelvészeti állásponttal szemben a finnugor és az indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatait akarta bizonyítani, a nyelvészeten túlmutató érvényességgel, a magyar közgondolkozást meghatározó "Európában egyedüli heterogén sarjadék…"-elmélettel szemben. Meggyőződéssel hitte, hogy ezt a feladatot könnyebben megoldhatja "egy szentséget és dogmákat nem ismerő kommunista költő", mint a konvenciókhoz jobban ragaszkodó nyelvész. Ugyanígy szolgálatként fogta fel a műfordítást is.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me