Bartalis János (1893–1976) | A magyar irodalom története

Bartalis János (1893–1976)

Több mint fél évszázaddal ezelőtt fedezte fel Kosztolányi, s első szabadversei, egy kolozsvári napilap után, mindjárt a Nyugatban jelentek meg 1914-ben. Hejh, rózsafa (1926) című bemutatkozó kötetéről Kosztolányi mellett Németh László, Gaál Gábor, Szentimrei Jenő írt kritikát. "A huszadik század idilliumai" a harmincas években komorabbra váltanak ugyan, s különösen a második világháború – akárcsak költői indulásakor az első – az idill fenyegetettségére ébreszti (Ima mindenkiért 1940-ben), lényegében azonban a bartalisi líra harminc éven át nem változik, nem fejlődik: az egyszer leütött alaphang magas szintű variációiról beszélnek költészetének fenntartás nélküli csodálói is. A magyarázatot ösztönösségében kell keresnünk. A legősibb munkadalok hangjára ismerünk mindegyre a Bartalis-versekben; nem rejti az élményt látványos formák mögé, 197metaforái is – amikor vannak – ösztönösen támadnak. Ahogy Énekedet, költő… című versében írja:

Téged mindig a valóság érdekelt.
Hadd el a szimbólumokat.
A tisztát, egyszerűt szeretted,
és mint az üveg, olyan átlátszó a szíved.

Ezt az önjellemzést igazolva buzog fel a bartalisi líra megszakítatlan gazdagsággal 1945-ig. Aztán, úgy tűnik, a forrás végképp kiapadt. A szándék jelentkezik ugyan. "Meg kellene valahogy kezdeni" (Háború után, 1945), de egyelőre nem sikerül élő rendbe szednie asztalán a zilált papírlapokat, könyveket. A könyvhöz nem lesz hűtlen, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen könyvtárosként dolgozik, s munkája kapcsolatot jelent az ifjúsággal, költői megszólalására azonban még kilenc évig várni kell. Amikor 1954-ben a baráti biztatások végre versre hangolják, maga is felteszi a kérdést, ki a hibás ezért a hallgatásért. "Kérik a kosályi verseket", de a költő úgy tudja, "Kosály elmerült" a régi világgal együtt. Vajon az következett volna be, amit Németh László harminc évvel korábban megjósolt: "A líra, az új korszakot jelentő vers lokomotív sebességgel fog elhaladni Bartalis János kedves világa mellett." A következő évek azt mutatják, hogy Bartalis nem érez semmiféle lemaradást. Korát meghazudtoló lendülettel rója a verssorokat, szüntelenül jelen van a folyóiratok hasábjain. Válogatott verseinek 1955-ös kiadását 1957-ben követi az első új kötet, Pedig tavasz jő címmel, két évre rá megjelenik az Új mezők és új dalok felé. Ez utóbbi címében is jelzi a költő elszánt törekvését, hogy lépést tartson a korral, a társadalom változásaival. Felfedezi a maga számára az új Kosályt, a szocialista mezőgazdaság útjára tért falut. Költészetét ezekben az években az "És akkor…" kezdetű riportversek jellemzik. Ezekben a verseiben a leírás megmarad száraz tényszerűségében, nincs mögöttes lírai területe; a régebbi lírájában olykor ugyancsak megfigyelhető leíró hajlam verseinek tárgya miatt is szembetűnőbbé válik. A szintén Németh Lászlótól származó figyelmeztetés igazolódik: "az ilyen versben, amelyet rím nem gyámolít, ritmus nem fegyelmez, a legnehezebb nem hibázni."

De nem elsősorban a "hibákkal", hanem a költői szépségekkel, azok jellegével bizonyíthatjuk, hogy Bartalis János lírájában mégsem húzható éles cezúra, sem 1945-tel, sem 1954-gyel. Valójában egyetlen nagy és mély, egy életre szóló élményét, ihlető forrását: ember és természet egymásra találását ismerjük fel az 1958-as Ó szép tavaszi nap!-ban csakúgy, mint az 1923-as Ha a kosályi fák vagy a Szőlőőrzés című versében. Panteizmusának legtisztább megfogalmazását is 1954 után írt verséből idézhetjük:

198Nincs kezdete az én dalomnak,
és nincsen vége se,
egy darab a világból,
vagy talán maga az egész világ.

Egyhúrú költészet Bartalisé, ugyanannak a témának, ugyanannak az élménynek egy-egy aspektusát írja újra és újra, mégis, egyhúrúságában is gazdag. Nem csupán azért, mert a természet végtelen színárnyalataiból építkezik, hanem főképpen, mert világa nem ember nélküli világ. Számára a természet a mezőt a kapásokkal, aratókkal együtt jelentette és jelenti, az erdőben sem csak a fákat és madarakat látja, hanem a favágót is.

Régi és új bukolikáinak többsége az ember és természet idilli viszonyát, a mezei munkának inkább szépségét, mint nehézségét zengi. Mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. Bukolikáinak az adott és ad hitelt s így létjogot, hogy a természet sosem díszletként van jelen, a költő nem mesterségesen hangolja magasra érzelmeit. Tárgyszerű ez a költészet művészi eszközeiben is. Viszonylag kevés költői képet használ, köznapi tények, munkafolyamatok s mindenekelőtt a táj aprólékos-realisztikus leírásából áll össze a jó Bartalis-vers. Amikor mégis költői képre bukkanunk nála, ebben is a mezőn dolgozó ember egy-egy vonásának finom megfigyelését ismerjük fel. Prózában elmondhatatlan gyöngédség, szeretet, élettapasztalat sűrűsödik egy-egy remek versszakban:

A borsó
álmodik.
Tengernyi
pillangósvirágjával
– álmában is –
a száraz karót öleli,
s a száraz karó
egy évre megfiatalodik.

A népdalokban él ilyen természetességgel, ennyi spontán költőiséggel a földközeli ember világlátása. Ezt a közvetlenséget érvényesíti az emberi kapcsolatok ősi-patriarkális ábrázolásában is, 1914-ben ugyanúgy, mint 1957-ben.

Versforma tekintetében s nyelvi tisztaságában is hű maradt régi önmagához. A szép magyar versbeszédre kevés lírikusunktól idézhetünk olyan példákat, mint éppen tőle, s ezek között számos új költeményét. A Hajnali zene vagy a Zöld kertekbe egyúttal arra is bizonyíték, hogy a bartalisi szabadvers nem megmerevedett, egysíkú forma: a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Noha legtöbbjük nem írható fel szigorú ritmusképletben, igazán jó szabadversei 199mégsem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek is fegyelmezettebb rendbe szorítanak. Bartalis szabadvers-vívmányai kétségtelenül irodalomtörténeti jelentőségűek, hatásuk a magyar lírában letagadhatatlan még akkor is, ha az újabb költőnemzedékeknél a szabadvers gondolatilag bonyolultabb változatai kerültek előtérbe.

Kései költészetét, már a búcsú verseit Idő, ne fuss! (1965), Nyugtalanságok (1969) és Veresbegymadár (1973) című köteteiben olvashatjuk. Az, aki én voltam (1972) című önéletrajzi emlékezésében ifjúkorának élményeit, költői indulásának történetét dolgozta fel.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me