AZ IRODALMI ÉLET
AZ IRODALMI ÉLET
A második világháborút lezáró 1945-ös év látszólag sokban az 1919-eshez hasonló helyzetben, az újrakezdés, az újraindulás állapotában találta a romániai magyar irodalmat. Az írók java részét szétszórta, frontra kergette, koncentrációs táborokba zárta, vidéki magányba száműzte a háború, a korábban létező sajtóorgánumok megszűntek. A Korunkat a Horthy-hatóságok betiltják, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon megjelenésének a háborús események vetnek véget. Ugyanilyen sorsra jutnak a két világháború közötti időszak politikai lapjai is.
Fontosabb azonban a lényeges különbség a két "újrakezdés" között. A két világháború közötti időszak irodalmi élete saját hagyományt jelent már; az írók, akiket otthon, munkára készen talál a fegyverszünet, nem ismeretlen feladattal találják szemben magukat, hanem húszéves munkájuk folytatására kell vállalkozniuk. S ami még fontosabb: 1945-ben a háború vége egyben sorsdöntő politikai változást is jelent az ország életében. A német fasizmus veresége s román és magyar kiszolgálóinak bukása után nemcsak a politikai életben, hanem az irodalomban is azok az erők jutnak elsősorban szóhoz, amelyeket a háború alatt a dél-erdélyi román, illetve az észak-erdélyi magyar fasizmus elnémítani igyekezett: a kommunista és antifasiszta baloldal. Az írók, publicisták zöme résztvevője a háborús évek antifasiszta megmozdulásainak, nem egy az addig illegalitásban működő kommunista párt tagja, ennek köszönhető, hogy kezdettől határozott programmal jelentkeznek: az ország demokratizálásának, a fasiszta maradványok fölszámolásának a programjával.
E program szellemében hozzák létre a háború utáni első irodalmi intézményeket. A könyvkiadást az 1944-ben újraszervezett Munkás Athenaeum (1945-től Józsa Béla Athenaeum) vállalja magára, mely a könyvterjesztést és – mivel éppen a munkásság anyagi körülményei engedik meg legkevésbé a könyvvásárlást – a kölcsönkönyvtár-hálózatot is megszervezi. Az 1945-ben meginduló könyvkiadás első terméke a Munkások és földművesek naptára, rögtön utána egy József Attila-kötet Döntsd a tőkét, ne siránkozz! címmel, s a Márciusi ifjúság című antológia. De a romániai magyar írók is itt kapnak nyilvánosságot: "Az 1946-os könyvnapokon már az Athenaeum-kiadványok között látjuk Kisbán Miklós Bűvös éjszakáját, 176Jékely Zoltán regényét, Asztalos István, Kós Károly, Méliusz József és Nagy István írásait. És ne feledkezzünk meg a legkeresettebb könyvről és szerzőjéről, Benedek Marcell Az irodalmi műveltség könyvéről sem" – emlékszik vissza az Athenaeum első elnöke, Jordáky Lajos. Az első félévben 36 kiadvány az Athenaeum mérlege, nem egy 7500–10 000 példányban. Mindez rendkívüli siker a háború utáni körülmények között.
Az Athenaeum szerzőlistája is jelzi a korszak jellegét: a demokratikus irodalom megteremtését széles frontvonal vállalja, mintegy a korábbi népfrontpolitika, a Vásárhelyi Találkozó szellemében. E közös cél fogja össze időlegesen az írókat; a transzilvanista Kós Károlyt, a helikonista Bánffy Miklóst éppúgy, mint a polgári humanista Benedek Marcellt, Jékely Zoltánt vagy a kommunista Nagy Istvánt, a népiek baloldaláról induló Horváth Istvánt. Ez az egységfrontszellem jellemzi az irodalmi sajtó első kísérleteit. A romániai magyar lapkiadás természetesen tömeglapokkal indul újra: a Falvak Népe 1945-ben, s még előbb a kolozsvári Világosság és a brassói Népi Egység, mindkettő 1944 őszén. Különösen a Világosság volt a kolozsvári írók színvonalas műhelye (irodalmi rovatát Jékely Zoltán szerkesztette); itt jelenik meg Asztalos István Iró a hadak útján című emlékirata, itt jelentkeznek újra a költők (Szemlér Ferenc, Horváth István, Horváth Imre), itt bontakozik ki a demokratikus írói arcvonal publicisztikája. 1946 júniusától pedig megindul az Utunk, a háborúból hazatért Gaál Gábor szerkesztésében. A korábbi lapok jellegüknél fogva csak szerény helyet szoríthattak a szépirodalomnak, s az így közölt anyag is aktuális politikai célzatokhoz igazodik. Az Utunk immár kifejezetten szépirodalmi lap (egyelőre kéthetenként jelenik meg), bár Gaál Gábor a lapszerkesztésben megőriz valamit a régi Korunk sokfelé pillantó érdeklődéséből; a kimondottan szépirodalmi anyag mellett a lap egyharmadát a külpolitikai, világgazdasági cikkek, a hazai közélet kérdéseivel foglalkozó publicisztikai írások, mozgósító riportok teszik ki.
Az Utunk körül valóságos, szervezett írócsoport tömörül; ennek dokumentuma a 2. és 3. számban közölt széles körű ankét, mely huszonhat író nyilatkozatát tartalmazza az irodalom legfontosabb közügyi feladatairól. A lap politikai orientációjában a nemzeti ellentétek, a nacionalizmus elleni harc a központi probléma, a háborús évek nemzetiségi uszítása által ütött sebeket mielőbb begyógyítandó. Már a második számban Kacsó Sándor cikke hirdeti meg, hogy "a népek közötti együttélés új formájának műhelyévé lett a történelem", hangsúlyozva a magyarság önálló hagyományainak őrzését mint a demokratikus átalakuláshoz való önálló hozzájárulás zálogát (Új nemzeti szellemet!). Balogh Edgár "az együttélés tudományá"-ról cikkezik, ugyanakkor a lap a kortárs román irodalom fordításával, kritikai ismertetésével, román írókkal készült interjúkkal szolgálja a közvetlen irodalmi kapcsolatok kiépítését.
177Az Utunk 1947-től már a polgári irodalommal folytatott egyre erősödő polémia színtere is; a stílusdemokratizmusnak, a tömegirodalomnak az adott helyzetben jogos igénye olykor egyoldalú ítéletekhez vezet, ami ellen elsősorban a "polgáriak" emelnek szót. "Irodalom- és művelődési politikánk célja nem lehet az, hogy […] irodalmunkat egy már elért kulturális fokról leszállítsuk – hanem hogy a tömegeket minden erőnkkel igyekezzünk erre a fokra minél előbb fölemelni" – írja 1946-ban az Utunkban Benedek Marcell. Talán ennek s ehhez hasonló megnyilatkozásainak tulajdonítható, hogy amikor egy évvel később megvédte Arany Toldiját Gaál Gábor történelmietlen elmarasztalásával szemben, az "időszerűtlenné vált esztétizmus" képviselőjeként utasították vissza szempontjait. 1948-ban pedig az irodalmi pártosság igazával együtt a zsdanovi irodalomelmélet merev tételei is felbukkannak: a realizmus nevében individualizmusnak számít a művészi egyéniség minden szokatlanabb megnyilatkozása, s némi naivitással az irodalmi "termelés" minőségét is tervszerűen fejleszthetőnek vélik: "Ugyanúgy, ahogyan a testi dolgozók arra törekszenek, hogy növeljék az anyagi javak termelését, a szellemi munkásoknak is kötelessége elsajátítani a marxista – leninista ideológiát, amely lehetővé teszi számukra, hogy minőségileg egyre kiválóbb műveket alkossanak" – olvassuk Az alkotóművész feladata a népi demokráciában című cikkben. A kritika a költőnek már nemcsak a nyugatosok hatását veti a szemére, hanem az Ady-reminiszcenciák is a polgári jelleg tüneteinek számítanak.
Ez a türelmetlenség természetesen negatíve is kihat az irodalmi életre, kérdés azonban, hogy "türelmesebben" lehet-e forradalmasító irányokat győzelemre vinni. Ha az akkor dolgozó nemzedék emlékezéseit olvassuk, a korabeli irodalmi sajtó anyagát nézzük, a korszak munkaláza, új irodalmat szorgalmazó lendülete legfeljebb a századelő avantgarde pezsgéséhez mérhető. Az alkotókedvet egyelőre nem fékezi, hanem éppen ösztönzi a korszak eszméjével való találkozás.
A negatív hatások 1950–1955 között válnak egyre szembetűnőbbé. A dogmatikus türelmetlenség Gaál Gábort sem kíméli: hamis érvekkel "leleplezik" az ő irodalmi tevékenységét is, s ez a rágalomhadjárat hozzájárul betegsége elhatalmasodásához, majd korai halálához. A "hőskor" utáni időben az irodalmi intézmények száma és ereje megnő; megalakul a Romániai Írók Szövetsége, melyhez a kezdetben nemzetiségi alapon szervezett Romániai Magyar Írók Szövetsége is csatlakozik; a Kolozsváron induló Irodalmi Almanach megszűnése után 1953-ban Marosvásárhelyen Igaz Szó címmel indul havi folyóirat, s a magyar nyelvű napilapok irodalmi melléklete is fórumot jelent az írók számára. A könyvkiadás állami vállalat hatáskörébe kerül, melynek Bukarestben és Kolozsváron, egy ideig Marosvásárhelyen is létesül fiókszerkesztősége. A könyvkiadás mennyiségi növekedése már nemcsak az azonnali hatású művek megjelentetését teszi 178lehetővé, hanem a hazai írók mellett a magyar klasszikusok is sorozatszerűen kerülnek a könyvesboltokba. A könyvkiadás megszervezését a kiadó vezető pozícióiban olyan írók és közéleti emberek vállalják, mint Szemlér Ferenc, Méliusz József, Kacsó Sándor, Földes László, Domokos Géza, Bodor Pál. Tóth Samu két évtizedes munkássága nyomán a kolozsvári technikai részleg a könyvművészet műhelyévé nő. Ugyanebben az időben megfigyelhető azonban a dogmatikus irodalomszemlélet erősbödése is; a realizmus elvei normatív módon érvényesülnek kritikában és irodalompolitikában. Recept-módszerrel próbálják tisztázni, milyen eszközökkel tükrözheti az író az általánost, milyenekkel az egyedit. A viták központjában olyan terméketlen kérdések állanak, vajon statisztikai átlag-e a típus vagy sem, s milyen műfajokban kötelező a konfliktus. Ez az esztétika az írót egyfajta tanítványnak tekintette; az alkotási kérdések megoldását nem az írói gyakorlatra bízta, sőt eretnekségnek tekintett minden eltérést az elméletben leszögezett alkotói elvektől. Az irányelvek mechanikus alkalmazása is jellemzi a korszakot; az intimizmus, a kritikai apologetizmus ellen az irodalmi sajtó akkor is hadjáratot indít, ha ezek a jelenségek a kor hazai magyar irodalmában csak periferikusan vannak jelen. A realista valóságtükrözés igénye így sokban formálissá válik, s mert a valóság sokrétű ábrázolása mindig írói felfedezés is, az ezzel járó formai újítások vagy csak különösségek antirealista beütésnek számítanak.
A korszak irodalmi életében is felfedezhetjük azonban az átvezető, egészségesebb szellemet ígérő jegyeket. A normatív realizmus, merevsége mellett ébren tartja a valóság iránti érdeklődést; az ötvenes évek elején induló nemzedék elsősorban ezt az igényt vallja magáénak, s éppen a realista esztétika következetes vállalása ébreszti rá a kor realizmuselméletének szűkkeblű voltára. Szabó Gyula Gondos atyafisága azért került a dogmatikus kritika támadásainak kereszttüzébe, mert "túl realista" volt mind érzelemábrázolásában, mind társadalmi problémáinak jellegében.
A másik ütközőpontja a kor irodalomszemléletének a hagyományokhoz, elsősorban az avantgarde áramlatokhoz való viszony. Valamennyi korábbi irodalmi törekvés közül az avantgarde-ot tekintette a nagyrealista fölfogás leginkább a polgári kultúra bomlástermékének; természetesnek kell tartanunk, hogy a második író- és költőnemzedék ellenzékisége ezek felé fordul a megmerevedettnek érzett realizmus felfrissítése érdekében. A szabadvers jogosságától kezdve az expresszionizmus kozmikus képalkotásának elfogadtatásáig esztétikai kérdésekről folynak az ötvenes évek elejének és derekának polémiái, e vitákban azonban a dogmatizmus és egy újfajta, az író szerepét másképpen látó elkötelezettség szembenállása fejeződik ki. Ahogy egy évtizeddel később, de visszamenő érvénnyel, az ötvenes évek közepén jelentkezett fiatal írókra is jellemzően vallotta Farkas Árpád az Igaz Szó ankétján: "Önkéntes, belső kényszerből fakadó cselekvés, használni-akarás – azt hiszem, ez a mi elkötelezettségünk. A 179lekötelezettség gerincsorvasztó, meddő, passzív állapot, a pincér mosolya bukszaelővételkor, zordsága zárás után."
Új tehetségek indulásának, régiek megújulásának, kibontakozásának kedvező légköre látszik megteremtődni az ötvenes évek második felében, ezt biztosítják a bővülő intézményes keretek. 1957-ben újraindul a Korunk, Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében, s irodalmi vonatkozásban elsősorban kritikai tanulmányanyagával és a fiatal líra, majd a dráma támogatásával segíti a kibontakozást. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények címen megjelenik a romániai magyar nyelvészet és irodalomtörténetírás akadémiai folyóirata (évenként egy, majd két kötetben), s ugyanebben az évben az ifjúság is két igen jelentős lapot kap, amely a romániai magyar irodalom jövőjének alakításában – az ifjú írók és olvasók nevelésében – játszik szerepet: az Asztalos István szerkesztette gyermeklap, a Napsugár kifejezetten irodalmi jellegű, de az ifjúsági szervezet hetilapjaként Domokos Géza szerkesztésében megjelenő Ifjúmunkás szintén feladatának tekinti a fiatalok irodalmával való foglalkozást, a pályakezdők támogatását. 1957–1958-ban az Utunk színvonala is emelkedik (főszerkesztője ekkor Földes László), szépirodalmi anyagának javulása mellett különösen figyelemreméltó a két világháború közötti romániai magyar irodalom újraértékelését célzó cikksorozata.
Az Igaz Szó kezdeményezésére is hivatkozva (amely a két háború közötti folyóiratok örökségét emlékezésekben eleveníti fel), Méliusz József vihart kavaró cikket ír Közelmúltunk irodalma címen, és ebben éppen a jelen irodalma szempontjából nevezi elodázhatatlannak a közvetlen irodalomtörténeti hagyomány felmérését: "Mindenekelőtt a marxista – leninista irodalomtudomány és esztétika lenne hivatott a mai műveket irodalmunk egészéhez mérni. De ehhez felszínre kell hoznunk mindazokat a tényleges értékeket, amelyekkel ténylegesen rendelkezünk és amelyek elsikkadtak." Méliusz itt többek között Kuncz Aladár, Markovits Rodion, Kisbán (Bánffy) Miklós, Karácsony Benő, Balázs Ferenc, Hunyady Sándor, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Daday Loránd, Áprily Lajos, Ligeti Ernő, a publicista Spectator (Krenner Miklós) műveit említi (a Korunk valóságirodalmának teljesebb felmérése mellett), sőt leszögezi, hogy "ezen túl el kell jutnunk az 1919 előtti hagyományok összképéhez is". Méliusz cikke s az említett életművek körül a vélemények hevesen csapnak össze. A szélsőségesen dogmatikus visszautasítás után azonban elemzési kísérletek következnek, váltakozó színvonalon. Nagy István Bánffy trilógiájáról három folytatásban kifejtett véleménye nyitja a sort, amelyre később Marosi Péter válaszol, rámutatva, "milyen nagy károkat okoz az irodalmi művek szűklátókörű elemzése"; sorra kerül Karácsony Benő, Reményik Sándor, Salamon Ernő, Dsida Jenő (Dsida kapcsán a nézetek már 1956 őszén összecsaptak az Utunkban), Csehi Gyula a romániai magyar irodalom baloldali forrásvidékét, Jancsó Elemér az Ady- 180hatást kutatja. A két világháború közötti örökség átértékelése, lényegében megnyugtató következtetések nélkül, 1958-ban félbeszakad, s majd csak a hatvanas években indul meg újra, jórészt az Irodalmi Könyvkiadó Romániai Magyar Írók című sorozatának nyomában, illetve egyes előszó-tanulmányokban, az irodalmi köztudatban azonban a "nézzünk hát szembe" problematikája nem múlik el nyomtalanul. A távolabbi múltat tudatosítják majd a sorozatszerűen megjelentetett régi erdélyi emlékiratok és naplók a hatvanas évek végétől. A művelődéstörténet felkarolásával párhuzamosan (ebben Benkő Samunak van kiemelkedő szerepe), a folklórkiadványok súlya is megnő. Sorozatosan jelennek meg egy-egy gyűjtő vagy táj népköltészeti anyagát bemutató kiadványok, köztük olyan munkák, mint a Balladák könyve, Kallós Zoltán gyűjtése (1970). A provinciális-dogmatikus szemléleten túlemelkedést ugyancsak segítette a világirodalomra nyíló ablak: 1961-ben Bukarestben megindult a román világirodalmi folyóirat, a Secolul 20, 1963-ban pedig az írószövetség országos értekezletet rendez a nyugati irodalomról, amelyet a neves román esztéta, Tudor Vianu európai látókörű okfejtése ural. 1965-től a Horizont-könyvek révén a romániai magyar olvasó számára közvetlenebbül is elérhetővé válik a kortárs világirodalom. (Néhány évvel később, sajátos művelődési feladatok, hiányok betöltésére vállalkozik a szintén népszerű Téka-sorozat.)
Ebben a megváltozott légkörben indul meg s vezet sikerre egy új kiadói vállalkozás: a Forrás. A Forrás-sorozat sürgető szükséglet kielégítéseként született: ahogy közvetlenül a felszabadulás után, pontosabban a negyvenes évek végén s az ötvenesek elején nagy számmal jelentkeztek a romániai magyar irodalomban a fiatalok, most egy évtizeddel később tehetségesnek ígérkező költők, prózaírók még népesebb csapata kér bebocsáttatást. A kezdetben elszórt folyóiratközlések után az első kötetek megjelentetését eseménnyé emelő Forrás-sorozat szervezi hivatalosan is nemzedékké a fiatalokat. Veress Zoltán sorozatnyitó novellás kötetét (1961) lényegében egyetlen év alatt Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos versei, Bálint Tibor karcolatai követik, s a Forrás ezzel irodalmi rangot kap. Két-három esztendő múlva az egyes kötetek színvonala hullámzóvá válik, bár egy-egy kiemelkedő első könyv most is ösztönzőleg hat az irodalom egészére. Valójában ebben van a Forrás irodalomtörténeti szerepe: nemcsak hozzásegített néhány kiváló tehetséget a megjelenéshez, s felhívta az olvasó figyelmét, hogy valami új van készülőben a romániai magyar irodalomban, hanem ösztönzőleg hatott az előző nemzedékre, a még idősebbekre is, nem egy, még megújulásra képes írót ébresztett rá megrekedtségére.
Mindezek a kiadói vállalkozások, sorozatok az 1970-ben létesült nemzetiségi kiadó, a Kriterion égisze alatt érnek be. Írók, szakemberek bevonásával, Domokos Géza széles látókörű, rugalmas igazgatása alatt a romániai magyar művelődésnek, az új nemzedékek sokoldalú nevelésének fellegvárává 181lett a Kriterion; nem csupán regisztrál, begyűjti a termést, hanem ösztönöz, kezdeményez is, a múltat, a jelent és a jövőt tudatosítja.
A romániai magyar irodalom megújulásának folyamata nem egyenletesen ment végbe, erről tanúskodnak az irodalmi folyóiratok évfolyamai. A lírában – változatlanul viták közepette – mindinkább uralkodóvá válik egy korszerűbb, a műfaj törvényeit s a 20. század közepi feltételeket, a gondolatiság igényét érvényesíteni igyekvő hang, a lapok prózaoldalain viszont még mindig a szabványriport uralkodik, s az elbeszélések egy részét is a riportszerűség, felszínesség jellemzi. A nagy riportakciók, az ország földrajzi alapon, tartományonként történő felmérése 1964-ben, a "Hivatal, hivatás falun"-sorozat 1965-ben, nem tekinthetők az Utunk dokumentumirodalmi fegyvertényének, az időszerűség ezekben az írásokban csak tételesen van jelen. Az 1967-ben kiírt Szülőföld-pályázat már több eredményt hoz, jóllehet inkább az emlékezés, a költői próza szintjén. Az írói valóságszemlélet figyelemreméltóbb dokumentumait – Szabó Gyula, Pusztai János, Kiss János epikus művei mellett – nem irodalmi lapokban találjuk meg; az oknyomozó riportázsban az Ifjúmunkás jár az élen, de számba veendők az 1968-ban alakuló vidéki lapok, elsősorban a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör ifjú költőmunkatársainak valóságfelmérő írásai, valamint a brassói Új Idő (később: Brassói Lapok) publicisztikai rovata. A publicisztika megélénkülése valamennyi lapban lemérhető, a bukaresti Előre irodalmi melléklete (Domokos Géza szerkesztésében) ebben a szakaszban – időlegesen – országos irodalompolitikai fórummá válik, közvetlenül visszhangozva 1968 tavaszának-nyarának megújulást hirdető írószövetségi vitáit. A hetvenes években a Bukarestben, Huszár Sándor szerkesztésében meginduló A Hét (1970) ad teret elsősorban a publicisztikai műfajoknak.
A publicisztikai és irodalomkritikai tevékenység egyébként a romániai magyar irodalomban gyakran összemosódik, az irodalombírálat sokáig nemcsak a nagy művek hiányában stagnál, hanem feladatának kampányszerű értelmezése következtében is. Talán a kritikáénál is lassúbb az irodalomtörténetírás fejlődése. Az irodalomtörténet jó ideig ugyancsak összemosódott a publicisztikával, s ettől a betegségtől ma sem mindig sikerül szabadulni. Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények. A modern magyar irodalom történetének kutatása, népszerűsítése is kilépett már az elő- és utószavak keretéből, ezt szolgálja az 1968-ban indított kismonográfia-sorozat, Móricz Zsigmond, Arany János, Tamási Áron, Petelei István, Mikes Kelemen, Kemény Zsigmond és Kós Károly életművét mutatják be az első kötetek. A romániai magyar irodalomtörténészek 182legsajátosabb feladata azonban az itteni magyar irodalom felmérése; a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a Korunk, az Igaz Szó, a Studia Universitatis Babeş-Bolyai. A Series Philologia hasábjain megjelent tanulmányok Láng Gusztávtól, Sőni Páltól, Varró Jánostól, Abafáy Gusztávtól, Balogh Edgártól, Tóth Sándortól, Izsák Józseftől, magyar-román kapcsolattörténeti közlések Engel Károlytól, Dávid Gyulától előkészítik a nagyobb, filológiai igényű összefoglalásokat, író-, folyóirat- és jelenségmonográfiákat. Az ötvenes évek romániai magyar irodalma tudományos értékű, átfogó és elemző történetének megírása e részmonográfiák elkészülte után valósítható csak meg. Sőni Pál úttörése azonban, A romániai magyar irodalom történetének egyetemi kézikönyve, s a könyv körül kialakult vita közelebb hozta a sürgető feladat elvégzését. Az irodalomtörténetírás először a felszabadulást követő korszak irodalmának feldolgozására vállalkozott, 1971-ben jelent meg Kántor Lajos – Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945–1970 című kötete.
Természetesen nem lezárt vagy lezárható folyamatról van szó, hiszen a romániai magyar irodalom élő szervezet, s talán sosem ismertek e tájak egyidőben annyi ígéretes írói tehetséget, mint éppen napjainkban. A hatvanas évek végére felnőtt a felszabadulás utáni második nemzedék, s a betakarítást végző legidősebbekkel, a pályájuk derekán levőkkel s a hangjukat most próbálókkal együtt nemcsak a lírát, hanem már a prózát és a drámát is olyan szintre emelték, amely méltó a két világháború közötti legjobb hagyományhoz, s itt-ott érdemes a nagyvilág figyelmére.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
