ORBÁN OTTÓ (1936)

Full text search

ORBÁN OTTÓ (1936)
Orbán Ottó (1936) a modern magyar költészeti hagyománynak azon a nyomvonalán indult el, amely az esztétikai hatásformák áttételesebb költészettanát állította az élménylírai vallomásosság helyébe. Mint általában azoknál a költőknél, akiknél az élmény minősége nem formálódik át lényegesen, nála is ott a legbeszédesebbek e líraeszmény egyedi sajátosságai, ahol az alakítás a legkevésbé hagyja rejtve az eredeti élményanyagot.
1960-ban megjelent első kötetében (Fekete ünnep) lényegében már együtt látható az a szemléleti kettősség, amely meghatározó jelentőségű lesz későbbi költészetében is. A lírai alany úgyszólván mindvégig életrajzi vonatkozású beszédhelyzetekben tesz vallomást, s az életérzés tragikussága döntő mértékben tapasztalati, történelmi élményekből származik. Az apa elvesztése, a megaláztatás emlékképei, a fasizmus rémlátomása rendre az absztrakció tárgyiasító eljárásain átstilizálva kerülnek a versbe, s a világegész elvont modelljének lenyomataiként az emberi lét elemi kiszolgáltatottságát sugallják. A történelmi tapasztalatot egyetemes létélményként megjelenítő mozzanatban nyilvánvalóan éppúgy ott van az Újhold-líra hatása, mint József Attila nagy gondolati verseinek ihletése is. Az elvont létszemlélet lírai absztrakciója itt a megjelenítés konkrét tárgyiságában nyilatkozik meg. E szemléleti, illetve technikai elemek egybeszerveződéséből jön létre korai verseinek egyik legsajátabb alakzata, a strukturális metafora. Nem a szókép a vers fő hatásformáló minősége, hanem a felidézett viszonylatok egymásrautaló rendszere, a látvány szerkezete:
Szeme, mint a vakok szeme messzire néz
s a fekete csöndben, mely testemen megépült,
karcsú, nem múló villanás,
hát ennyi értelem –
a kimondott szó,
a megélt pillanat,
a megalkotott törvény
(A haldokló beszéde)
Ugyanakkor a versek másik nagyobb csoportja – különös ellensúlyképpen – mintha kivonná a lírai alanyt ebből a tragikus univerzumból. Míg az elvont tárgyiasság jegyében megformált versvilágok adott állapotának tekintik a tragikus örökséget, itt a magányból való kiút vágyképei, a vigaszt kínáló szerelem képzete, sőt a természet elemi vitalizmusa hordoznak olyan értékeket, amelyek a költői magatartásban a vállalás motívumait erősíthetik meg. Ezek a versek nemcsak az expresszionista stilizáció szóhasználatával élnek, de rendre szét is feszítik a kötött szerkezeteket, s a beszélőt mintegy ráhangolják az életértékek bizonyosságára. Az említett strukturális metaforika helyett nem véletlenül épp itt válnak uralkodóvá a 954hagyományosabb expresszív szóképek. Ezért lesz a pályakezdés két szemléletforma egyidejű megnyilvánítója: a metafizikai magány belátásának megfogalmazása, ugyanakkor a lét megtartó erőinek felkutatása, sőt olykor ódai ünneplése is. Van ebben a mozzanatban gondolati következetlenség, amelyet annak idején a tragikus élmény túlszínezésével, szerepjátszó jellegével magyarázott Tamás Attila. A pálya további alakulása azonban inkább arra enged következtetni, hogy az ódaszerű versek metaforikus díszítettsége ugyanannak a szubjektív irányultságnak a következménye, amely a világegész tragikus képeit sorakoztatta elő: a lírai alany lényegében minden helyzetben a költészetté lényegítés szándékával közelít tárgyához. Legáltalánosabb értelemben így kapcsolódva a világot esztétikai fenoménként értelmező költészeti hagyományhoz, a Nyugat líraeszményéhez. A hatvanas évek első felében inkább változatokkal gazdagodik ez a tárgyias alanyiság. A nyelvi, képi feltöltöttség erősödése, a stilizáció gyakori dekoratívvá fokozása kevéssé járul hozzá a témák és élmények tagolt, határolt jelentéskörökbe foglalásához. Jószerint csak a harmóniaigény és a tényleges körülmények ellentétező megjelenítése képezi a versben idézett látomás szerkezetét. Ebben a szakaszban nő meg olyan versek jelentősége, amelyek az elvont létteljesség elvét az érzelmi motívum közegén keresztül, a beszélő hangoltságának metaforikus jelzéseivel próbálják megközelíteni (Bartók, Éhség). Ez az érzelmi beállítódás ekkortájt határozott ösztönzést kap a modern amerikai líra egyik nagyhatású (és akkoriban Európa-szerte túlértékelt) vonulatától, az ún. "beat-költészettől". A Ginsberg-féle képláncolatos, látomáselvű alkotásmód a külvilág torz jelenségeit rendre a mellérendelés logikájával emelte a versbe. Az ilyen transzparens eljárások egy fajtája korábban is jellemezte Orbán Ottó líráját, ekkor azonban határozottabban lépnek elő poétikai formaelvekké (Áttörés). Egyidejűleg megfigyelhető, hogy éppen a hatvanas években írt versei igyekeznek a legszélesebb poétikai skálát végigjátszani. Költészete talán ekkor a legnyitottabb a világirodalmi hatások befogadására. A nyugatos klasszicizációtól egészen a hermetizmus jelzéseiig nyomát találhatjuk ennek a formakeresésnek – nemegyszer a magyar avantgarde kassáki hagyományának korszerű feltámasztásával ("Egy fűzöld gyorsvonat rohan / a cseresznyefa vérző sínjein a napba / és habzó dézsmát szed a nyár a porfolyóból…" – Trónbeszéd).
Bár lírájában lényegében a hetvenes évek során sem változnak meg a versalkotás alapvető poétikai-lélektani minőségei, A föltámadás elmarad (1971) című kötet nemcsak a saját hang kialakításának fontos állomása, de számos jelét nyilvánítja a világkép rendezettebbé, tagoltabbá válásának is. A világlíra olykor egymásnak is ellentmondó hangnemei immár kevésbé a transzparens sokszínűség jegyében, mint inkább a klasszicizáló áthasonítás elemeiként tűnnek fel újabb verseiben. Ez a tisztultabb formaeszmény elsősorban a kötött asszociációjú, a jelentésátvitel tereit határozottan kijelölő prózaversek sajátja ekkor (Csillagöv, Szegénynek lenni). A lírai tárgyhoz való viszony folytonossága továbbra is felismerhető a látvány szerkezetében. A vers nem analitikus úton, nem a szövegben létrehívott ellentétes impulzusok feszültsége felől formálja a jelentést, hanem a rokon tartalmú, de más 955eredetű szimbolizációk összegzésével közelíti meg a zárlatok hangsúlyos, léthelyzetre utaló metaforáit. A világkép mélyebb tagoltsága ezen a fenntartott szemléletformán belül válik érzékelhetővé. A klasszicizációval megerősödő meditáció ugyanis nemcsak a jelenségek groteszk-ironikus elemeire teszi figyelmessé, de – s valójában ez jelzi a látásmód új mozzanatát – mind gyakrabban teszi reflektálttá a versbeli hanghordozást. A lírai alany nemegyszer kettős nézőpontból, a saját invencióit is ellenőrizni képes távlatból tekint a világra (Cape Comorin, Antipoétika). Mindez nem mond ellent annak, hogy a versek egy másik csoportja továbbra sem mond le a neoromantikus pátoszról, a személyesség állandó hangsúlyozásáról. A jobban artikulált beszédhelyzet azonban már korántsem teszi lehetővé a korábbi szakaszra jellemző túldimenzionálást, a nagy egységek ellentétezéséből fakadt díszítettség burjánzását. A hatvanas évek világlírájának transzparens metaforikussága mindazonáltal még jelen van azokban a versekben – már-már lírai közhelyként –, amelyekben a látomás szerkezetén kevésbé üt át a tárgyias alanyiság hitele. Rendszerint az életrajzi ihletésű, személyes tematikájú darabok mentesek a dekoratív elemtől: amikor a személyes körbe vont megjelenítés egyidejűleg történetszemléletre, egyéni léthelyzetre reflektál, a lírai alany is érvényesebben teremti meg a világ egészének esztétikai lenyomatát. Az Emberáldozat (1973) és a Távlat a történethez (1976) váltakozva mutatják az elemeiben módosult szemléletforma új és új versalakzatait. A vers alanya továbbra is önmagára utalt egzisztencia, aki az egyéni léthelyzet tragikusságának tudatában ismételten szembehelyezkedik ezzel a képtelen adottsággal:
mégis mint csimpánz a ketrecet valami rángat és rúg belül
valami nem adja meg magát fölüti neandervölgyi fejét
őrizni gyönyörű ostobaságotok őskori lényegét
(Kortársak)
E két kötet versei általában megkérdőjelezik a magyar líra hagyományos költői szerepfelfogását, s folytonosan visszautalnak a szerep ellehetetlenülésének körülményeire. A létköltészeti jellegű kiindulás konzekvenciáit azonban folytonosan leküzdve egy elemeire bontott metafora változatait írják: szemben a világ hagyományos költői szemléletformáival, de őrizve azok elemi igényét egy evilági "megváltásra". Orbán Ottó költészete eme újragondolt Vas István-i szituáció fenntartásával irányul újra meg újra a köznapi lét jelenségvilágát az emberi esélyek távlatában érzékelő magatartás megjelenítésére. A köznapi tematika, az élményvilág spontán ontologizáltsága ezért közelíti líráját a mai magyar költészet elégikus elvontságú, a modernséget "klasszicizáló" modelljéhez.
Orbán Ottó a hetvenes évekre az egyik legjelentősebb verskultúrájú műfordítónkká lépett elő. S ezt válogatott versfordításainak (Aranygyapjú, 1972) talán nem is annyira a skálája, formai-poétikai sokszínűsége szemléltetheti, mint inkább a művek újraalkotásában érvényesített saját poétika nyitottsága, nagy 956esztétikai-jelentéstani befogadókészsége. Orbán Ottó elsősorban nem az átültetendő szöveg teljes jelentésszövevényét igyekszik átmenteni, hanem a magyar líra interpretációs "nyelvének" logikájához alkalmazkodik: legsikerültebb átköltései az idegen nyelvű mű modális alapszólamát integrálják a magyar versnyelv megfelelő alakzataiba. Úgy is mondhatnánk, ilyenkor a költői létviszony legbensőbb, lélektani-hangnemi jellemzőit teremti újra – különösen, ha 20. századi művek átköltéséről van szó. E műfordítói műhelybe közvetve esszéi is bepillantást nyújtanak. Esszéinek, reflexióinak kivált az a csoportja, amely – főként az angolszász líra iránti – alkotói vonzódását a személyes közegen túl, a modern költészettörténet összefüggéseiben is igyekszik elhelyezni (Dylan Thomas, Robert Lowell).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages