Az utolsó periódus | A magyar irodalom története

Az utolsó periódus

Arccal a tengernek címmel 1966-ban gyűjteményes kötetben jelentek meg addig írott versei. Kondor Béla ihletett, nagy erejű rajzaival, szép kiállításban. Költészetének arányait és jelentőségét az olvasók szélesebb körében ez a kötet tette nyilvánvalóvá. A kritikai fogadtatás mind hangnemében, mind értékelő gesztusaiban egybehangzóan jelezte, hogy egy rendkívüli tehetség ért be, s foglalta el helyét a líratörténet első vonalában. A növekvő népszerűséget állami megbecsülés, Kossuth-díj is érvényesítette.

Eközben azonban társadalmunk és irodalmunk életében új gondok halmozódtak fel. A gazdafelelősség, az áldozatvállalás, a kezdeményező, teremtő bátorság eszményeivel szemben az alkalmazkodás, a közöny, a haszonélvező mentalitás konjunktúrája következett be, és ez új konfliktusokat szült. Ami a Menyegzőben egy képtelen orgia tobzódásaként jelent meg, szelídebb változatokban ugyan, de jellegadó igénnyel lépett elő. Ezzel párhuzamosan a szórakoztató ipar narkotikumkínálata, kommunikációs lehetőségei rohamosan nőttek, s a költészet hagyományosan közösségi szerepe kérdőjelek árnyékába került. A költőszerep válságát maguk a költők is megszenvedték, mások úgy érezték, terhes követelményektől, elvárásoktól szabadultak meg, fesztelenebbül lehetnek csak költők, a lélek illetékesei. Eszerint alakultak a publikációk is, képződtek új súlypontok, s rendeződött át líránk képe.

Ebben a folyamatban Nagy László egész tehetségével és teljes tekintélyével a Petőfi–Ady–József Attila-vonal szellemében, annak érvényességéért munkálkodott. Természetesen annak tudatában, hogy a "prométheuszi" költészet lehetőségei megromlottak. Utolsó köteteiben: a Versben bujdosóban (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) versvilágában ez az élmény jellegadó erejű.

Legszembeötlőbben újabb portréverseiben tükröződnek az említett fejlemények: az új polarizálódás tartalma s a költő állásfoglalása. "Kinek van igaza? – kérdezi Szindbád című prózai írásában. – A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng." – "Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek."

A helyzetre utaló jelentés mellett a költői jellem alapvonásai: a "szindbádi láng" poétikai s a szabadságeszme erkölcsi-politikai tartalma, s ezek léte egymással összeforrtan válik tehát versüggyé, s bár a Menyegzőben tetőző morális indulat ezután is eluralkodik egy-egy versben (Elvarázsolt kastély), a küzdelem végig ezért 769az élettel egylényegűnek vallott emberi teljességért zajlik. Adyt, aki ezt az eszményt társadalmi forrása, plebejus radikalizmusa és csodára képesítő tehetségének természete felől is igazolhatja, most vonja be Nagy László a maga küzdelmébe. A föltámadás szomorúsága a szürreális Ady felmutatásával egy magasrendű küldetéstudat érveit is megalkotja. S ez a sajátos szándék, a polemikus jelleg teremti meg az esztétikai különösséget, e kiemelkedő mű eredetiségének erőteljes vonásait; a goromba és fenséges szegénylegény-manifesztációt. Innen a biblikus jelleget plebejus keménységgel és szarkazmussal elegyítő, az érveket kijelentésként közlő jelleg, az életrajzi és irodalomtörténeti tényeket látomássá feszítő, a látomást egy személyes tanúskodás medrébe vonó szerkesztés.

A fenséges társulása a "vad"-dal, a "barbár"-ral nem új fejlemény, de átfogóbb érvényű. A Versben bujdosó című kötet verseiben a lírai hős korábban Szent György-i méltósága egy vadabb terep marconább küzdelmeihez stilizálódott.

Én vacogok már minden ormon

riadalmasan szép a sorsom

szebb mint a tiétek pingált akolban

alomban

(Én vacogok már)

Ez a "riadalmasan szép" sors és helyzettudat teremt félelmetesen mai áldozatmetaforát az Inkarnáció ezüstben színjátékából, s juttatja új érvényhez a Cantata profana szilaj szabadságvágyát: "nyargaló fejedelem / barbár és tiszta, akár a hó" (Inkarnáció ezüstben). A nagyszabású Medvezsoltárban részletesen is kirajzolódik e "barbárság" arculata, árnyalatai, mikor költőnk a mindenség fiaként sorolja a "lefokozott lét" rossz kísértéseit, s a "hímballerinák"-nak való cirkuszi szerepeket a halálraszánt medve zordságával utasítja el. E magatartás eredménye az is, hogy kulturális világképe rétegeiből a véres, vad, babonás és vérbő 17. század szertelensége is mai lehetőségként tolul a vitalitás példái közé. A szerelem szelídebb líraisága már csak ritka ajándékként jelenik meg a versben (Ajándék), jellemzőbbek az éden és tűzvész közötti állapot ihletei, s e versek vérre menő eseményei a bájolók és ráolvasók pogány varázslata s a 17. század babonás és pőre féktelensége révén a szerelem síkján is ugyanazt az elemi természetű szabadságot bontakoztatják ki. A Szépasszonyok mondókái Gábrielre ettől a nyelvi ráeszméléstől kapja varázserejét, de igazi jelentőségét a szerelmen is túlmutató szenvedély totalitásától. A mindennel mérkőző ember démoni mámora ez, melynek szárnyán föléje kerül mindannak, ami vele s ellene történt, vagy történhet. A szenvedélyben való elmerülés látszataiból a nem dresszírozható tehetség zabolátlan ereje árad.

Indulata elemi erejű, világszemléletét azonban felsebzi helyzettudatának válsága, s a lépesmézzel bekent zablák, a pólyált béklyók és kihímezett álságokkal szemben, melyek ellen a Medvezsoltárban tiltakozott, a szegénylegényvirtus utolsó pozíciójáig, a zsiványszabadságig hátrál.

770A költeményt, melyben ez végbemegy, a Versben bujdosót, az minősíti, hogy az elkülönülés konokságát egy "káprázatos világ" őrzésének kényszere motiválja:

kintről ordasi tűz s fegyelem,
belül piros őzike-csillag –
belül véredtől, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bujdosó haramia vagy,
megáldott szakállas anyaság,
partizán-anyaság, lomb-koronás,

A tét tehát ugyanaz a teljes világ, melynek helyzetéről, jövőjéről utolsó évtizedében egyre kétségbeesettebben gondolkodott. A küzdő emberre vetülő fény fekete sávjai, a késekkel szabdalt arc: a nomád és zsivány jegyek a gond, a felelősség fenségével s az "őzike-csillag" ártatlanságával, védtelenségével egybeforrtan napjaink felejthetetlen jelenségévé avatták a lírai hőst, melyet Nagy László képviselt, s több változatban felmutatott. Ezt az "emberi fenséget" még legkeserűbb, legmeghasonlottabb pillanataiban is őrizni tudja, például ahol a világtól csömörrel, megvetéssel elforduló Balassit beszélteti (Balassi Bálint lázbeszéde).

A kétségbeesés beszűkítő korlátaitól az óvta meg, hogy a mindenséggel való kapcsolatainak szemléleti, érzületi alapjait is őrizte. Nemcsak óvta, de tudatosan művelte azt az értelmi és érzelmi kultúrát, mely képessé tette a tiszta látásra, a tűnődő elmélyülésre, a jelenségek iránti üde figyelemre s a belső eseményeket a kintiekkel szembesítő, kapcsolatlétesítő és távlatnyitó műveletekre. Utolsó köteteinek poétikai többrétűsége beszédesen tükrözi e felhalmozó és újrateremtő képesség erejét.

Pedig a Versben bujdosó után már a halálközelség, a romlás, a bomlás előérzete uralja költészetét. A még általa lezárt utolsó kötet, a Jönnek a harangok értem (1978) címével is ezt hangsúlyozza, s benne minden érték, első helyen maga az élet is a veszendőség előterében, a pusztulás pillanatában ölt formát. A hó, a tél, a fagy, a jég régi építőelemei szimbolikájának. Értelmüket most a mész, a meszesedés képzetei terelik határozottabb irányba. A versek hősei szinte valamennyien, Balassitól Latinovitsig, egy hitvány környezet áldozatai, emigránsai. Fényüket üszök, füst, hamu és csend közegében érzékeli a költő. A "fejfaállító" búcsúztatók egész ciklust alkotnak, de a halál közelsége a többi vers alkatán is kiüt. Kiüt, de egyetlen versügyet sem szorít ki. Inkább társul és mozgósít, minek következtében a bomlás biológiai és erkölcsi-szellemi tünetei drámai szövődményként tárulnak elénk. Van, amikor a biológiai romlás élménye áll előtérben, de a kép ilyenkor is jelzi, hogy a lélek tüzéről is szó van (A zöld sátor elégiája). Amikor költőnk a szülőház halotti csöndjét szeretné felverni, a maga gyógyíthatatlan bánatáról is beszél (Ház), a pusztuló fákért kiáltó kétségbeesés egy kozmikus testvériség 771veszendőségéről is (Éljenek a fák!). Van, amikor a jó ügyek elárvulása, a vitézi elszántság hiánya miatti keserűség uralja a verset, vagy avatja leszámolássá a halál eseményét (Elhullt bolondok nyomán, Gyászom a Színészkirályért, Balassi Bálint lázbeszéde). De ilyenkor is mindig összefonódik a testi-lelki épség érdeke, ország ügye s az emberi méltóságé. Az élet és a zászló, az élet és az idea, az egészség és az ábránd valami közös ármány, közös járvány áldozatai. De ami elvész, nem stilizálódik, nem oldódik fel egy totális feketeségben, hanem veszendőben is eredendő értékeit tükrözi. Sajátos arculatát: kapcsolatok, képességek, helyzetek sűrű és többrétű szövevényét.

Ami a kapcsolatokat illeti, Nagy László a versek révén mind a történelem, mind a jelen, a természet és a kultúra dimenzióiban megerősíti kötéseit. A végvári és kuruc idők zsoltáros, pörös szelleme, a nyers és érdes beszéd archaizmusa az elzordulás olyan akcentusaként nyilvánul, mely ősi zamata, s a nyelvi áthelyezkedés bravúrja révén a szellem fölényét is éreztetni tudja (Zsoltár, egyetlen; Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról; Az erdéli asszony keze). A Berzsenyit idéző költemények is mély hajlamokat: a tagoló-ösztönt, a nagy indulatokat, bőséget, fegyelmező erőt, a sebzett bölény iránti rokonszenvet juttatják a formával is hangsúlyozott tudatos rokonság szintjére (Berzsenyi szólítása, Töredékek Dani uraságnak). Berzsenyi dühöket rejtő csöndjétől s a Búskomor Vajda Jánostól is egyenes út visz Adyhoz, de köti a korábbi vonzalom és a sorskérdések is, melyek a szomszéd magyarsággal való megismerkedés következményeként most személyes gonddá súlyosulnak (Ady Endre andezitből). Ady most válik irodalmi világképének centrális alakjává. A halottak élén költője, aki akaratlanul is harcra kényszerül, s nagy útvesztések, katasztrófák látomásaival küzd. Példája szerint Nagy László is megalkotja a maga Halottak élénjét, a Fejfáknak fejfa címmel állítja halottsirató ciklusa élére. Ám a csodalátó képesség, mely A föltámadás szomorúságának alapmotívuma volt, e versben is elsőrendű szerephez jut: a "hű lovasok"-at "ékes alakzat"-tá tömörítő emberség alapvonása:

mennyi menyegzőt, szüretet, vért,
úr-derest, gúzsbeli kék daganást,
úr-köpödelmet, de sugaras csínt,
csodát és találmányt, mennyi fehér
s fekete gyászt is húztok az idő
zengésein át, siratók jaját,
hitvesek ájulatát, a halál
homályát hímző gyertyavilágot,
embert idéző konok és lelkes
pávaszem-lángot – s mennyi ajándék
ragyog és romlik el zöld lovatok
futtán, de éljen a jó babona!

772A szövetséglétesítés, a költői világ feltöltődése és tömörülése a jelenben is ily természetű vonzalmak intenciói szerint zajlott. Halottsiratói és Vidám üzenetei ilyen tartalmú szövetség kézfogásai. Természetesen a folklór iránti szerelme s a természetben való otthonossága is beletartozik ebbe a testvériségőrző folyamatba. Úgy is beszél róluk, a fákat "kozmikus testvérei"-nek nevezi (Éljenek a fák!), a népdalt gyógyító forrásnak (Szólítlak, hattyú). S a jelen gondjait nem partikuláris mivoltukban, hanem a teljes világ felől, ettől idegen tendenciaként érzékeli, s így is interpretálja. Ez az értelme ama kijelentésének, hogy "én mindenemért perlek és tusakszom" (Műtét Anyánk szemén). A természet elfertőzése láttán támadt kétségbeesésében ezért van jelen másfajta bajok sejtelme is, az egész szövődmény: "Belül is fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal." Mert a pusztulástünetekkel nem csupán az erkölcsi érzékenység áll szemben, Nagy László nemcsak törvényt képvisel, de földet, eget, virágot, madarat, történelmet, kultúrát, ezernyi emberi színt, árnyalatot, emléket és álmot: teljes életet, melynek természetesen törvényei is vannak. És a képesség, mely mindezt mozgósítani, átlényegíteni tudja, jelenvalóvá teheti, legalább olyan fontos értéke világának, mint a törvényei, hiszen a törvényeket is az igazolja, hogy a mindenség édesfiaként fogalmazza őket a költő. Mágikus hatalma épp azzal, hogy a felhalmozott élményekből életteljes verseket, szuverén mikrokozmoszokat teremt, ki is emeli ezeket a közönséges mulandóság közegéből. Miközben az ember a "világot vetkezi", a költő magas szinten újjáteremti. Hiszi is, hogy "a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön", de teljes tudatában van a másik, az emberi lét végességének. Halandóság és halhatatlanság együttes átérzése ritkán elérhető szintekre emeli költészetét: "Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának" (Jönnek a harangok értem).

A költészetében megvalósult bartóki modell végső tömörségű foglalata ez. Nemcsak az alkotóelemeket tartalmazza (amiből lett), de a sorsot is, a helyzetet, amelybe került. A képek kozmikus-kémiai-biológiai jellege a jelenség szervességét, létének mélyről eredő meghatározottságát fejezi ki. Finomulásuk a káprázat felé, s ebben a Csaba-legenda szerepe a jelenség különösségét hangsúlyozza, létrejöttének szinte valószínűtlen csodáját Európának éppen ezen a pontján. A halálraítéltség képzete pedig létezésének drámaiságára utal.

A drámai jelleg egyszersmind erőkoncentrációt is jelent itt, az utolsó kötetben tudatos poétikai stratégiát is, hiszen azt a szintet, melyet az Arccal a tengernek képvisel, a képességeket, melyeket ott áttekinthettünk, őrizni s erősíteni a halál vonzásában és a bomlással szemben Nagy Lászlónak sem volt könnyű. A rokon jellegű verseket szívós munkával bővítette ciklusokká, hogy bennük költészetének minden értéke, árnyalata látható legyen. Továbbhozta a bajvívás már kiérlelt verstípusait: az érvelő, vádló, kérlelő szövetkezés verseit. Ennek rég kimunkált 773változatát, az elődeit és kortársait megidéző emlékműverseket új csoporttal gyarapítja. A heveny megrendültség pátoszát egyensúlyozó tárgyszerűség, ha lehet, itt még drámaibb feszültséget teremt, a társhoz beszélés, az értük perlő fájdalom érzelmi regiszterei annyi árnyalatot képviselnek, amennyi emberi karaktert azok, akikhez beszél. Ahány emlékmű, annyiféle viszony, asszociációs mező bontakozik ki ezekben a versekben.

Tovább írja, versbe idézi gyerekkori emlékeit. Már nem a felmutatás vagy a teremtés pátoszával, hanem azzal a tűnődő, révülő figyelemmel, mely a paraszti világban is a különös, regénybeillő példákat keresi. Így billennek át ezek az emlékek a folklór, a legenda szintjére, de felidézésük közben mindig fölizzik a személyes kapcsolat forrósága, az életalakító jelentőség. Létezésjelképpé teljesedő modern balladák (Vértanú arabs kanca), genezisképpé bontakozó legendák (A karácsonyfás ember) támadnak ebből az új viszonyból. Prózaversek, melyekben a nyugodt epikai mező s a színjátékszerű közlésmód (Ház) a látvány, a beszéd sugallatos, holdudvaros kiképzését teszi lehetővé. Ahol egy nagysodrású dikció medrében igyekszik feltoluló emlékeit megörökíteni, ott az átlényegítő izzás néha épp az igéző-hajlamot szorítja ki, s a részletek funkciója is bizonytalanná válik (Szederkirály).

A hatalmát érző tehetség belső szabadsága jut érvényre képverseiben és "vidám üzenetei"-ben is. A bölcsesség, mely a játékos készségek kedvteléseiben a derűs vívás, a belső egyensúly őrzésének feltételeire ismer. S eközben olyan remekművekkel eszméltet líránk szunnyadó képességeire, mint a Seb a cédruson, pásztoRablók, Bárányos dedikáció.

A fenség Nagy László-i pátoszának más irányú változásai is jelzik a helyzethez edződés sikerét. A zord haragot sok versében szarkazmus billenti át olyan tónusba, mely nagyon is józan helyzettudatra vall. A Menyegző ostorozó indulata elegyül rezignációt imitáló gúnnyá az Elvarázsolt kastélyban, s alig van pátosz ebben a periódusban, melyet ne árnyalna valamiként a kétségbeesés groteszk és ironikus fájdalma. Feltűnő, hogy éppen a szerelem áhitatos ihletei helyén jelenik meg az irónia (D. asszonynak, Délre; Az erdéli asszony keze). Van, amikor a vállalt szerep viszontagságaihoz teremt távlatot (Háromkirályok, fakírral), van, amikor pajtási üzenet játékos archaizmusát avatja kesernyés fintorrá (Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról). A genszterekhöz gúnyossága elkülönülő gesztusának ad szellemesen virtuóz hangszerelést.

Mindez nem változtatta meg költészete karakterét. Az irónia is integrálódott, része lett a valósághoz edződés folyamatának, mely évtizedek óta tartott. Az emlékmű-költeményekben a portré-hitelesség és az öntanúsító szándék hibátlan összhangja már maga is a szövetséglétesítés ihleteitől telt meg élettel. A szerepversek drámaíróra valló különösségei, az áthelyezkedések varázslatai, a színjátékszerű közlésformák a szemlélet és a kedély ellenpontozottságát és skálaszélességének alakulását is példázzák. Ahogy a műfaji, nyelvi hagyomány stiláris akcentusait velük azonosulva is teljesen mássá teremtette, az szintén oly 774mérvű polifóniát eredményezett, mely a konkrét mondandón túl, az alapihletek nyitottságára s a jelenség vibráló elevenségére figyelmeztet.

1978. január 30-án bekövetkezett halála ezért érte váratlan csapásként irodalmunkat. A mű így is teljes, de nem a lezárulás, hanem a további jelenlét feltételei erősödtek benne.

A költő tehát tudatában volt annak, hogy a hősi magatartás, az ünnepélyes versbeszéd lehetőségei megromlottak, s küzdelmeihez új és új erőforrásokra van szükség. Törekedett is egyfajta "létezés-technika" kialakítására. A baráti találkozók jóízű beszélgetései mellett ezt szolgálta a műhely, ahová faragni, "ekecsölni" lejárt. Öröme telt a mulató fiatalok látványában, a családi beszélgetések csöndes szertartásaiban, a Dunán vonuló kivilágított hajók, a szigligeti park neki megnyíló csodáiban. Őrizte, ápolta magában a derűt, tisztán tartotta belső forrásait, türelmesebbnek, bölcsebbnek tudta magát: hosszabb életre készült. Képíró hajlamainak állandó tornáztatásával is ezt a derűt, szelleme egyensúlyát ápolta.

Biztosította magát, hogy ne legyen kiszolgáltatva a vers, a megjelenés szeszélyeinek. Műfordítói munkásságát is ösztönözte ez a szándék, természetesen voltak magasabb indítékai is. Ahogy ura lett mesterségének, elmélyülőbb figyelemmel fürkészte más műhelyek titkait. Kivált a vele rokon mesterek világát: Federico Garcia Lorcáét, Rimbaud-ét, Jeszenyinét. Készülő antológiák, életműgyűjtemények számára sok mindent fordított: Gongorát, Burnst, Dylan Thomast, Apollinaire-t, Frénaud-t, Arghezit, Zbigniew Herbertet, Tadeusz Nowákot, német, jugoszláv, szovjet és kínai költőket. Versek és versfordítások címen 1975-ben megjelent négykötetes gyűjteményéből három műfordításokat tartalmaz. S minden fordítása erőteljes, eleven magyar vers benyomását kelti, állja a versenyt a szerzők kipróbált magyar szakértőinek fordításaival, de nyelvének elemi ereje, sajátos zamata az archaikus jellegű, szenvedélyes, vérbő írásművek átültetésében érvényesül a leggazdagabban. A francia fablieu-k általa lefordított néhány darabja például az eredetire való ráhangoltság nyelvi tobzódása, valóságos vérátömlesztés. S Lorca művészetének szürreális mágiája is az ő magyarításában kelt igazi életre, izzott fel eredeti forróságában és árnyalatosságában.

Legotthonosabban mégis a délszláv (Babérfák, 1969) s azon belül is a bolgár népköltészetben tájékozódott. Kapcsolata ezzel a költészettel élete nagy élménye, s pályája egész folyamatában alakuló, gyarapodó vállalkozás. Ennek korai eredményeit tartalmazza Szablyák és citerák című gyűjteménye (1953), gazdagodását a Sólymok vére (1960) jelzi, s minden eredményének foglalata az Erdőn, mezőn gyertya című nagy antológiája (1975). Pályája kezdetén, 1949-ben ösztöndíjasként azért ment Bulgáriába, hogy a nyelvet megtanulja és Botevet fordítsa. E terv megvalósítása közben – tanára, Zsána Nikolova ösztönzésére – fordult a népköltészethez. Először arra figyelt fel, hogy a bolgár hősi énekekben milyen fényes szerepet töltenek be a Hunyadiak. Hogy volt idő s van történelmi emlékezet, amelyben eleink és egy másik nép legkedvesebb hősei jó ügyek védelmezőiként szerepelnek a diszkriminációt még nem ismerő szövetkezés testvéri közegében. Hogy méltó munkát végezhessen, hiteles eszközökhöz juthasson, 775mélyült el a magyar népköltészet tanulmányozásában. S aztán a fordítómunka során a bolgár népköltészetből olyan emberi jogrend és olyan esztétikai képességek tárultak fel számára, melyeket a magáéval rokonnak érezhetett.

A lényeg, melyben e rokonság formát ölt, a gyűjtemény minden darabjában jelen van, de sugárzása talán a ráolvasókban a legerősebb. A szemverés ellen használatos szövegek egyike például így hangzik:

Fehér-fehér madár
Kék égbe röppen,
Csőrén fehér tejcsöpp
Fehér tej elcsöppen,
Fehér kőre elcsöppen,
Fehér kőről letisztúl.
Mint hab a tengeren,
Zápor a földeken,
Szél a vadon erdőn.
Menjen magasra,
Puszta havasra,
Hol a gólya nem kelepel,
Fecskék se szállnak,
Ebek se tutulnak.

Egyszóval, ahol nincs élet. Fontosabb, hogy a szómámor is funkcionál, segít a bajon felülemelkedni, a kép nemcsak láttat, hanem argumentál is, s hozzá a természet hatalmas rendje szerint, ami természetes, hiszen az ember és a natura sorsában törvényerejű a közös nagy érdek: az élet épségének, teljességének ügye. Ettől az ösztönökben rejlő törvénytudattól kapják a ráolvasás hasonlatai is a bizonyosság erejét: így kell lenni, hiszen így történik a dolgokkal, elemekkel is:

Mint hab a tengeren,
Zápor a földeken,
Szél a vadon erdőn.

Innen a sorolás mámora, a mondatok fogaskerékszerű kapcsolódása, egymást nemző folytonossága. A példák sokasága, az átok és az édes beszéd attól a meggyőződéstől ittasul, hogy a ráolvasó szándékát magasabb törvények fedezik, igazabb hatalmak segítik.

A Rege a tűzről és jácintról című költeményre kell gondolnunk, de nem csupán a regölő vagy sirató részletekre, hanem a regölésből, siratásból, a fellebbező és rajzos részletek képeiből egybeálló folyamatra, mely egyetlen nagy érvelés, bizonyítás, tiltakozás a pusztulással szemben:

776Hallgassatok ide, dolgok, növények,
baj-szövevények, jaj-vetemények,
Hallgassatok ide bolond plakátok,

végzések, idézések:

…

Serénység, vad kötelesség,

virradatkor mennydörgő ostor,

anyámat ne riaszd:

harmatban rohadj el sudarastól.
Üres vödrök, hordók, bödönök,

kongó vagonok,

ne ordítsatok a mamára,

gurulva távozzatok.

Ez a rokonság nem csupán grammatikai természetű: lényege a versbeszéd és az élet egymásba toluló, egymástól erőt nyerő kölcsönösségében van. Abban, hogy a költői beszéd szépsége erőt szabadít fel az anyagból, a kimondás pátosza a teljesülés izgalmával telített, a bajaival küzdő, sokszor vacogó, magános embert a mindenség érrendszerébe köti, társadalom és természet édesfiává avatja.

Az igazi költészetben – ahogy Németh László írja – a láva tiltakozik a kihűlt bazalt ellen. A mai költészetben egyre kétségbeesettebben, a népköltészetben még üde természetességgel. Ez a fizetsége Nagy Lászlónak is: a bennünk és körülöttünk fogyatkozó s benne is védekezésre kényszerült természet szövetségesére talált a bolgár népköltészetben. Így vívhatta ki a legnagyobbat: az "ez van"-költészet idejében a "legyen"-költészet hiteles képviselője lehetett. A szuverén költő, akinek minden során átütnek az egyéniség égő jegyei, egy közösségi poétika törvényei szerint létező költészetet oltott a magyar kultúrába. Annak minden műfajából annyit, amennyi elég az egész képviseletéhez. Juhász Péter mutatta ki, hogy Nagy László átköltésében a bolgár folklórszövegek epikus menete tömörebbé, intenzívebbé, drámaibbá válik. Annak következménye ez, hogy Nagy László nem hagyatkozik a népköltészet nyelvi konvencióira, s az archaikus szöveget is elhasználatlan szinonimákkal teszi személytelenségében is eredetivé. Ami nyersfordításban csak ennyi: a gyerek ragyog, mint a nyári nap, fordításában: "nyári napként tündököl a gyerkőc." Állítmánya fokozottabb, alanya rusztikusabb, s a hasonlat metaforává válik. A fekete tömlöc nála "vaksi tömlöc", a török sereg csarna arapinja (fekete katona) ahány vershelyzet, annyi variációban jelenik meg. Egyik legszebb fordításában e szöveget: "aki minket élve elválaszt, / Válassza el a fekete pestis", így ülteti át:

Aki kettőnket egymástól eltép,
Fekete dögvész tépje ki lelkét.

777A versfolyamat sodrása, a szorosabb kötések érdekében a sorvégi szavakat gyakran megismétli a következő sor elején:

Eredj Jána a Dunához,
Fehér Duna hűs vizeért,
Hűs vizétől felépülnél!

Ez a megoldás, az epanaphora gyakori eszköze a népköltészetnek, Nagy László átköltésében máshol is ilyen szellemben jár el: a szöveg ritmusát, zenéjét, jellegét adja vissza. Különös jelzői, határozói révén gazdagul a szöveg, többrétű jelentéshez jut, de az fénylik fel benne, ami zenével és tánccal egybeforrt létformájában benne is rejlik. Nagy László nemcsak könyvekből, hanem eredeti létformájában is ismerte a bolgár folklórt, verset is írt a bolgár tánc történelmet, természetet, ősi és mai szenvedélyeket magábasűrítő erejéről (Bolgár-tánc). Tapasztalta, hogy ebben a létezésmódban a különben monotonnak tetsző ismétlések, párhuzamosságok, sorolások, párbeszédek, felelgetések hatása hihetetlen mértékben felfokozódik. Minden egyszerűség gazdag, árnyalatos és személyes jelentéssel telik meg. Ezt a folklórt szerette, ez tartotta évtizedeken át igézetében. S megkísérelte a lehetetlent: a szövegre utaltan, a szövegben adni vissza, ami az eredeti, teljes létezésmódban kifejeződhet. Ezért mondható, hogy nemcsak egy költészetet, hanem egy organikus kultúrát tolmácsolt e vállalkozása révén. Az a tény, hogy a fordítások hamarosan népszerűekké váltak, beépültek a hazai közműveltség rétegeibe, a recepció felől is igazolja kivételes jelentőségüket.

Kifejeződik ez a Botev-díjban is, mellyel 1976-ban jutalmazta Nagy Lászlót a bolgár állam, s a múzeumban, melyet tiszteletére halála után három évvel, 1981-ben a Rodope hegyvidék központjában, Szmoljánban létesítettek.

Hagyatékában egy kötetnyi próza maradt, s több kéziratos füzet versekkel, versvázlatokkal, töredékekkel s rajzokkal, festményekkel. Előbbieket Kísérlet a bánat ellen címmel a Magvető Könyvkiadó adta ki (1980), az utóbbiakat Szárny és piramis címmel a Magyar Helikon (1980), mindkettőt Csoóri Sándor előszavával. Nagy László műhelyének belső világáról, a versért való küzdelem rejtett színjátékairól tudósítanak ezek az albumok. Arról, hogy a költői munka értelmi műveleteinek belső égései közben a költő a képírás szenzuálisabb kedvtelésében keresett enyhületet, titkaira utaló jeleket. Amit szervezete már sejtett, tárgyias ábrákkal igyekezett rögzíteni, s így biztosítani a tudat s a tudattalan közötti kapcsolat működését. Motívumok, jelképek és portrék egész sorát alkotta meg így, mellékesen. Nem a képzőművész-becsvágy kielégítése végett, hanem a kétféle képesség összjátéka: szó és kép egymásra ismerhetésének élménye miatt. Az "édesded" önfeledtség óhajtott állapotát legalább pillanatokra megadhatta ez az artisztikai öröm, oldhatta a szellemi erőfeszítések görcseit.

Prózai írásainak posztumusz gyűjteménye Adok nektek aranyvesszőt címmel 1979-ben jelent meg, tartalmazza életrajzi jellegű írásait, a vele készített interjúkat, a népköltészetről szóló esszéit, képzőművész- és költőtársairól írott méltatásait, 778nekrológjait, vitacikkeit. A költőre vall ez a próza, noha elsősorban arról szól, amire témája kötelezi. Okfejtésekbe nem merül, kinyilvánítja, felmutatja mondandóit, képekkel telített, többnyire mellérendelt mondatokban. Ezek a mondatok azonban nagyon éles megfigyeléseken alapuló felismeréseket közölnek és látomás-szerű jellemképekké állnak össze. A numerozitást biztosító versszerű szórend tudományos hitelű terheléssel lüktet, a lényegre villantó találatokkal. Van, amikor epikusabb előadást kíván a múlt eseményein tűnődő emlékezet, de öblösebb medret sohase váj, az alkotóelemek arányossá formált periódusokként illeszkednek a lineáris folyamat rendjébe. Életem című önéletrajzában egészen eredeti műformát alkot ez a tűnődő tárgyilagosság: a versekből ismert élet jellegzetes, de mégis különös mozzanataiból találékony derűvel és póztalan bölcsességgel szőtt emlékezést. Különben inkább feszültebb és rögösebb Nagy László prózája, váltásai a szeszély látszataival, valójában egyirányú határozottsággal, de lökésszerű lendületekkel visznek a cél felé. Vitacikkeiben ironikus, méltatásaiban olykor vádló, igazoló, manifesztáló, de mindig az igazmondás méltóságát is tükröző.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me