Kritikai bizonytalanság

Full text search

73Kritikai bizonytalanság
A sematizmus kiabáló tüneteit viszonylag hamar észrevette az irodalompolitikai irányítás, s ennek nyomán a kritika is szóvá tehette a jelenséget. 1951-től megkezdődik a sematizmus bírálata, de a kritikai hadjárat, főként az eredet nyomozásában s az okok magyarázatában, jó ideig megrekedt a felszínen vagy téves irányba haladt, rossz nyomon járt; így a következtetések s a teendők megfogalmazásában is alaphibákat követett el. A sematizmusban megmutatkozó műfajtorzulás nyilvánvalóan a személyi kultusz, a szektarianizmus, a voluntarizmus, a dogmatizmus politikájának és ideológiájának a következménye, származéka volt. Ugyanakkor az 1951-ben elkezdett sematizmus-vita "tisztán irodalmi kérdésként kezelte azt a jelenséget, amelynek gyökérzete nemcsak irodalmi, hanem a gazdasági és politikai élet hibáiból is táplálkozott" (Pándi Pál). Sűrűn lehetett olvasni olyan fejtegetéseket, amelyek például a költészetben is veszedelmesen tenyésző sematizmus alapját egyszerűen az élettapasztalat és életismeret hiányosságaiban, a költői szemlélet ideológiai fejletlenségében vagy mesterségbeli járatlanságban határozták meg. A költészetkritika sem fedhette fel a valóságos összefüggéseket, zavarba került, kapkodott, sokszor önmagának is ellentmondott. Egyrészt kifogásolta a sematizmus jeleit – emlegetve a hurrá-optimizmust, az idillizmust, a frázisok-sablonok eluralkodását, a felszínességet, az álpátoszt, a gondolatszegénységet, a primitívséget stb. –, ugyanakkor szüntelen számon kérte az osztályharc állandó költői ábrázolását, a "napirenden levő központi kérdések" megverselését; követelte – a tematikusság bűvöletében – az ellenség, a reakció gyűlöletéről szóló penzum-énekeket, a békeharc verses szövegeit. Voltaképp egyetlen versbe való élménytípusként – témaként – a roppant szimplán értelmezett közösségi élményeket ismerte el, velük mereven szembeszegezte a "magánélet" mozzanatait, s rögvest "indokolatlan pesszimizmust", öncélúságot, eszmei megtorpanást, ideológiai bizonytalanságot, kispolgári életérzést emlegetett, ha valaki a szigorú kánonként megalkotott, menthetetlenül a sematizmus irányába taszító költészeteszmény és -program sablonjaitól próbált volna elszakadni.
A sematizmus feltűnő és nyomasztó jelenléte nem tartott sokáig. A veszteglés állapotából – mint erre már 1951 táján példát adott egy-két kísérlet – kitörni látszott a szocialista líra. A súlyos bajok felismerése némelyeket a változtatás szükségének és sürgősségének belátásához juttatott el. Költészetkritikánk azonban – az irodalompolitika általános belső zavaraira vezethető ez vissza – készületlenül fogadta a költészet kezdődő változásait. Számos eset bizonyítja, hogy a kommentárok lényegében zavartan álltak a sematizmus uniformisából kivetkőzni igyekvő költői próbálkozások előtt, noha elvben, deklarációkban folyvást kárhoztatták az egyszínűség, a jellegtelenség szapora eseteit. Már a sematizmus virulása idején ígéretes kezdemények is akadtak, a bírálat azonban elemzés helyett sokszor sablonokhoz menekült, tüstént óvást emelt. Jellemző példa lehet Juhász Ferenc esete, akinek Új versek (1951) című kötete ebben a helyzetben tulajdonképpen kritikai viharba került. Az új versek könyve bizonyos változások készülődését 74– és részben már kifejtését – mutatja a Szárnyas csikóhoz (1949) képest. A költői szemlélet korábbi egyértelmű derűje visszafogottabb, az érzésvilág némileg borúsabb színezetű, a kedély szomorkásabb, tűnődőbb, a hars örömhangok csöndesebbek. Mind sűrűbben szólalnak meg elégikus hangzatok, a vallomások tónusát átszínezik a merengő hangulatok, az idillre hajló látás veszít érvényéből. A témák arányának módosulása is elmozdulást jelez: a közvetlen politikus-közéleti ihletek szerepének csökkenése, s ezzel együtt például az őszies árnyalatú tájélmények erősödése beszédesen tanúskodik arról, hogy a fiatal Juhász költőisége már ekkor újszerű elemeket fogadott magába, a költő egyéni módon kereste az új irányok lehetőségeit. Korántsem az előző magatartás, életszemlélet, értéktudat alapelveivel való hűtlen szakítás szándékával. A bírálók úgy vélték, hogy a Szárnyas csikó és a verses elbeszélő költemények alkotója öncélúságba tévedt, tévútra került, eltávolodott a népélettől, a valóságtól, a pártosság követelményeitől. Pedig a metamorfózis első jelei – melyek egyébként a líra később majd általános érvénnyel lezajló átalakulásának lényegében a legelső jelzéseiként is felfoghatók – egyáltalán nem mondtak ellent annak, hogy a kötet verseinek többsége "még az épülő ország varázslatában született" (Czine Mihály). A tónusváltás csupán arról adott hírt, hogy a maradéktalan bizonyosságérzet, az idillien egynemű harmónia, a boldog egyensúly kissé megbillent, s ezzel egészen korán előlegezte már azt a tényt, hogy a kor szocialista elkötelezettségű lírikusa addig nem látott próbák elé kerül hamarosan.
1952 végén – a megszaporodott szemlék jelzik – a bírálat általánosan elégedetlen a líra állapotával; a műfaj megtorpanását, elhajlását tapasztalja, a szocialista költészet egészségét veszélyeztető betegségtünetek terjedését észleli. Révai József – s jórészt őt ismételve, mások is – arról szóltak, hogy némelyek visszaélnek az "őszinteség" fogalmával, mert a típusvers ellen hadakozva ezt ugratják elő fő követelménnyé, s mintegy ennek ürügyén – úgymond – idealizálják a "vívódást", mely szabad utat enged a "kételyek és ingadozások" felelőtlen megfogalmazásainak. Arról beszélt a kemény hangú bírálat, hogy divattá vált holmi "romantikus elvágyódás", a meghátrálás és kishitű menekülés következményeként; terjed a "nagy közösségi érzések" lenézése, lebecsülése; ehelyett hódít az "én túltengése", a lélekben való "terméketlen turkálás" módszere; a nép nagy érzelmeinek megszólaltatására hivatott költészet "a magánlélek magánkeserveiről" zöngicsél; mind ritkább a költők "beleszólása a közvetlen napi eseményekbe"; a lírikusok sokszor "öncélúan", a pártosság követelményét megszegve énekelnek tavaszról, tájról, szerelemről; sokan visszahátráltak a magánélet elszigetelő fedezékeibe, s csüggedten dalolják a "magánlélek tökéletesen érdektelen magánkeserveit", a "dekadens fájdalom-líra" szólamait. "A polgári válsághangulatok visszaszivárgása a líránkba – írta Révai – legkirívóbban abban jut kifejezésre, hogy a magánérzések és a magánfájdalmak költészete egyeseknél egyenesen halálhangulatba torkollik bele…" Ezenközben pedig elhangzottak az ismétlődő figyelmeztetések is, melyek szerint líránknak túl kell jutnia a sematizmus rossz periódusán. A doktrinér beállítottságú bírálat zavartan szemlélte a 75sematizmus szorításából magát kivágni próbáló líra minden újszerű fejleményét; nem tudta és nem merte a valósághoz, a valóságélményekhez mérni a költészetet, inkább megmerevedett ideáihoz és kánonjaihoz szabta volna továbbra is a verseket, s így – akár eredendő szándéka ellenére is – rosszul bábáskodott, sok zavart gerjesztett, nem segítette hatékonyan a műfaj lassúdad fejlődését, biztató magára eszmélését.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages