A látomások és az elégedetlenség versei (1955)

Full text search

A látomások és az elégedetlenség versei (1955)
Ezek az újrafogalmazások azonban a költői küzdelem és kockázatvállalás formái. Hiszen ha Juhász Ferenc nem akart lemondani sem a korproblémák kifejezéséről, sem pedig egy új költőiség megteremtéséről, a történelmi-társadalmi ember és az anyagi világ egységének gondolata csak egyik eleme lehetett új költői világának. Ezért 1954 után nem egyetlen mozzanatot rögzít belső életéből, nem a belső folyamatok eredményét közli, hanem magát a folyamatot, s ezzel birtokba veszi a modern költészet egyik vívmányát. Tudja, hogy a művészetben a célok meghatározása egyenlő a megfogalmazással, s mivel elutasítja pillanatnyi helyzete felmagasztalását is, a keresés hatja át líráját. Verseit külön-külön éppúgy, mint 1955-ös kötetét, A virágok hatalmát.
A kötet összképe azt bizonyítja, hogy A tékozló ország gondolata hamar kinőtt epikus bölcsőjéből. A költő azonban szorongva figyeli elhatalmasodását. A Könyörgés középszerért… a Dózsa-eposz szomszédságából az egyszerű harmóniát idézi, amelyet szétromboltak a látomások. De a vers könyörgése voltaképpen a visszatérés lehetetlenségét fejezi ki. A köznapi idill dicsérete ezért készítheti elő az apokaliptikus záróképet:
Bennem a mindenség delel,
az űr, csöndjével, fényivel.
 
És én már úgy érzem magam,
mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!
 
De nem jön meg a fájdalom
és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.
 
Ez az önelemzés (amelynek még nagyobb hangsúlyt ad a kötet nyitóverse, a Látomásokkal áldott életem) három felismerésre épül: a feltáruló mindenség vonzásából már nem tud kiszakadni a költő; de csak némán éli látomásos világát, 728mert megszólaltatni még képtelen; s számolnia kell a szomorú lehetőséggel, amellyel Dózsa-eposzában is szembenézett: a magányos küzdelem torz-szülővé teheti. Az új szavakat ugyan hamar megtalálja, de elégedetlensége az egész köteten végigkíséri.
Pedig a legnagyobb próbát azonnal kiállta: új kötete nem ismétlés, hanem valóban újrafogalmazás. Voltaképpen csak két versben kapcsolódik közvetlenül A tékozló ország világképéhez. Az első a Tanya az Alföldön. Még itt is szükségesnek látszik a keret: egy tájképbe illesztett meditáció foglalja össze a felismert összefüggéseket. De valójában nem is keret ez a tájkép: szigorúan tárgyias rajza, hagyományos motívumai a gondolat meredek ívelését teszik lehetővé. A mindenség szerelmében a költőt már nem köti az epikai hitel kényszere. Kiindulópontja is nyíltan bölcseleti: a mindenség szerelmének és az ember szerelmének egysége és különbözősége. Tehát kibonthatja alapgondolatát, teret adhat gazdag ismereteinek nemcsak a mikroorganizmusok világáról, hanem a kozmoszról, s az emberi világ keletkezéséről is. S visszaérkezve korába, már ebbe a végtelen szerkezetbe, a semmiből induló fejlődésbe illesztheti a társadalmi ember reményét: "mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen a mindig-jobbra érdemes emberiség." Ha csak a gondolat útját figyelnénk, ez a teljesség-igény is elég lenne a visszakanyarodás indoklására. A költői igazolás azonban aligha a gondolat kifejtésében rejlik (hiszen a szaktudományok rekonstrukciójával nem versenyezhet semmiféle költészet), hanem annak az indulatnak a megszólaltatásában, amely e tudást megelőzi, áthatja és követi. E folyamat megnyilatkozási közege a költői képvilág. Amire A tékozló országban csak szórványosan kényszerült a költő, itt egyetlen eszköze: mindvégig olyan világot kell megjelenítenie, amely közvetlenül nem érzékelhető. A megjelenítés a fogható világ motívumait igényli, s mivel a mű egész gondolatmenete a mindenség és az ember világának összefüggésére épül, a megjelenítő kép nemcsak a tudományos rekonstrukció elvontságát csökkenti: "alkalmazza" is az alapgondolatot. Így olvad itt egybe őstörténet és írott történelem, jelenkori környezetrajz, mikrokozmosz és világűr. E folyamat külső jele a spirális versszerkezet, amelynek vonalát a felsorolás, emelkedését pedig a felsorolást örökké megszakító (a Dózsa-eposzból már ismert) önállósuló költői kép alkotja. Például: "És ím, a semmi földereng…, hogy létet adjon önmagának, értelmet anyagának… A csönd fölpúposodik, kihegyesedik, mint terhes anyák hasa…, mint tojásban épülő madárcsőr." És megjelenik előttünk a tojásban épülő élet részletes képe, s csak a csönd feltörő héjából kiszakadó "első szív…, lüktető agy" utal vissza az elindító elvont gondolatra, hogy azután ismét helyt adjon a felsorolásnak.
Ez a spirális vonal azonban a vers végén csak megszakad: a képek a végtelenbe vezetnek és a sodrásukból csak a gondolat tudja kiszakítani a költőt. Ezért irányíthatja szinte az egész kötet menetét az emelkedő körforgás. Szerencsére a költő ösztöne éber, és újra és újra jelzi az ismétlés veszélyét, amely különösen az elvont gondolat, a már kifejezett tudás tolakvásában kísért. Ez az elem A mindenség szerelme után is jelen van Juhász költészetében, de egyre szűkebb térre szorul és az "elrugaszkodási pont" szerepét tölti be. A mindenség szerelmének szerkezetéhez és 729jelentéséhez A virágok hatalma áll a legközelebb, és éppen ezért benne figyelhetjük meg a legpontosabban az elszakadást a már kimondottól. Itt a gondolati elem már nem bölcseleti-természettudományos természetű, hanem lírai töprengés. A költő mintegy visszaszól a végtelenből: "virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam… ?… Az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad? Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad… Csak azt tudom, hogy ember vagyok…, tudom világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat, ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ, ti ezt már úgysem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák." S az egyetemes világról már csak a megjelenítés, a költői képtömeg tudósít. A költő akár le is bonthatná az elvont gondolat állványzatát, hiszen már nem a mindenség és az ember viszonyáról akar szólni, hanem be akarja járni azt a hatalmas teret, melynek az ember a középpontja.
Így talál vissza az ember szűkebb világába. Végigjárva az utat – a halottak birodalmán át. Két nagy versében is az enyészetbe hullt embert jeleníti meg. A Krisztus lépesmézében hatalmas, kontrasztos tablót alkot, amelyen közvetlenül egymás mellé kerül a belátható világ és a végtelen anyag tenyészete, az evilági érzelmek és a mindenség törvényei. A kontraszt nagyon éles, hiszen a vers a korán elhalt apa emlékét idéző modern halottsirató, melyben az elűzhetetlen tudás küszködik a fájdalommal. Itt a költő még csak sejteti e küszködés jelentését, A halottak eposzában már ki is mondja: "A halottak eposzát megéltem. S míg a holtakkal nem leszek egy-színű, az élet-eposzért leszek tiszta, hű." S nemcsak e szép vallomásban mondja ki, hanem a vers képeiben is, amelyek kinőnek a természettudományos rekonstrukcióból és beolvadnak a társadalmi ember víziójába. Szándékoltan elvont allegóriái – az Elnyomók királya, a Vérszopó, a Gyáva, a Hazug Prédikátor, a Hazug Írástudó – Picasso Guernicájára emlékeztető irreális, szétesett szörnyalakokként vonulnak át a költői vízión, amikor pedig megjelennek a "citrom-szagú Tiszták" – a munka rabszolgái és az élet nyomorultjai –, a borzalmas látomást felváltja az igazságosztó népmesék álma.
Következtetésünk is csak az lehet, amiből kiindultunk: Juhász Ferenc a mindenséggel küszködve is az "élet-eposzt" kereste: kora problémáinak egyetemes megfogalmazását, s – ami a költészetben ennek feltétele – egy új költőiség forrását. A történelmi-társadalmi ember és az anyagi világ egységének gondolata jó kiindulópont volt. Az anyagból kiszakadt ember fogalmilag magában hordja a tudatot, amellyel – minden dolgok közül egyedül – fel tudja fogni önmagát és a külvilágot. Ez ellentét és egység: kiszakadás az ember-előtti lét öntudatlan boldogságából, zavartalan "közösségéből" és – a születés és halál tényével – kötődés az "egy-álmú anyag" fő törvényéhez. Ez az "ős-szorongás" hajtja az embert az "elsüllyedt éden" keresésére: örökös egyensúlyteremtésre ember és természet, egyén és társadalom között. S ez erősödik fel válságok idején. Juhász Ferenc tehát mindenség-víziójában korérzését is megfogalmazhatta. Sőt, láthatóan túl is akart lépni a passzív kifejezésen, amikor elutasította "az embertelen materializmus hitét". Az igazi egyetemes költészet azonban alulról fölfelé építkezik, Juhász Ferenc pedig mindenség-vízióját csupán idézett fináléira és töprengéseire 730építi. S kora problémáiról kisebb verseiben is csak ritkán és töredékesen szól: "Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren, / hogy hízlalódjon egy újabb párosszenvedésen?" (Meggyötört szomorú arcod) "Korunk lehetne emberi, / csak meg kellene menteni. / Már él, mint embrió, vakon, / a hermafrodita atom" (Emberszabású álmaink).
Juhásznak újra át kellett élnie sok 20. századi író tragédiáját, akiknek kora szétzilálta a művészet és társadalom harmonikus kapcsolatát, s akik magukra maradva csak gondolati síkon és a művészi szubjektum teremtette víziókban fogalmazhatták meg korképüket. (Ez a háttere T. S. Eliot és Weöres Sándor hatásának is, amelyre régóta utal a kritika.) S "csakazértis" hite és víziói – negatív módon – azt is kifejezik, hogy a bomló kor emberi viszonylataiban hiába kereste az objektív rendet. De az ő magányos küzdelmét nem "az el nem nyert éden fájdalma", hanem az elveszett harmónia tudata ösztönzi. Ezért kísérik nagy látomásait az elégedetlenség versei.
S ezért kezd – meg se várva a kötet megjelenését – újabb kísérletbe, amit 1956 októbere szakít meg.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me