JÁNOSY ISTVÁN (1919) (RÓNAY LÁSZLÓ)

Full text search

JÁNOSY ISTVÁN (1919)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Jánosy István (1919) zaklatott, nagy belső szenvedélytől izzó költészetének első darabjai 1944-ben születtek. Pályakezdő kötete, a Prometheusz (1948) nemcsak címével utalt vissza az istenek ellen lázadó titánra, hanem azzal a szándékával is, hogy tudatosan élte újjá költője az antik példát, mely egyszerre ajándékozta meg a mítoszi szemlélet készségével és egy olyan kultúrkinccsel, melyhez később sem lett hűtlen. Abban a korban, mely szakítani készült a hagyományokkal és merőben új versnyelvet alakított ki, amelyben az elhallgatásnak, a képek száműzésének épp olyan jelentősége volt, mint minden kimondott szónak, Jánosy István a hagyományok őrzésével és újraértelmezésével jelentett újdonságot. Példái azok a nagy klasszikusok voltak – mindenekelőtt Bartók Béla –, akik úgy lettek a modernség zászlóvivői, hogy művészi módon őrizték meg s teremtették újra az évszázadok sokszor elfeledett kultúrkincsét. Prométheuszban nem a sziklához kötött, kínjait is eltökélten vállaló titánt ábrázolta, hanem az emberi szabadságért lázadó hőst, aki a szabadság eszményének jegyében új minőséget hozott a világba:
A nagy titán vagyok, kitől Zeus kapott
villámot, emberek. S hívom a lázadókat:
a malmot forgató, kivert szemű rabot,
öblös gályán kiket korbács ütése nógat.
Szabadság! – ez tehát az éterből lopott,
borostyánsárga fény – izzítson új kohókat!
(1. Prológus)
637A "káoszt" megért ember bizakodásával tekintett az újraformálódó világba, s az emberiség történelme során kivívott eszményeket igyekezett új jelentéssel telítve követendő példaként idézni. Az "ész lámpásával" felvértezett emberhez szólt, aki a második világháború szörnyű pusztításai után tudatosan vívhatja ki a sorstól azt a boldogságot és belső egyensúlyt, melyre hiába törekedett korábbi küzdelmes története során. Poétikailag voltaképp "köztes" helyzetben volt az Újhold s a fiatalabb lírikusok között, szigorú és tudatos formakultúrája mindenképp az előbbi költőcsoporthoz kötötte, pályakezdő verseinek optimista antropocentrikus szemléletmódja azonban mintegy hidat jelentett Juhász Ferenc és Nagy László nemzedéke számára. A "világteremtés" lehetőségének optimizmusa ott vibrált ekkori költészetében, melynek középpontjában a "szent tűz" lobogott, a teremtő szándék jelképeként. Legszebb verseiben nemcsak a szenvedélyek izzása, a megújulás tudata ragad meg, hanem az évezredes formakultúra is; elkötelezett hagyományhűséggel teremtette újra a költészet történetének bevett klasszikus formáit, melyeket azonban rapszodikusan alkalmazott, mint ahogy egész költészetére is jellemző volt a rapszódiára való hajlam. Hatalmas természeti képeiben a színek, a képek az uralkodók: mintha a deákos költészet képanyaga és formavilága kelne életre ezekben, folytonos belső feszültségben, nyugtalan mozgalmassággal:
Így közelít a Tavasz. Szele zizzen. A mélytüzü völgyek
lenn ibolyán páráznak. A csúcs farkasfogait már
moh-barnán vicsorítja. Fölötte a Nap, lila, zengő
ércküllői veszett rohanásba pörögnek a tág ég
kék-ametiszt kelyhét kiszakítva csupaszra bibéssé.
(Tavasz)
A táj varázslatos színei mögött azonban az embert és az emberi élet minőségének megváltozását is karakterisztikusan ábrázolta. Május című verse az új kor lázas életérzésének egyik hiteles dokumentuma volt.
1948-ban írta egyik összefoglaló, nagy versét, a Pokoltornác szarvasokkalt, melyben élmény, zene és irodalom szintézisére tett igen érdekes kísérletet. A vers hatalmas látomásai, látszólag szabálytalanul egymásra torlódó képei a háború borzalmait fejezik ki, míg a befejezés bukolikába hajló, elcsendesülő zárlata az oly nehezen megtalált és kiküzdött, egyetemes érvényű békesség élményét sugallja. (Ezt a versét 1958-ban átdolgozta, tömörítette.) A mű képvilága azt sejtette, hogy Jánosy István költészete a nagyobb formák és az egyetemesebb élmények irányába tágul. Ezt a folyamatot vágta ketté a személyi kultusz korszaka, mely őt is hallgatásra kényszerítette. 1958-ban jelent csak meg kötete, a Rákóczi ifjúsága, elbeszélő költemény, mely a verses fejlődésregény érdekes példája. Írása közben a történeti hűséghez ragaszkodva igyekezett megragadni Rákóczi Ferenc egyéniségének alakulását. A legapróbb lírai "kísértések"-nek sem engedett munkája közben, ez a tudatos önkontroll néhol talán nem vált hasznára nehéz vállalkozásának. A 638Zrínyi Miklós halálától a Rákóczi-szabadságharcig terjedő korszakot változatos formában, mozaiktechnikával dolgozta föl, az egymást követő epizódokból mégis egységesnek mondható, epikus folyamatrajz kerekedik ki, melyben gyakran feltűnik a balladai elem is. A verset záró hatalmas látomássorban, a karokat és ellenkarokat feleltetgető Fináléban tágítja egyetemessé a költemény mondanivalóját, mely itt kapcsol vissza a prométheuszi példához, a mindig újra kezdés, az áldozatvállalás eszményét sugároztatva:
Ne csüggesszen el, ha célhoz nem ér
harcod: kiomló véred a bér!
Ha elbukik, ne félj: meghozza az idő, folytatja más!
Igaz ügyért vívónak
nincs iszonyúbb szégyen,
gyalázat, bűn, galádság,
mint a megtorpanás!
 
A verses regényhez írt utószóban Ady Endre kuruc-verseinek ösztönző példáját említi Jánosy István. Következő korszakában szinte meghatározó szerepe lesz költészetében a magyar múltnak. Az örök béke álmai (1960) című kötetben lírai feldolgozásban térnek vissza a Rákóczi ifjúságának fontos és meghatározó szereplői, de mellettük mind több elégikus versben idézi irodalmi múltunk nagy alakjait, azokat a példaadókat, akiktől az ifjúkor lázának elmúltával hűséget és kitartást, bizalmat remélhet. Szándékának egyetemes voltára utal az a tény is, hogy e múltelemző költemények sorában mind gyakrabban tűnnek fel olyanok, melyek az emberi kultúra legnagyobbjait, Mozartot, Schumannt és a többieket idézik. Amikor Jánosy István a múlt példáival szembesül, nem a lírai, hanem a filozófiai általánosítás szándékával teszi: élethelyzetekbe, életsorsokba éli bele magát, s azok nyomán általánosít egyfajta életszemléletet, melyben immár a bölcs, a sztoikus nyugalom a legerősebb, ilyen jellegű műveit rendszerint tömör életbölcsességgel indítja, melynek igazságát ő is megszenvedte, majd a felidézett szellemi nagyság életének tömör összefoglalása következik, hogy a befejezés himnikus magaslatán az emberiség örök eszményeit szólaltassa meg:
"Íszisz, Oszirisz…
Béke-istennő, ki rügyet fakasztasz
haldoklók lelkében is és felűzöl:
népmeséből szőni örök Tavaszt a
Pénzsivatagra:
Nem ismerni bosszút, a Pór szegényt mind
istenné emelni, letörni Rangot,
és Sarastro dallamain repűlni
át a halálon…"
(II. Mozart)
639A "kínokon át lényegülő Szépség", a küzdelmekből kinövő emberi nagyság, a szenvedésből kivívott lelki egyensúly fontos szervező eleme a Kukorica istennő (1970) versvilágának is. Tragikus, félbemaradt művészsorsok, torzó-remények villannak fel egy hatalmas emberi szándék jelképeiként, melynek lényege: "belső rendembe kényszeríteni a Lét szín-szikrahalmazát." Az anyaggal, a lét kimeríthetetlen, ellentmondásos, nehezen megragadható világával való emésztő küzdelem ettől kezdve lesz Jánosy István lírájának legfőbb poétikai szervező elve. Kisebb és nagyobb terjedelmű leíró verseiben elvonulnak előtte a küzdelmes múlt képei, melyeket egy nagyszerű szándék: az emberiség boldoggá tevésének vágya fűz egybe. Ezt a törekvést éli újra s általánosítja több változatban a maga számára, legtömörebben, az összefoglalás igényével az "ars poetica helyett" írt Március idusánban:
Lásd, Mozart mily iszonyattal
nézte kendője szinét,
mégis, dúlt, hagymázas aggyal
írta csak a klarinét-
ötöst, e könnyekkel átszőtt,
gyógyító ráolvasást.
Így zsondítson elmulásod,
jeltelen sírbaomlásod,
másnak szent tavaszvarázst.
 
Míg fiatalságában legtöbbször a tavaszt, a fénylő, gazdag betakarítást ígérő napot invokálta, a Kukorica istennő verseiben szívesen hallgatja "az éjszaka hangjait", képzeletét a magány ihleti, szikár látomásaiban a csigaházába húzódó, fájdalmát szemérmesen palástoló ember arcmása villan meg újra és újra. Szép helyzetképeket, emléktöredékeket villant fel a hajdani kedves arcokról, már elhunyt barátairól, költőtársairól, akiknek "kamasz-kedvességét" immár hiába keresi a szenvedésre megérve. Kevés ilyen elkötelezett költője van a városnak: Újpestről éppúgy ír, mint a budai Várról, a Harangvölgy éppúgy felgyújtja képzeletét, mint a Normafa. E versei nem tájleírások, hanem múlt és jelen szintézisét sejtető, mozgalmas helyzetdalok, melyekben a személyes élmény és sors a nemzeti múlt nagyobb összefüggéseibe olvadva nyeri el hitelesítését, igazolását. Immár tudja, hogy a szabadság, melyet oly lázasan szólított pályakezdő költészetében, nem korlátlan, de makacs szenvedéllyel kérdez rá a sorsra: "Miért nem választhatunk szabadon szerepet?" A lehetséges és kimeríthetetlen emberi alakváltozatok körében mindinkább a múlt megőrzője lesz, szenvedélyes, olykor fájdalmas figyelmeztetéseiben az érintetlen, nemes erkölcsi példákra irányítja figyelmünket, a beleélés nem szűnő izgalmával, s ami ezzel együttjár: régi és újabb versformák színes változatosságával.
Jánosy István kitűnő műfordító. Huszadik századi költőket bemutató tolmácsolásait A valóságos oroszlán (1971) címmel jelentette meg. Érdeklődéséhez, 640ízléséhez az óind eposzok éppoly közel állnak, mint Shelley, Goethe és Hölderlin versei. Aiszkhülosz tragédiáinak általa készített fordításai az antikvitás újraélésének szép példái. Hiteles válogatást adott a görög líra világából a Kálnoky Lászlóval közösen tolmácsolt Széphajú khariszok táncában (1960). Ennek jegyzetapparátusa komoly filológiai felkészültségének dokumentuma. Jelentősek Keller-tolmácsolásai is.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages