BEVEZETÉS (Munkaközösség)
BEVEZETÉS
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Szocialista elkötelezettségű költészetünket a fasizmus és a háború fájdalmasan megtizedelte: Lukács László, Salamon Ernő, Zsigmond Ede, Vető Miklós, Berkó Sándor már nem érhette meg a felszabadulást. S akik megérték: hosszú emigráció után készültek haza, mint Balázs Béla, Gábor Andor, Lányi Sarolta, Madarász Emil a Szovjetunióból, őket Hidas Antal csak 1958-ban követhette. Gereblyés László a francia ellenállási mozgalomból érkezett, Nádass József a mauthauseni haláltáborból, Vasvári István Erdélyből, ahol mint szökött munkaszolgálatos bujdosott. Az itthonmaradottaknak nem kevesebb szenvedésben volt részük az illegalitás veszélyei, a háború és a nyilasuralom idején. A munkásírók csoportja: Kis Ferenc, Földeák János, Keszthelyi Zoltán, Vészi Endre, Szüdi György, Rajcsányi Károly, Vaád Ferenc, valamint a munkásmozgalom író-harcosai és szimpatizánsai (Várnai Zseni, Pákozdy Ferenc, Hollós Korvin Lajos s az emigrációból korábban hazatért Csuka Zoltán) számára a felszabadulás nemcsak a háború végét, az élet újraindulását, de eszméik, küzdelmeik valóra válását is jelentette.
A földrajzi s társadalmi értelemben is széles területekről érkező, életkor szerint is három nemzedéket képviselő költők a felszabadulást a hazatalálás, a hazateremtés, a szabadság eljövetelét megillető boldog emelkedettséggel köszöntik, bekapcsolódva a romokon épülő új élet és új irodalom sokszínű kórusába. Az irodalompolitikai szűkkeblűség azonban gátat vetett a munkásírók lapalapítási, szervezett irodalmi csoportalakítási kísérletének. A felszabadulás utáni lázas építőmunka évei közülük többeket elszólított a költészettől; Vaád Ferenc, Rajcsányi Károly végképp elhallgatott mint költő, Kis Ferenc pedig csak évek múltán talált vissza a vershez. A személyi kultusz éveiben a szocialista irányzat lírikusai közül többen teljes vagy részleges hallgatásra kényszerültek. Hitüket, tettekre kész hűségüket azonban nem veszítették el; 1957-ben többen ott voltak közülük az újrainduló irodalmi élet műhelyeiben, s egy sem akadt köztük, akinél a történelmi buktatók, a válságos helyzetek végső meghasonlást, a szocialista eszmékből való kiábrándulást idéztek volna elő. Az esetleges megtorpanások, átmeneti nehézségek ellenére a folyamatosságot, a szocialista költészet vonulatának töretlenségét kell hangsúlyoznunk. Ez a felszabadulást követő szakaszt a Tanácsköztársaság és a két világháború közti szocialista irodalom közvetlen folytatásává, örökösévé avatja.
505A két háború közti szocialista eszmeiségű költészetet alapvetően a történelmi helyzet, irodalomtörténeti körülmények határozták meg. Az avantgarde húszas évekbeli hulláma után, mely szinte valamennyi alkotót – kisebb-nagyobb mértékben – vonzáskörében tartott, a költészet eszközfunkciója került előtérbe. A vers az agitáció, a propaganda egyik formája a tömegek megnyerésének, harci készségének, aktivitásának növelése érdekében. A munkásosztály történelmi szerepébe vetett messianisztikus hit szuggerálása éppúgy témája ennek a költészetnek, mint a munkássors, a nyomor képeinek naturalisztikus ábrázolása. Mindenekelőtt hatni akart, s nemcsak betű formájában, hanem irodalmi esteken, szavalókórusok hangján felerősítve vagy énekelve is. Darvas József a Tollal és szerszámmal című kötet (1941) előszavában így foglalja össze a proletárköltészetről vallott nézeteit: "Senki sem tagadhatja, hogy az irodalom valóban propaganda, a szó nemes értelmében, hiszen eszméket terjeszt és embereket formál. Ebben a vonatkozásban tehát csakugyan 'eszköz' – de ugyanakkor egyszerre cél is…", a cél a szocialista társadalom megvalósulása előtti korszakban "teljesen átformálni…" az embereket, "… hogy amit majd a jövőben cselekszenek jobb, emberibb, nemesebb legyen az eddiginél. Ha így látjuk a szocialista irodalom feladatát, akkor világos, hogy itt is a legelsők között áll az a követelés, amit az irodalommal szemben általában hangoztatunk: úgy formálni, alakítani a mondanivalót, hogy az minél szuggesztívebben, minél teljesebben hasson az olvasóra."
A közvetlen hatás követelménye, az agitatív-didaktikus szándék és cél elhalványította a líra egyéb, sajátos funkcióit; meghatározta megjelenési formáit is, a közérthetőség, a konkrétság jegyében. A költői szubjektum csak annyiban kapott szerepet, amennyiben ő is egy a milliónyi elnyomott közül, így személyes sorsa, múltja, élményei, belső világa a példa erejével hathatott. Mindennek következtében a két világháború közti szocialista irodalom általában véve meglehetősen egysíkú, s bár kimagaslóan jó alkotásokkal is büszkélkedhet, történeti-dokumentatív értéke gyakran fölébe kerül az esztétikai minőségnek, illetve ez a történeti érték válik az esztétikai érték hordozójává. Pándi Pál Nézetek és nézeteltérések című tanulmányában a szocialista irodalomnak erre az aspektusára mutatott rá: "… Itt arról van szó, hogy egy sokágú irodalmi áramlatnak (amelyben a szocializmus eszméihez való pozitív viszonyulás az összekapcsoló elem) helyzetéből és lényegéből fakadó sajátossága a történeti érték, irodalmiságának történeti dinamizmusa. Olyan korban jelentett hangerősítőt ez az irodalom a munkásosztály és a szocialista eszmék harcában, amikor a forradalmi eszméket nálunk mélybe szorította az ellenforradalmi terror, amikor a szocialista gondolat még viszonylag szűk réteg tudatában élt meg, amikor a szellemi életben, az irodalomban is, a teljes legalitást élvezve s a hatalom által támogatva, az ellenforradalmi ideológiák sütkéreztek a negyedszázadra nyúló pünkösdi királyság fényeiben." (Kritikus ponton, 1972.)
Kétségtelen, hogy a szocialista költészet – mint azt az említett Darvas József-előszó is kifejti – a harmincas évek derekától bizonyos változáson ment keresztül; elmélyültebbé, differenciáltabbá vált, eszközei finomodtak; funkciója azonban lényegében a közvetlen politikai hatás volt továbbra is, összefüggésben a 506kommunista mozgalomban végbement változásokkal, melyeknek középpontjában a RAPP proletkultos szemléletét felváltó népfrontpolitika térhódítása állt. Az egyre fenyegetőbb háborús helyzet, a fasizmus térhódításának veszélye az osztályszempontokat, a proletariátus harcait szélesebb mozgalommal, a fasizmus elleni nemzetközi összefogás harcaival egyesítette. Az emigrációban élők – Gábor Andor, Lányi Sarolta – hazafias és antifasiszta verseket írtak.
A háború előtti esztendőkben, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején alakult a munkásírók laza, szervezetileg független csoportja. Tagjai jórészt a szociáldemokrata párthoz tartoztak, de érzelmileg s szándékaik szerint gyakran kerültek ellentétbe politikájával, akadt köztük, mint például Kis Ferenc, aki az illegális párt tagja lett. Ez a csoport a német megszállás előtti rövid négy esztendőben – mivel lapot nem indíthatott – számos antológiát adott ki, a népfrontos gondolat jegyében. A munkásírók tevékenységét támogatta Darvas József és Veres Péter, s csatlakozott hozzájuk az erdélyi Nagy István és Jordáky Lajos is. Tagadhatatlan, hogy írói programjuknak "volt némi provinciális korlátozottsága", mint ahogyan Darvas József Kis Ferenc kapcsán később megjegyezte; megszólalt ezekben a kötetekben befelé forduló, a másféle irányzatokkal szemben bizalmatlanságot, értetlenséget kifejező hang is. Különösen a Magatartás című antológiában (1943) sűrűsödnek a téves elvi tendenciák, főképpen a mozgalom belső válságának következtében. Ez a kötet a szociáldemokrata pártot is bírálta, amiért az magára hagyta, nem támogatta megfelelően az írókat. Az utolsó, 1944. május l-re tervezett antológia a német megszállás miatt már nem jelenhetett meg.
A hibáknál sokkal lényegesebb volt azonban a megjelenés ténye, a munkásság haladó erőinek összefogása, a népfrontos gondolat következetes felmutatása a négy év alatt megjelent, összesen tíz antológiában. Fontos elvi problémák tisztázódtak a munkásírók, a munkásirodalom szerepéről, helyéről, feladatairól; különösen Darvas József és Veres Péter cikkei segítettek nézeteik helyesbítésében, tisztázásában.
Az itt vázlatosan ismertetett történeti előzmények némiképpen magyarázzák – ha nem mentik is – azt a bizalmatlanságot, amellyel a munkásírók és a hazatért emigránsok munkáját fogadta a felszabadulás után kialakult irodalmi tudat. Illyés Gyula az emigránsok érdekében emelve szót, így látta helyzetüket: "Az emigrációból hazatért írók jó ideig nemegyszer adták jelét: nem érzik magukat testestül-lelkestül visszafogadottaknak; nem kinti szereplésük, érdemeik s tapasztalataik arányában. Közszereplésükért kaptak koszorúkat akkor is, amikor stílusukat kellett volna taglalni" (Hidas Antal és a többiek. In: Hajszálgyökerek, 1971). Az irodalomtörténet és a kritika valóban csak az 1956 utáni konszolidáció idején kezdte el részletesen feldolgozni a szocialista költészet értékeit; ezt az időbeli eltolódást talán az magyarázza, hogy a költészet – fentebb említett – történeti értékei csak kellő távlatba kerülve domborodhatnak ki igazán. Csak futólag említjük itt a személyi kultusz évei dogmatikus irodalomszemléletének kedvezőtlen 507hatását, mely köztudomásúan még József Attila életművét is csak csonkítva fogadta el. Másféle elfogultságok is hátráltatták a kellő elismerést.
A szocialista örökség történeti-esztétikai feldolgozása az ötvenes évek vége óta igen nagy eredményeket ért el; a kezdeti lemaradást az irodalomtörténetírás gazdagon pótolta. Az utóbbi években egymást követik a méltó életműkiadások, melyek a nagyközönség számára is lehetővé teszik a teljes és helyes összkép kialakítását.
A fentebb jelzett ellentmondások nemcsak a külső körülményekben, de az életművek belső fejlődésében ugyancsak történeti meghatározottsággal jelentkeztek. A felszabadulás azt is jelentette, hogy Magyarországon végbement a demokratikus átalakulás, s a munkásosztály hamarosan átvette a hatalmat. A szocialista költészet addigi fő funkciója tehát (az osztályharcra buzdító agitáció, az emberek tettrekészségére való közvetlen hatás szükséglete stb.) lényegében megszűnt; illetve gyökeresen átalakult. A kimunkált eszközök helyett újakat kellett keresni; a megváltozott körülmények sokkal bonyolultabb, áttételesebb művészetet kívántak. Nem kedvezett természetesen ennek az átalakulásnak a sematizmus időszaka: több alkotó nem is tudott végérvényesen megszabadulni sem az agitációs plakát-költészettől, sem a sematikus versfelfogás béklyóiból. (Pákozdy Ferenc, Várnai Zseni, Szüdi György s részben Földeák János; hosszú válsággal küzdött Kis Ferenc is.) A szocializmus építésének a hatvanas években jelentkező új gazdasági-társadalmi feszültségei, az irodalmi közízlés, az eszmény- és értékrendszer átalakulása több alkotó – főként az idősebbek – közérzetében bizonyos csalódást, elégedetlenséget eredményeztek: a jobbítani akaró elégedetlenség mellett a keserűség, a kiábrándultság hangjai is megszólaltak, amelyeket néhol vélt vagy valóságos sérelmek is szítottak. A forradalmi eszme, melyért harcoltak, úgy vélték, nem mindig elképzeléseik szerint vált valóra, ez okozta Hollós Korvin Lajos, Hidas Antal, kisebb mértékben Vészi Endre világképének elkomorulását. Eszközeikben ezért jelenik meg egyrészt a groteszk, a szarkazmusig élezett irónia, másrészt az elégikusan szomorkás hangszín. Az öregkor beköszöntése viszont a rezignált bölcsesség attitűdjét, a dolgok távolabbról, felülről való szemlélését, a szenvedélyek lehiggadását eredményezte. Az előbbieken kívül ezt figyelhetjük meg Lányi Sarolta, Csuka Zoltán lírájában is. Jellemző a legtöbb költőre a gyakori múltidézés; a küzdelmes, nehéz múlt emlékei erkölcsi példázatként is szólnak a mai olvasóhoz. Ezért elevenedik fel a század szocialista költészetében az epikus elbeszélő költemény; nagy tettek, nagy emberek felidézése – a forradalmi romantika túlhajtásától nem mindig mentesen.
Ha az eddigiekben látszólag az ellentmondások és nehézségek érzékeltetése volt is elemzésünk középpontjában, ez nem jelent szükségképpen negatívumot. A körülmények éppúgy válhatnak gátló, mint serkentő erővé. Az előbbire Benjámin László fokozatos elhallgatása, utóbbira a legmeggyőzőbb példa Vészi Endre megújuló életműve: a szocialista eszmeiséget a 20. század végén járó, modern ember életérzésével összehangoló, közélet és magánélet egységét kifejező költészete.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
