Sinka István (1897–1969) | A magyar irodalom története

452Sinka István (1897–1969)

Sinka István (1897–1969) költészetét így jellemezte Sőtér István: "népi költészet, a szó legszigorúbb, már-már veszélyesen kizárólagos és a beszűkülés veszélyével fenyegető értelmében." Kezdettől szűkebb színképű, mégis szuverénebb költészet volt az övé, mint Erdélyi Józsefé, s talán ezért is – és önmaga iránti konok hűsége okán – sikerült neki, ami Erdélyinek nem. Ha hosszú, csaknem két évtizedig tartó belső emigrációja alatt a beszűkülést és megfáradást ő sem kerülhette el, költészete lényegét mégis át tudta menteni, sőt öregsége néhány verse még új színt is felragyogtatott. Nem volt egyszerű dolga: nem csak autodidakta volt, de minden ízében ösztönös alkat is. Mélyebbről senki sem érkezett a magyar irodalomba: egy szinte ezeréves mozdulatlan világ sérelmei, a ridegpásztorok tengődő, keserves élete, a maga emberi kiszolgáltatottságának élményei csakúgy mint stilizáló, expresszív költői szemlélete egyaránt a mítoszok vonzásirányába vitték; könnyen lett a magyarságmitológia megtévesztettje is. Sok időbe telt, míg mind a megváltozott, szocialista valósággal, mind önmagával ismét egyenesbe jutott. Végig visszavonultan élt, csak 1961-ben jelent meg Eltűnik a hóri domb című elbeszélésgyűjteménye, verseskötethez még később, 1964-ben jutott: Végy karodra idő címmel adott ki ekkor életmű-válogatást. Utolsó éveit ágyhoz láncoló, súlyos betegségben élte le.

Sinka István belső küzdelmét az irodalompolitika részéről sok méltánytalanság is nehezítette. Mindenekelőtt az az előítélet, amely benne úgyszólván kizárólag csak a plebejus tiltakozás, a társadalmi mondandók költőjét látta, s ennélfogva a felszabadulás után elsősorban a régi Sinka-versek már-már mesebeli szegényeinek a megváltozott életét, szociális körülményeik, az értük tett intézkedések méltatását várta volna tőle. E nézetnek volt bizonyos alapja is, hiszen Sinka István valóban a magyar társadalom egy addig ismeretlen rétegének adott irodalmi kifejezést, maga is az "édes, alulsó Magyarország", a pusztai cselédek gondjai-vágyai hivatott képviselőjének tudta magát mindenkor. Legigazibb költői lehetősége azonban mégsem csupán e réteg nehéz életének a tárgyi rajza volt, sokkal inkább ennek az érintetlen életformának a tragikus-sejtelmes-látomásos költészete. Amint később Veres Péter fogalmazta: "ennek az életnek s ez élet lelki atmoszférájának művészileg eddig egyedülálló és érvényes megjelenítése." E réteg történelmi felemelkedésével szükségképpen megszűntek azok a társadalmi alapok is, amelyek e sajátos lírát létrehívhatták. Sinka István mégis – jó érzékkel – megmaradt a költői természete kijelölte úton; tudván, hogy az igazi költészet a népek, népcsoportok tényleges sorsától függetlenül is fönnmarad.

Líráját így 1945 után is a küldő környezet élmény-, érzelem- és szemléletvilága határozza meg alapvetően. Verseinek egyik vonulata téma szerint is az ifjúkori élményeket idézi fel (Lovasok opál mezőkön, Pusztagazda, Egyszer topáz, máskor smaragd), jobbára a tűnt időkre emlékezés fájdalmas-nosztalgikus hangulatiságában a lírai szemlélet szinte mindig átlényegíti, az adott stilizáció, amely olykor látomásba fordítja a verset, olykor – elvonatkoztatva a látvány esetlegességeitől, konkrét idejétől – jelképes érvényűvé növeli: Sinka István szuverén tulajdona. Versvilága is egyszerre ősi és modern. Eszközei szinte szürrealisztikusak, az 453archaikus népköltészet naivan általánosító szimbolikájával tartják a rokonságot, s egyben dúltságot, rebbenő érzékenységet, tragédiás szemléletet is rejtenek: "Nő egy síron száz viola / s egy közülük Papp Ilona", "Jártamjöttem esti párán / s két nap kísért, s hét szivárvány", "a keserű lapu / megvénül a bútól / s mintha lélek volna / ki-kinéz a kútból", vagy "Liliomok mégis nőnek / nagy lánggal a jövendőnek". Így nézve költészete – legjobb megvalósulásában – leginkább a népi ihletést modern törekvésekkel ötvöző Lorca vagy Jeszenyin művészetéhez hasonlítható.

A balladák és a jelenések látomásos képzelete, szabad költői fantáziája nyomán született az a kritikai vélemény, amely szerint költészete sajátos "népi szürrealizmust" alakított ki, és a magyar szürrealista költészet egy különleges, a népi hagyományokkal eleven kapcsolatot tartó változatának forrása lett. Ez a minősítés a leghatározottabb formában Bori Imre tollán érvényesült. "Sinka népi költészete – állapította meg Bori Imre – […] általában is a szürrealizmus kontextusában mutatja meg valódibb rendszerét: egy költői lélek mélyrétegei döbbennek fel a verseiben, s egy páratlan hiedelemvilág kapja meg költői szerepét bennük – a révület mechanizmusa érvényesül, melynek annyi érintkezési pontja van a szürrealista "látó" költőével. Sinka István tehát a maga jelrendszerében úgyszintén automatikus szövegeket alkotott, s nyilván nem véletlen, hogy nemcsak balladái mutatnak eltéréseket a szokványos formáktól, hanem mágikus versei is azzá a "hosszú énekké" alakulnak, amelyet a szürrealista versízlés és kifejezés-követelmény alakított ki." Ennek a minősítésnek a perdöntő mozzanata alighanem az alkotásmód meghatározásában rejlik. A "révület mechanizmusára" és az "automatikus" írásmódra történt utalás valóban a szürrealista költészet tágabb körében jelölné ki Sinka István helyét. Maga André Breton, a szürrealista mozgalom vezére is az automatizmusban találta meg azt a pszichikai és technikai mozzanatot, amely kitüntetett módon határozhatja meg egy írásmű szürrealista jellegét. Az automatikus írásmód elméletének azonban határozott filozófiai alapja van. Ez a filozófia a modern lélektan és Planck tételeiből táplálkozott. Az ismeretlenre: egy "másik valóságra", a tapasztalaton túl elhelyezkedő világra utalt.

Költészetének szabad társításait, mágikus igényét és révületét, egy szóval "szürrealisztikus" motívumait éppen azért nem lehet a szürrealista költészet körébe vonni, mert ennek a költészetnek egészen mások a szemléleti és az eszmetörténeti alapjai. A szürrealizmus születésénél nemcsak a modern ember válságélménye volt jelen, hanem a modern irracionalizmus és agnoszticizmus is, amely éppen az újabb tudomány szokatlan eredményein és korábbi összefüggéseket leromboló módszerén nevelkedett. Jelen volt az avantgarde kontinuitása, amely az expresszionizmuson, a futurizmuson és a dadaizmuson át jutott el Bretonék törekvéseihez. Sinka István vállalkozása természetesen egészen más alapokra épült és más ideológiai, kultúr- és irodalomtörténeti környezetben jelentkezett. E költészet minősítése során elsősorban az eszme- és formatörténeti források vizsgálatát kell megoldani. A balladákban és jelenésekben alakot öltő költői szemléletnek s közvetve poétikának két fontosabb forrása volt: a néphagyomány és az alföldi parasztszekták tanítása. Ezekből a forrásokból táplálkozott az a költői módszer is, 454amelyet "szürrealisztikusnak" nevezhetünk. A népköltészet egészen más módon hatott rá, mint a nemzeti klasszicizmus költőire vagy akár Illyés Gyulára és Erdélyi Józsefre. A népi kultúra archaikus és mitikus rétegeiből merített, felerősítve a néphagyományban rejlő mágikus és mitikus elemeket. A néphagyomány hatását a korabeli népszerű folklorisztikai irodalomé is kiegészítette, amelynek kutatásait és megállapításait ugyancsak felhasználta a költő, például kísértetballadáiban. Szemléletének másik meghatározója az alföldi parasztszekták babonás tanítása, jövendölésekkel és halálkultusszal átszőtt ideológiája, chiliasztikus messianizmusa volt. E szekták a Bibliából, különösen János apostol Jelenéseinek könyvéből s a szektaszervezők apokrif irataiból alakították ki tanításaikat, amelyek anarchikus lázadást vagy a társadalomból történő kivonulást hirdettek. E szekták területi bázisát főként a Békés és Bihar megyei falvak és puszták adták, az elviselhetetlen szegénység, a reménytelen nyomorúság kergette karjaikba a paraszti tömegeket. Sinka István szülőföldje, ifjúságának és pásztoréletének színhelye volt ez a vidék. Önéletírásában maga is beszámolt arról, hogy miként került kapcsolatba a szekták apostolaival és tanításaival. Mindez arra utal, hogy költészetének egészen más az irodalomtörténeti forrása és helyzete, mint a szürrealizmusnak; még akkor is, ha bizonyos eljárások vagy technikák analógiát mutatnak is a két forma között. Róla szólván inkább a "mágikus költészet" vagy "népi mitologizmus" fogalmát kell használnunk. Ezek a fogalmak pontosabban jelölik meg "barbár" költészettanát, lírájának természetét.

Ahogy Erdélyi Józsefé, az ő képzelete is tárgyias. De érzékenysége inkább fogékony a lélek feszültségeire, verseiben ezért a balladás hatás az uralkodó. Akkor is, ha ebben a korszakában a szó szorosabb értelmében vett balladát keveset ír (Nő egy síron száz viola, Bűnhődő esküdt); ír viszont balladásra hangolt életképeket (Kis vak gyermek citerát penget) és még több szerepdalt, ezekkel – bizonyos értelemben – a század "objektív" lírai irányzatai felé is közeledik (Fiatal anyának sirató éneke. Öreg juhászné búcsúzik régi legelőktől).

Sajátos, átlényegített versvilágában feltűnnek olykor újabb élmények is. Van verse szűkebb hazája megújulásáról (Megújult a Cseri alja), és öregkora költészetében kiteljesül egy korábbról alig ismert hang is. A szépség még intenzívebb, fájdalmas bűvöletében: a létezés boldogságának – már-már metafizikai – átélése. E kései "sejtelmes remekek" talán legszembetűnőbb vonzása, hogy bennük a versindító tényanyag végül maga is átvitt, elvont értelmet nyer. Ringatóan dallamos, tiszta ritmusaikkal, különös egzotikus tulajdonneveikkel egészében csupán egy mesés, mágikus hangulatiság felidézésére hivatottak:

Szánk mezején mese alszik,
éje, mint az ében.
… Aludj mese, nagy csillag a
kék idők ölében.

(Sírvers felejtett mesékre)

455Álom és való határán, ezekben a versekben általában jelen van az epikus mag és az emlékezés nosztalgiája, sőt révülete. De a bánatot a szépség s többnyire a bölcs derű oldja. Érzelmesek ezek a versek, olykor szinte túlcsordulóan is érettek, súlyra mégis az életmű fontos pillanataival egyenrangúak (Túl a Buntadári hegyen, Éna dalok). Harmóniát, nehezen kiküzdött lelki békét jeleznek. A számvetést készítő, a végtelent fürkésző, halállal kiegyező költőnek azt a gesztusát revelálják, amelyet Sinka István a Szigetek könyvében – sokszor idézték – így fogalmazott meg:

Úgy megyek át a zajongó világon,
hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül,
csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak,
kik a madaraknak is prédikáltak.

Ám, míg e kései líra jórészt a képzelet naiv mozdulatával, népmesés érzelmeivel őrzi a népi indíttatást, Sinka István prózája és verses epikája tényszerűen is ennek a zárt világnak a határain belül marad. Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetének több írása még 1945 előtt született. A gyűjteményben riport, vallomás, életkép és elbeszélés váltogatja egymást, mindegyiküket stiláris gondosság, de laza szerkesztés jellemzi. A jobbára életrajzi ihletésű írások a paraszti élet nagy szenvedéseiről és apró örömeiről szólnak: a cselédnek kiadott parasztgyerek emberséget kereső árvaságáról (Kadocsa, merre vagy?), emberi helytállásról (Eltűnik a hóri domb), de találunk közöttük szociografikus beszámolót a pankotai juhászok megjavult életkörülményeiről is (Viszontlátásra pankotai juhászok). Prózája azonban nem is közelíti a költő teljesítményét: informatív értéke fontosabb, mint írói érdeme. Bár – nem véletlenül – írói ereje is összefogottabb, ha a maga szűkebb világáról vall.

Ennek a – mondtuk – zárt világnak adja azután a szinte teljes természetrajzát Sinka István 1945 utáni korszakának két nagy igényű költői vállalkozása: az 1967-es Mesterek uccája, s kivált a posztumusz Szigetek könyve (1972). Különös műfajú versfüzérek ezek – a műfajt Sinka István "szép beszélgetés"-nek nevezte el –: egyszerre munkál bennük az eposzi és a lírai ihlet. Ars poetica érvényűek is, összefoglalják a költő minden lényeges indítékát és felvonultatják egész tárgyi tudását az őt meghatározó valóságról. Végkicsengésük többszörösen is tragikus: szomorú, megválthatatlan sorsokat idéznek, s halott világot is. E félparaszti közösségek nyomorúságát már nem orvosolhatta, csak – immár visszavonthatatlanul – elnyelte az idő.

A Mesterek uccája tizenöt mesternek, parasztokból jött kisembernek állít emléket. Utcájukon – a szegénységnek már-már mesebeli sikátorán – feloldhatatlan végzet ül. Az egzisztenciák csak esetlegességeikben, a foglalkozás külsőségeiben térnek el egymástól: a kovács, kerékgyártó, kosárfonó, rézmíves, szabó stb. egyként boldogtalan. Valamennyien elvágyódnak innen, de sorsuktól szabadulni éppúgy képtelenek. Ebben az utcában a mesék édeni egyértelműsége a törvény: egyéniség és mesterség itt még azonos. Az egyén pedig az életet irányító lényegi erőkkel szemben semmis, jelentéktelen. De a munkában vagy a mesterek álmaiban mégis megnyilatkozik a szépség, s jóságuk, emberségük is.

456A Szigetek könyve, amelyet Sinka István húsz évig, haláláig írt és élete legnagyobb, legtisztább művének szánt, voltaképpen ugyanezt a szemléletet extenzív módon tágítja tovább. Teljesebbre tágítja köreit, kereteit, általánosabban fogalmazza a mondanivalóját, amint maga a mű is – tizenháromezer sorával – inkább eposzi formátumú. "Paraszti színjáték ez" – ahogy Székelyhidi András Dante nagyszabású művének analógiájára nevezte. A hontalan költő vándorként érkezik Muma mezejére, hogy végigjárja a parasztságból kiszakadt kisközösségek, a "szigetek" – a kisbérlők, zsellérek, özvegyek, istenkeresők és végül a maga magányosságának – szürke poklait. E világ egyneműsége egyértelműen a naiv eposzoké; bár nem mentes bizonyos lírai feszültségtől. "Ősz ül a tájon, benne végzet" – látja a költő, aki úgy érzi: "kívül az időn" él maga is. A látottakat – egyben élete tanúságát is – nem vádoló indulattal, hanem tiszta emberi bánattal mutatja fel. Elfogadja a reménytelen elmúlás törvényét, s ennek fájdalmát szánalommal és szeretettel igyekszik enyhíteni.

Úgy is mondhatnánk: ezek a művek a szánalom és együttérzés művei. Értékük – Görömbei András szavaival – "a lírai látásmód, a mindent hangulattá oldó szemlélet, melyet szociális érdekeltség és egyetemes részvét motivál". Mégis: noha tiszta, de sokban megfáradt, önmagát is bőven ismétlő költészet ez. A felvett nagy mennyiségű tényanyag – valóságos epikus szálak híján – nem áll össze igazi eposszá, de a költő teljes értékűen lírai látomássá sem tudja lobbantani. Így gyakorta monotonná válik, s költői erejét a szemlélet és eszmeiség további anakronizmusai is gyengítik.

Talán nem is annyira költői erejükkel, mint inkább néprajzi értékeikkel, konok elkötelezettségükkel hatottak Sinka István eposzai a legfiatalabb magyar lírára. De hatottak és hatnak, mint kései lírájának mítoszi pillanatai is sokban folytatódnak az újabb nemzedék költői törekvéseiben. Közülük talán Kiss Benedek idézte legszebben a már halott költőt:

Mezítláb jön, csillagot lép,
bütykös lába havat olvaszt,
rögről angyalhajat koppaszt,
lába túzokcsillagot lép.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me