ERDÉLYI JÓZSEF (1896–1978) | A magyar irodalom története

ERDÉLYI JÓZSEF (1896–1978)

Erdélyi József (1896–1978) esetében a költői szerepcsökkenés különösen szembetűnő. A kritikák, amelyek 1945 utáni líráját is általában a hajdan volt nagy irodalomtörténeti erények jegyében elemezték, kimutatták ugyan bizonyos vonatkozásokban a pálya folytonosságát, mégis inkább – és szinte egybehangzóan – a művészi jelentőség ugrásszerű visszaesésére figyeltek fel. Holott a költői véna elapadásáról éppen nem volt szó: Erdélyi József az első idők kényszerű hallgatása után – 1947-ben a háború alatti politikai tevékenységéért három év börtönre ítélték – 1954-ben jelentkezett Visszatérés című könyvével, s ettől kezdve haláláig megszakítás nélkül volt jelen irodalmi életünkben: posztumusz kötetével (Csontfurulya, 1979) együtt összesen tíz verseskönyve jelent meg. Bár a költői kifejezés fellazulása, fokozódó inflációja kétségkívül jellemző erre a periódusra, az Erdélyi- 450líra megfakulása nemcsak a maga belső változásainak a következménye. Sokkal inkább magyarázható az irodalomtörténeti szerep, a lírai eszmény átformálódásával, a költészettel szembeni elvárások lényegi megváltozásával. Azok az újdonságok ugyanis, amelyek Erdélyi József líráját indulásakor együttesen jellemezték, mint például a természetes hang, a népi érzelemvilág beemelése a modern költészetbe, a plebejus lázadás, úrgyűlölet, az ösztönösség naiv bája és nem utolsósorban a Nyugat hozta individuális kiélezettséggel szemben egy kollektívabb – általánosabb – líraeszmény keresése és megvalósítása, egyszóval mindezek a kor számára időszerű, más társadalmi és politikai törekvésekkel is egybehangzó kezdeményezések: végül is külön-külön messzehangzóbb és átütőbb megfogalmazást kaptak József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sinka István és mások műveiben.

Szemben a század kiteljesedő nagy lírai életműveivel, Erdélyi József költészete – szinte egész életén át – a kezdetben meglelt hangot variálja. Poétikája nem fogadott be úgyszólván semmi külső hatást, egyénisége sem sokat gazdagodott. Költészetének nincsen belső fejlődése, építkező logikája. Kivált érvényes ez 1945 utáni korszakára, amikor is elveszítve a közvetlen társadalmi motivációt, elhallgatnak e líra korábbi indulatos hangjai, s egyben megszűnik plebejus radikalizmusa is. E periódus értéke inkább csak egy sajátos szemlélet következetessége: népmesei bánat, nosztalgikus hangulatiság:

Ne varjú, ne varjú, –
fülemile keljen,
s örök tavaszról és
nyárról énekeljen!…

(Őszi zsoltár)

E szemlélet birtokában a világ (mondjuk szerényebben: az életút) tényei, jelenségei úgyszólván korlátlanul verssé alakíthatók. Erdélyi József él e lehetőséggel: alig válogatja meg a témáit; verset ír mindenről, amit meglát, amivel személyes közelségbe kerül. Egy-egy feltörő érzésről (Apám sírja), különös élményről (Kormos üveg), szép vagy tanulságos emlékekről (Tilinkó, Két krajcár) csakúgy, mint a természet, a táj egy-egy újonnan észrevett színéről, környezete tárgyairól, akár egy különös hangulatú szóról is (Emberiza).

Konfliktusmentes líra ez, olyan költő írja, aki elfogadja a világot olyannak, amilyen. Öregkorára megbékült a világgal és önmagával is. Versét színezi ugyan az elégikus hang, de legsajátabb műfaja az anekdota és az idill. Úgy ír alanyi, sőt önéletrajzi lírát, hogy versben mégis a tárgyával való egybeolvadás marad a hangsúlyos mozzanat. Egyénisége feloldódását még fokozottan tárgyias – leíró – képzelete is elősegíti. Azonosulása azonban jobbára nélkülözi az átlényegülő szubjektum érzelemfeszültségeit, ezért nála nem jön létre olyan határozott körvonalú panteizmusélmény, mint például Áprily Lajos lírájában; az Erdélyi-vers 451inkább a konvencionális hangulatlíra vagy a verses kisepika irányába mozdul el (Pipacskisasszony, Szépség).

Nemcsak a rendre visszatérő, obligát lírai témák – a nosztalgikus emlékezés, az ifjúság szépsége, az öregkor panaszai, az évszakok változása –, de sokban monotonná teszi Erdélyi József e kései korszakát a ritmusok egyhangúsága is. Versformáinak változatossága szinte csak a magyaros sorok hosszabb, avagy rövidebb voltában jelentkezik. A verset általában azonos vagy két egymást váltó sorképlettel írja: bonyolultabb strófaépítéssel nem kísérletezik. Hajlamos a terjengősségre is, ilyenkor jobbára verselési rutinjára hagyatkozik. Ma már olykor népi eredetű motívumai is sablonszerűen hatnak: "Úgy szerettem kiskoromban, / mint anyámat, vagy még jobban: / mint galamb a tiszta búzát, / pillangó a piros rózsát" (Julis néném). Egyszerűségének annyit méltatott, varázsos bájával kései verseiben csak nagy ritkán találkozunk: "Hajdú hegedűs, / nem adom a lányt; / inkább választom / vőmül a halált" (Hajdú hegedűs). Épp így ritkák nála a szokatlanabb és ezért felidéző erejű nyelvi fordulatok, mint pl. "a cipeltem sok kanta vízre", vagy "nyár késeje, ősz hamara / jön a vénasszonyok nyara".

Nem hiányzik a felszabadulás utáni kötetek anyagából Erdélyi József másik jellegzetes verstípusa sem: amikor a vers epikus anyagát a költői értelmezés valamely gondolati, erkölcsi tanulsággá mélyíti. Kifejezett gondolatközlést és közéleti szerepvállalást viszont keresve is alig találunk e költői periódus versei között. E téren az 1945-ös cezúra véglegesnek bizonyult. Talán csak a személyes hitelű bűnbánat-versei a szabályt nyomatékosító kivételek. 1954-ből keltezetten:

Megtagadom magamban azt a költőt,
ki különbséget tett nép s nép között,
ki vak dühében tévelyegve, olykor
ártatlanokat sértett, üldözött.

(Visszatérés)

Ha mégis vannak versei, amelyekben a társadalmi átalakulás eredményei lelkesítik (Villany); sőt, ha egyszer-egyszer a gondolati összegzés nagyobb formáival is próbálkozik (Májusi rapszódia): törekvése többnyire félresiklik, hangja szónokias lesz. Igazában csak egyetlen tényleges szerepet variál; amihez ragaszkodik, az a költői elhivatottság vigasztaló hite, meggyőződése (Kenyér). Úgy érzi, ha "cirokhegedűn" muzsikál is csak, ha hegedűje hangjának csak egy gyermek is örül, már nem élt hiába (Cirokhegedű). Ez az interpretáció, amelyet számos öregkori vers mélyítget: a költőszerepet legáltalánosabb értelmében – az érzések nemességében – elégikus hangon fogalmazza meg:

De veled van, de veled jár a vágy még,
veled egy tündér: költő vagy, öreg;
nem hágy el múzsád, amíg élsz és eszmélsz,
szíved amíg emlékektől meleg…

(Ha…)

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me