DEVECSERI GÁBOR (1917–1971) (RÓNAY LÁSZLÓ)

Full text search

DEVECSERI GÁBOR (1917–1971)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Devecseri Gábor (1917–1971) csodagyereke volt a harmincas évek irodalmának. Tizenötéves korában a tragikus sorsú Karinthy Gáborral közös kötete jelent meg Versek (1932) címmel, Somlyó Zoltán bevezetésével, s az ifjú költő tehetségét elismeréssel méltatta Sárközi György a Nyugatban. 1935-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, görög–latin szakra. Itt érte életének egyik döntő szellemi hatása Kerényi Károly részéről. Devecseri lelkes, tevékeny tagja lett a Stemma-körnek, s munkatársa a Sziget című folyóiratnak. Tizennyolcéves korában versét közölte a Nyugat, s még a tizenkilencediket sem töltötte be, amikor megjelent első önálló verseskönyve, A mulatságos tenger (1936). 1938-ban, Catullus összes verseinek fordítása után éles vitát folytatott a korszak egyik tekintélyes filológus-műfordítójával, Csengery Jánossal. S innen kezdve egyre rendszeresebben fordított, talán már ekkor felsejlett képzeletében a nagy terv, melynek később egész életét áldozta: magyar nyelven megszólaltatni a klasszikus antikvitás irodalmát, mégpedig a kor ízléséhez idomított, hajlékony, művészi nyelven, mely figyelembe veszi a Nyugat költői forradalmát, és szakít a korábbi hasonló fordítások nehézkes, poros kifejezéseivel. Mind tudatosabban igyekezett önmagában is kimunkálni a klasszikus embereszményt, a humanizmus örök értékeire nyitott embertípust, amely nem ismer kötelező korlátokat sem az életben, sem az irodalomban. Ez utóbbi vonatkozásban Devecseri Gáborra az a legjellemzőbb, hogy szinte minden műfajban igyekezett kifejezni magát, s többnyire azon a kellemesen csevegő hangon, amely kedves Homérosza hőseinek beszédmódját és világszemléletét is jellemezte.
Budapest ostroma közben kezdte írni könyvét legkedvesebb költőjéről, Kosztolányi Dezsőről, akit félig-meddig mintájának is tekintett. Az élő Kosztolányi 1945-ben jelent meg, nagyjából egy időben az Állatkerti útmutató című, gyerekek számára írt verseskönyve első változatával. Ugyanebben az évben jelent meg Margitszigeti elégia című verseskötete is, melyet a következő esztendőben már válogatott kötete, a Levél a hegyről követett, s egy esszékötet, a Budapest tündérváros.
407E néhány évszám és cím is pontosan jelezheti Devecseri Gábor egyik legnagyobb erényét: hallatlanul könnyedén, elegánsan fogalmazott, s egyben költészetének legnagyobb veszélyét is, hogy többnyire a jelenségek felületén kalandozott, ritkán szállt le az élet mélyrétegeibe. "A nagy szenvedélyek és a nagy témák nem szerepelnek ebben a klasszikusan lehiggadtnak vagy japánosan kecsesnek látszó világban – írta pontos jellemzésében Szentkuthy Miklós –: természet, halál, istenek, történelem, szerelem démonikus kérdései nem ostromolják démonikus erővel – éppen ezért talán nem is nevezhető klasszicizmusa nyugodtnak, mivel nem érezzük, hogy bármiféle feszültség vagy gyötrelmes nyugtalanság előzte volna meg. Ez inkább lehet a rutin tisztasága és nyugalma: nem az erjedés utáni áttetszőség vagy a vihar utáni béke."
A fordulat éve után Devecseri Gábor egyik vezéralakja lett az új irodalompolitikának (1949 és 1951 között a Magyar Írók Szövetségének főtitkára volt, 1954-ig a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján tanított), Önkéntes határőr (1951) című elbeszélő költeménye s e korban írt rövidebb lírai versei pedig a sematizmus iskolapéldáinak számítanak. Rendkívüli formaérzéke lehetővé tette számára, hogy minden témát versbe – hibátlan versbe! – foglaljon, bár e költemények inkább megverselt iskolai feladatokként hatnak a mai olvasóra. Mégis ebben a néhány évben vált a kor magyar irodalmának egyik legjelentősebb alakjává Homérosz-fordításaival. 1947-ben jelent meg tolmácsolásában az Odüsszeia, 1952-ben pedig az Iliász (ez utóbbit Kossuth-díjjal jutalmazták). E két fordítás a magyar műfordítás történetének kivételes jelentőségű eseménye volt, s egyúttal életművében is határpontot jelentett, hiszen ettől kezdve prózáját és líráját át- meg átjárja a homéroszi hősökkel való találkozás emléke és az antik világkép ihletése.
A két homéroszi eposz fordításával Devecseri Gábor alapvetően változtatta meg irodalmunk viszonyát a klasszikus antikvitás remekeivel. Részben Babits Mihály Szophoklész-fordításának példájától megtermékenyülve, megteremtette a görög eposz adekvát, korszerű nyelvét, melyben a pesti "szleng" éppúgy szerepet és helyet kapott, mint a népnyelv, s éppoly magától értetődő természetességgel támasztott fel a feledésből archaikus nyelvi ízeket és fordulatokat, mint amilyennel új szavakat, jelzős összetételeket alkotott. Homérosz eposzainak korábbi fordításait két nehézség is hátráltatta. A régebbi tolmácsolók rendkívül nehezen birkóztak meg a hexameterrel – akadtak olyan kísérletek is, melyek a felező tizenkettest érezték a legmegfelelőbb formának –, s arra már nem is tettek kísérletet, hogy megtalálják a görög hexameter magyar megfelelőjét, melyben a daktilikus verslábak túlsúlya érvényesül. Devecseri Gábor ezt hallatlan könnyedséggel valósította meg, s megoldásaival egyszeriben eloszlatta azt a makacs tévhitet, hogy a magyar nyelv természete szerint sem alkalmas az antik versformák tolmácsolására. A másik korábban végzetesnek látszó nehézség épp a homéroszi állandó jelzőkből adódott. Átültetése ebben a vonatkozásban is példamutató volt, olyannyira, hogy némelyik eposzi jelzője ma már a köznyelvben él tovább.
A költő számára is döntő ösztönzéseket adott a homéroszi világ, s elsősorban Odüsszeusz, a "leleményes" hős alakja, életútja. A fordító egyre inkább úgy érezte 408– s ennek önvallomásaiban nem egyszer hangot adott –, hogy a furfangos, a veszélyeken és az élet szörnyűségein mindig győzedelmeskedő hős alakjában a maga életének előképét találta meg. Egyre erősebben érett meg benne az elhatározás: meg kell találnia azt a formát, amelyben a görög világ üzenetét és Odüsszeusz életének példáját korszerűsítheti. Így született meg 1957-ben az Odüsszeusz szerelmei című dráma, melynek bemutatójára csak 1961-ben került sor az Egyetemi Színpadon. Az előadás tapasztalatai alapján Devecseri Gábor átdolgozta drámáját, még hangsúlyosabbá téve benne a lírai elemeket. Ez az újabb változat jelent meg 1964-ben önálló kötetben, s ezt mutatta be az Irodalmi Színpad 1968-ban. Az eposz cselekménye és Devecseri drámája között az a legfontosabb különbség, hogy az utóbbi hangsúlyos és igen fontos szerephez juttatja Aphroditét, a szerelem istennőjét. Benne találta meg a költő az élet egyik legfontosabb elemét, amely az emberi cselekedeteket irányítja. A darab a szerelem három aspektusának ábrázolásával válik személyes vallomássá. Együtt jelenik meg benne az erotika, a munka és a küzdés lángoló birtokolni vágyása és az élet szeretete, azok a jellemvonások, melyek Devecseri oly vonzó emberi lényét is jellemezték. Az antikvitás műhelyében kalandozó Devecseri Gábor (1959-ben jelentette meg az antikvitáshoz való viszonyáról már a címével is sokat eláruló Műhely és varázs című tanulmánykötetét) újraélte és újra is értelmezte az antik eszményeket, mintegy azt igazolva, hogy az élet minden területén a teljességre kell törekednünk, s azt kell önmagunkban is megvalósítanunk. Ezt a vágyott teljességet sugározta számára a görög táj is, melyet ismétlődő utazásai során többször is felkeresett. [Úti élményeiről számolt be a Homéroszi utazás (1961) című kötetében.] A személyes élmények és a világirodalmat is átható görög szellemiség szintézisének szánta 1968-ban befejezett A meztelen istennő és a vak jövendőmondó című regényét, melynek alapeszméjét már drámájában is kifejtette. S hogy ebben a világképben nemcsak az antik eszmények kaptak helyet és szerepet, hanem azok filológiai vonatkozásban is pontosított, művekhez és írókhoz köthető első megjelenési formái is, arról bizonyságot kaphatunk a Kalauz Homéroszhoz (1970) című tanulmánygyűjteményből, mely a hazai görög filológia egyik legértékesebb dokumentuma.
Már a görög szellemiséggel való találkozása is kialakította benne azt a vágyat, hogy valamilyen formában megkísérelje megjeleníteni és értelmezni a teljes életét. A primér élmény és annak objektívebb – saját szóhasználatával, "eltávolító" – megjelenítése olyan jelentős verseit is jellemzi, mint az Eprészek, A tehén szól vagy a Halak. Ezeknek lett egy teljesebb, műfajilag is összetettebb változata a Bikasirató, mely – idézzük A versek alagútján ide vonatkozó sorait – "… keletkezését tekintve egy spanyolországi utazás terméke, keletkezése időtartamát tekintve… a teljes élet". A mű a passiójáték újraértelmezésének nagyszabású kísérlete, mintái és ihletői között ott sejthetjük Bach monumentális passióit is. Középpontban a halálra ítélt, passzív szenvedésre kényszerített bika alakja áll, míg a részvétlen tömeg egykedvűen figyeli, hogyan fejlődik az egész "liturgia" a tragikus végkifejlet, a bika pusztulása és a torreádor győzelme felé. A költő nem titkolja, hogy az áldozattal rokonszenvez, annak szenvedését olyan példának érzi, melynek 409tanulságait és analógiáit az emberi életben is megtalálhatjuk. A Bikasirató gazdag formai változatossága, mely a daltól a hexameterig mozgósítja a különféle formákat, azt jelzi, hogy költője minden vonatkozásban összefoglalásnak szánta. Alapérzése szerint a lét reménytelenségét, az esendő ember kiszolgáltatott voltát jeleníti meg a bika sorsában, de azt is érzékelteti – ezt a gondolatot hordozzák az idilli betétek –, hogy az életnek vannak olyan szépségei, melyeket átélhetünk és megvalósíthatunk. Nem véletlenül végződik a Bikasirató az élet himnuszával, mely a passió szerkezetének mintájára a lét felmagasztalásának nagyszerű látomásában teljesedik ki.
"A költeményben tulajdonképpen benne van az egész életem" – írta Devecseri Gábor a Bikasirató jellemzéséül. Az élet vele sem volt könyörületes. A mű befejezésének évében, 1970-ben súlyos betegség támadta meg, melyről hamarosan kiderült, hogy gyógyíthatatlan, gyors lefolyású rák. 1971-ben már a Kútvölgyi úti kórházban viaskodott a véggel, s közben folytonosan, lázas sietséggel dolgozott. Tüneményes gyorsasággal befejezte Mozart Thamos, Egyiptom királya című kísérőzenéjének új librettóját, Menandrosz Ítéletkérők című drámájának fordítását csiszolgatta, hangszalagra mondta A versek alagútján címmel a Bikasirató elemzését, A hasfelmetszés előnyei címmel kötetbe foglalt szabálytalan naplót, és szabad perceiben verseit írta, melyek valóban "a mulandóság cáfolatául" születtek. Még egyszer a múló idő nyomába szegődik – A hasfelmetszés előnyeinek egyik ösztönzője kétségtelenül Proust lehetett –, s igyekszik egységbe fogni életet és halált, azzal a könnyedséggel, mely esszéit, kivált a Lágymányosi istenek (1967) portréit jellemezte. S a múlttal szemben a jelenről, a nap nap után erősödő és ismétlődő kínokról és fájdalmakról is megdöbbentő hitellel vall utolsó verseiben, melyek a végzetével szembenéző Kosztolányi gesztusát és hangját idézik. A halállal birkózva is az élet szépségének énekese maradt:
… felinni, látni is lehet,
mit élénk mozgással a levelek
elemzően és egyre érthetőbben
közölnek velem, velünk, lebbenőben,
hogy: "Élet, élet…", ez nem unható,
de ízlelhető és forgatható,
és nem marad el soha a hatása. –
Köszönjük, friss tolmácsnő, szép akácfa.
(Látni a lelket)
1971. július 31-én hunyt el. Utolsó szavaival egyik legkedvesebb íróját, műfaji változatosságának ösztönző példáját, Karinthy Frigyest szólította. Halála után jelent meg Beszakad az idő (1972) címmel válogatott verseinek gyűjteménye, 1974-től pedig folyamatosan jelennek meg összes művei.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages