TAKÁTS GYULA (1911) (RÓNAY LÁSZLÓ)

Full text search

397TAKÁTS GYULA (1911)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Takáts Gyula első köteteit Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Vas István és Forgács Antal méltatták, s valamennyien figyelmeztettek arra, hogy noha a költő öntudatosan hangsúlyozza dunántúli voltát, s a Kakuk a dombon című kötet bevezetésében egy Somogyországot dicsérő hosszabb költeményt közölt, otthona voltaképp csak kiindulásul szolgál a nagyobb, egyetemesebb összefüggések megragadásához. Generációjának egyik legkövetkezetesebb költője, aki majdnem mindvégig hű maradt az első kötetekben leütött akkordokhoz. Lírájára az a hagyomány hatott legerősebben, amely annyira jellemzi Pannóniát, s amely a legegyszerűbb leírásoknak, képeknek is belső feszültséget, forró szubjektivitást kölcsönöz. Ez a költőtípus teljesen azonosul környezetével, mely egyszerre jelenti számára a jelent, de a múltnak azt a rétegét is, mely csak virtuálisan létezik mint az elvont humanizmuseszmény, a "régi jó idők" jelképe. Erre a titokzatos dunántúli birodalomra így utal vissza a Se ég, se föld (1947) című kötetben:
Ó, hajdanán de más volt, őszelőbe,
midőn a vasbogrács előtt
a pásztorok, a csőszök és a gazdák
együtt főzték a birkafőt.
 
Az újmust édes szénsava belengte
a nádas émelygő szagát.
És csónakján a zöldlidércű tündér
tüzükre bámult és megállt.
(Egy kikötésre használt fűzfánál)
Ami igazán hitelessé és átéltté teszi ezt a lírát: Takáts Gyula ezt a virtuális, múltba vesző képet vagy a költészetében újra és újra feltűnő idilli látomásokat is mindig a valóság színeivel festi, s jelenvalónak érezzük azt is, ami nincs, elhisszük, ami sosem létezett. Persze nagyon is a jelenben él, nem vonatkoztat el attól, csak van egy olyan költői közege, amely e jelenvalóság állandó lehetőségét kínálja. Világirodalmi mintája főként Francis Jammes költészete. (Nem véletlen, hogy az Egy kertre emlékezve című esszégyűjtemény egyik legszebb írása szól a francia lírikusról, s az sem, hogy életformájának példáját is magára vonatkoztatja, amikor így ír: "Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon", s másutt azt hangsúlyozza, hogy a nagy mesterek, a modernek, Rimbaud, Baudelaire és Verlaine mellett is tudott újat, meglepőt hozni épp egyszerűségével, alázatos természetközelségével.) A francia költő világához az Évek, madarak (1965) című kötetben kerül legközelebb. A gyűjteményes kötet címe megtévesztő: sokan azt olvasták ki belőle, hogy megelégedett a természet szépségeinek leírásával, a táj kínálta szépségek deskriptív számbavételével. Pedig 398egy régebbi versében maga hangsúlyozza, hogy a környezet reális megismertetésére törekszik:
Tudod, mi az, hogy környezet?
Ha nem, hát olvasd versemet,
s valót találsz minden során,
mint díszt a lepke hímporán.
(A Dorottya háza mellett)
A valóság igénye alapvető jellemzője költészetének. Nem a kozmikus távlatok valóságáé, hanem a megtapintható, a mindennapié, azé, amely az emberi élet közege és meghatározó tényezője. Az Évek, madarak voltaképpen azt a folyamatot tükrözi, ahogyan a költő egyre közelebb talált a maga megidézte valósághoz, s ahogy ezt kiteljesítette a humornak azzal a játszi villanásával, amely kezdettől ihletője, motiválója volt lírájának. Takáts Gyula nevelni és tanítani akar, néha Berzsenyi bölcs, nosztalgikus modorában, néha felcsapó szenvedéllyel, néha – és ezek talán a legszebb példák – az elmúlás tudatába belenyugodva, de épp a tanítás jogán és okán azon felül is emelkedve. S tán épp a hasznosságnak ez a biztos tudata telíti költészetét a teljességre való törekvés vágyával és öntudatával. Témái, képei, formái visszautalnak ugyan Berzsenyin át Horatiusig, de ő nem elégszik meg az "arany középszerrel":
Nem középút!… Vagy föld! Vagy ég!
Kellett nekem a teljesség!
S mit lent láttam, égből nézve,
nézek már én a jövőbe:
 
egyetlen határrá válva,
nézek onnan a hazámra.
Azon is túl a világra:
az egyetlen földi tájra.
(Átsugárzik és ragyogva)
"Nehéz lenne pregnánsabban jellemezni Takátsot – írja e teljesség igényéről és megvalósulásáról Nagy Péter –, mint egyfelől az érettség édességére, a teljesség harmóniájára törekvő költőt, másfelől a költészetében maradéktalanul megnyilatkozó, a természetben benne, azzal együtt élő embert, aki a természet mindennapjaiban, közönséges jelenségeiben is mindig lát valami önmagán túlmutatót, nemegyszer természetfelettit." A lelkes és lelketlen, az anyagi és szellemi valóság valóban szimultán jelenik meg ebben a lírában, amely az ellentétek egymásba játszatásával és feloldásával – ilyenkor a költő mintha rákacsintana olvasójára – válik igazán teljessé s tanulságossá:
399Három szó illatával
egy vincellérnek szánt levélke
zöld, mágnes-villanással
fölrántott ím a könnyű égbe!
S most nézek, mint a kába:
– festék, ecset és trágya –
s ott lent a semmiségbe,
 
alattam, mintha minden égne!
(Egy vincellérnek szánt levélke)
Az Évek, madarak költője épp e sokoldalúsággal tudja egyszerre idézni a végest és végtelent. "Ha átadjuk magunkat "hasznos szépsége" varázsának – mondta a kötet összképének jellemzéséül Rónay György –, java verseinek somogyi "ábráiból" kibontakozhat előttünk "a világmindenség emberi méretű aránya"."
A kutató tekintet, a rejtett összefüggések irányába tájékozódó magatartás erősödik a Villámok mértana (1968) című kötetben. "Lírámban a valóság az a repülőpálya – írta egyik vallomásában –, amelyről indulni tudok." S a valóság ezúttal nemcsak a somogyi táj ihletése, hanem ennél sokkal tágabb: a Knósszosz romjain című ciklusban már a humánum egyetemes kérdéseit veti fel. A kiindulópont itt is teljesen reális: görögországi utazása során találkozott kézzelfogható közelségben az antikvitásnak azokkal az emlékeivel, melyekkel korábban eddig csak a láthatatlan hagyomány hazai hajszálerein át érintkezhetett. Eddigi költői ars poeticájának igazolását hozza ez az utazás, de felfakaszt benne egy termékeny forrást is, a humanitás egy teljesebb, szélesebb skálájú értelmezhetőségének lehetőségét, mert itt, Görögországban, Theiresziász és Euterpe földjén fogalmazódik meg benne a nagy igazság: "Ki egyszer ivott egy vízből / már soha ki nem szökhet / az óceán-egészből."
A Villámok mértana a sűrűsödés, költői kiteljesedés korszakának dokumentuma. Lírájában erősebbé válnak filozófiai ihletésű költeményei. Most már nem Vergilius eclogáinak természet- és mégis emberközpontú világát idézik versei, hanem sokkal inkább Horatius tanító műveiét s a görög filozófia első korszakának tanító-nevelő szándékú költészetét. Nyelve, formálása takarékosabb, puritánabb lesz, szókincse érezhetően átalakul, s magától értetődő természetességgel teszi magáévá a technicizált világ szókészletét. Verseiben pedig egyre szélesebb perspektívával tájékozódik: most már minden ember, minden emberi gond, baj és öröm szószólója akar lenni, s ennek szolgálatába akarja fogni a szépséget is:
Szívemre bízva s ösztönömre
most is e játszma tétjeit viszem.
S megszoktam azt is, hogy dörögve
néma az ég s rian a jég a vízen.
(Most is e játszma)
400Az odaadásnak ez a természetes gesztusa, s a megállapodott ember nyugodt bölcsessége e líra kiteljesedésének bizonysága. Mert Takáts Gyula valóban a "legszélesebb körben is hasznossá tudja tenni a lírai szépséget", így teljesítve be a Villámok mértanában is maga elé tűzött költői ars poeticát.
Ezt a már-már végérvényesen kiformált költőarcot telíti meglepő, új vonásokkal a Sós forrás (1973) és a Száz nap a hegyen (1975) című kötetekben. Mindkét gyűjtemény filozófiai elmélyülésről, a versek világának makacs megújításáról ad hírt. Ősi kultúrákhoz nyúl vissza ihletésért, de a mélyből fölhozott anyagot igyekszik egyetemes érvényű hitvallássá formálni: "Minden pillanat csak egyszer él… / Mégsem halott: a teljes része / A látványon túl szívünkkel / indul a mindenségbe" – írja A látványon túl című versben.
A versek gondolati rétegének súlyosbodásával párhuzamosan átrendeződik költeményeinek belső struktúrája is. Néha csak jelzésekre szorítkozva, a neoavantgarde ihletésmódjának megfelelően kihagyásos alakzatokkal építi a verset, melyben azonban mindig megőrzi a gondolati ívet és folytonosságot. Ezért tudja a pillanat aprólékosságában megéreztetni az időtlenség varázsát, azt a felismerést, hogy az itt és most kimondott szó a múlt és jövő folytonos láncába illeszkedik. Érezzük, hogy tér, eszme és idő malomkövei között őrlődik, átérzi a líra szívszorító felelősségét, mégis újra meg újra felragyogtatja azt a szépséget, mely mindig is vezérlő csillagzata volt.
E humanizált szépségeszményt leginkább környezetében találja meg. Szinte átszellemülve azonosul a természettel, s nagyigényű gondolati versekben megteremti a maga "Bece-hegyi mitológiáját" (Csányi László). Nem édent teremt magának, nem a megtalált idill boldog békéjét élvezi a sztoikus bölcsek nyugalmával, hanem új és új feladatokat vél kiolvasni a világ mértani formákba rendeződő alakzataiból. Szétszaggatja korábban egységes ívű sorait, ziláltabbá teszi gondolatait, de telve kétségekkel, riadalommal is a hűség, a vállalt küldetés gondolatát zendíti meg:
S ha csillaga már nem lehetsz,
csak annyit tégy, a vak enyészet
fölé néhány szót szegezz!
(Csak annyit tégy)
Makacs szenvedéllyel kutatja az emberi megismerés módjait, lehetőségeit. Mindig a tapinthatóból, a reálisból indul ki, s innen vonatkoztat el, élményeit, mindennapos tapasztalatait az emlékeknek, az általános emberi tudásnak olyan elemeivel hitelesítve, melyek már inkább a mítosz világába utalhatók. Szóljon azonban akár a fenyegetően feltáruló hádeszi birodalomról, a szőlő levének kedvelőjéről, Bacchusról vagy a bece-hegyi Olümposzon kergetőző najádokról, képeit az adott, a konkrét tapasztalat szentesíti. Hogy mit jelent a költő számára maga a kert – mely nemzedéke más tagjainak is fontos jelképe, feltűnik Sőtér 401István elbeszéléseiben éppen úgy, mint Hajnal Anna, Képes Géza és Rónay György költeményeiben –, arról a Száz nap a hegyen A Heszperidák kertjén innen című verses naplója árulkodik leginkább. A kép megintcsak az antikvitásból ismert: a Heszperidák az éj lányai voltak, akik Héra aranyalmáját őrizték még a halhatatlanok számára is nehezen megközelíthető kertjükben. Takáts Gyula számára azonban a mítoszon inneni mondanivaló a fontos, arra keresi a választ, hogy a halandó ember miképp küzdheti ki magának itt a reális életben a boldogságot és a lélek egyensúlyát. S eközben az adott valóság közegéből kilépve "a természet ősi és elemi megnyilatkozásai"-nak (Kenyeres Zoltán találó kifejezése) közelségébe kerül, melyeket éppen azért érezhetünk végérvényesnek, mert a mindennapi munka, az apró életbölcsességek szentesítik őket. Már kulcs című versében olvassuk:
Ki gálic-vértet ölt, ragyog…
Levélen csillag, testen kristály.
A párák szivacsában is dalol
és mintha hűvös mustot innál.
 
A nyár-közép forgács-tüzébe
úgy lobogsz, hogy lángon át szavára
a barlangok rácsához érve
tollad már kulcs és zeng a zárba!
 
"Lírájának lényege az idill – írja Kenyeres Zoltán –, az eszmény, a varázslat, a hétköznapi valóság csodája, s a mindezeket egyberendező formáló erő…"
A Száz nap a hegyenben jutott el az Egész – a verses naplóban mindvégig kiemelt helyen és tipográfiával szerepel – értelmezéséig. Mintha korábbi kötetei csak egy-egy lépést jelentettek volna a vágyott teljesség felé, melyet úgy is érthetünk, mint az érett költő öntudatos magára ismerésének bizonyságát, de úgy is, mint egy gondolatsor lehetséges végpontját: ez mindnyájunk számára kijelöli a szemlélődés, az élettel való azonosulás útját, mely a részből vezet az egészhez, a töredéktől a teljességhez. A bece-hegyi kétoszlopos, tornácos "cellából" egyik irányba a napfényben fürdő, a végérvényes rendet és békességet ígérő Balatonra nyílik kilátás. A másik irányban azonban felsejlenek az "új Thermopülé" körvonalai: az alkotó, a természetet átalakító ember által ütött, gyógyításra váró, fájdalmas sebhelyek:
Mögöttünk fekete és előttünk:
kék olajjal kenve minden út.
Bűzlik a szentek és űrhajók ege…
Vízen az élő sárkány kócsagot, várost,
halat szivárvány-hálójába fal.
(Új Thermopülé?)
402Fény és árny, alkotás és pusztulás: együtt az élet. Takáts Gyula azt érzi egyik legjelentékenyebb költői feladatának, hogy mindkettőt a maga hitelességében, valós voltában mutassa be, s kijelölje azt az utat is, melyen a romlásból is kiléphetünk, s felfedezhetjük a dolgok szebbik arcát. Valóban a "hasznos szép költője", ahogyan Tüskés Tibor jellemzi őt.
Világirodalmi érdeklődéséhez, ízléséhez a már említett Francis Jammes és a reneszánsz költészete állnak a legközelebb. A reneszánsz és a humanista eszmeáramlatok ihlették műfordítói munkásságának legjavát is. Korántsem fordított oly szerteágazó bőséggel, mint nemzedéktársai, ízlése is különbözik az övéktől. Jelentékenyek Janus Pannonius epigrammatolmácsolásai, s emlékezetes költői teljesítménye az egyik Janus-elégia (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak) fordítása. Magyarított Petrarca-szonetteket, vágáns dalokat és részleteket Taurinus István Parasztháborújából, melynek elkészült részletei jól bizonyítják műfordítói nyelvének hajlékonyságát és beleérzésének erejét.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages