Drámái
Drámái
1967-ben Hold és sárkány címmel két drámáját egybefoglaló kötete jelent meg. Az első, A holdbeli csónakos még 1941-ben keletkezett, mégpedig eredetileg avval a szándékkal, hogy bábjáték lesz belőle, a második, az Octopus, avagy Szent György és a sárkány históriája 1965-ben készült el. De nemcsak azt a két drámát írta, a műfaj, sőt a színpad igézete újra és újra rabul ejtette a harmincas évek óta. Első drámakísérlete, a Theomachia (1938; megjelent 1941-ben, Pécsett) a görög istentörténetekből vette tárgyát és oratóriumdráma volt, ezt követte A holdbeli csónakos, majd 1943-ben az Endymion című mitologikus játék, az 1944-ben készített Szkíták töredékben maradt jelenet, 1950-ben Csalóka Péter címmel írt bábjátékot. A Hold és Sárkány megjelenése után a Pécsi Nemzeti Színház kérte föl dráma írására, így készült el 1972-ben A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686 című – 349műfaj-meghatározása szerint – "történelmi panoptikum" két részben. A darab 1984-ig nem került bemutatásra, és a hetvenes évek végéig csak első része jelent meg a Jelenkor hasábjain (1973-ban), s csak önálló drámakötetében olvasható a teljes szöveg (1983).
Mindezek a művek – legalábbis legjobb részleteikkel és vonásaikkal – többé vagy kevésbé kettős hagyományba eresztik gyökerüket. Kapcsolódnak a magyar drámairodalomnak ahhoz a mesei alapú, költői természetű vonalához, mely a Csongor és Tündétől ível Tamási Áron népi ihletésű színjátékaihoz. Másrészt összeköttetésben vannak a modern színpadot a mese és a költészet felől megújítani szándékozó európai kísérletekkel is, a verses dráma felfrissülésének évtizedei voltak ezek szerte Európában, elég T. S. Eliot vagy Christopher Fry hasonló indíttatású műveire utalni. Az Octopus és a Kétfejű fenevad a folklorikus, mesés ösztönzést a dürrenmatti groteszkkel cseréli fel. Weöres drámáinak, drámatöredékeinek egyike sem hagyományos prózadráma, a két utolsó kivételével mind a dráma és a költészet határán helyezkedik el, és nemcsak azért, mert a prózai szöveget versbetétek szakítják meg, mint A holdbeli csónakosban vagy teljes egészében verses-metrikus nyelven beszél, mint a Theomachia és az Endymion, hanem mindenekelőtt a cselekményvezetés alapvetően lírai, lírizáló jellege miatt. Az Octopusban és a Kétfejű fenevadban ennek szerepét is többnyire az elidegenítő groteszk veszi át.
A holdbeli csónakos humorral, játékos kedvvel és lírai érzülettel viszi színre egy elképzelt nemzeti mesevilág és mondakör epizódjait. A színjáték fő erényét a részletekben és a szereplők sokféleségében találhatjuk meg. "E magyar mitológia mellékalakjai – állapította meg Bata Imre – csúfondárosan viselkednek a korabeli nacionalista romantikával szemben. Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi segítségével folyik Pávaszem kalandja; s miközben nagyon reális mitológiai aspektusokra utalnak létükkel, ugyanavval nevetségessé is teszik a mítosz fölhízlalt pátoszát. Vitéz László a hősiesség szájhőse, Háry János ősibb alakváltozata; Paprika Jancsi a hebehurgyaság honi otthonosságát példázza; Bolond Istók is csúfondároskodik a hazai szellemmel. De maga Pávaszem is a nemzeti mentalitás ironikus kritikája, midőn a holdra vágyik, épp az keveri bajba, hogy a nincs után ácsingózik, miközben karnyújtásnyira tőle ott van a vőlegényjelölt, Medvefia." (Weöres Sándor közelében, 1979. 233–234.)
Az Octopus nemcsak sokkal bonyolultabb és szövevényesebb mesét követ, hanem sokkal keserűbb történetet bont ki. Magát a rossz megoldású emberi történelmet mintázza meg, olyan világot mutat be, ahol a hit fölbomlik és csak hatalmat fenntartó ideológia lesz belőle; ahol nincs rend, csak önkény és káosz van, olyan világot állít elénk, amit sem külső hódítás, sem belső felkelés nem képes gyökeresen megváltoztatni.
A sokszorosan összetett és rétegzett jelképes történet nem szerveződik igazi drámává, s mint Tamás Attila megállapította róla, ez is "jóval gazdagabb részleteiben, mint amennyire megoldott a maga egészében. A népélet eleven kavargásának – ezen belül néha félelmetessé váló tobzódásának – rendkívül színesek, sokszor erőteljesek a jelenetei, a fölvetett gondolatok a maguk 350sokféleségében is érdekesek, a költőiségnek számtalan változata ölt testet a stílusban. Tragikus fönség és nagyképűségtől ment természetesség, gyöngédség és iszonyat egyaránt művészi kifejezést nyert az ötfelvonásos dráma soraiban. Véres rémképei azonban – melyek számunkra leginkább Shakespeare drámáiból ismerősek – nem tudnak szerves kapcsolatot teremteni a történelmi nagyjeleneteket csúfoló olyasfajta elemekkel, amilyenekkel inkább Dürrenmatt darabjai szoktak szolgálni. Hogy a színre vitt történetet és annak szereplőit milyen mértékben "veszi komolyan", és mennyiben kezeli őket inkább csak – ha nem is szószoros értelemben – bábjáték-alakokként, azt Weöres itt sem tudta teljes egyértelműséggel eldönteni" (Tamás Attila: Weöres Sándor. 1978. 240–241).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
