A teremtett világ

Full text search

A teremtett világ
Olaszországból hazatérve Vas István egyike lett a félreállított, elhallgattatott íróknak. Hajsza indult ellene, ügyét az Írószövetségben hajnalig tartó taggyűléseken tárgyalták, egykori Levél egy szocialistához (Válasz, 1935–1936) című cikkéért újra meg újra megbélyegezték. Publikációs lehetőségeit nagymértékben korlátozták: utolsó verse 1949 nyarán jelenhetett meg. Ebben az időszakban főképp a szerelem – harmadik felesége, Szántó Piroska, a kiváló festőművész – jelentett számára megtartó erőt, s a világirodalom.
A személyi kultusz időszakában széles skálán bontakozik ki műfordítói munkássága. 1949-ben Goethe számos költeményét és Vonzások és választások című regényét, 1950-ben Schiller Ármány és szerelem és Racine Berenice című drámáit, Thackeray-től a Hiúság vásárát, 1951-ben Molière Tartuffe-jét, Heine válogatott verseit, 1952-ben Molière-től A nők iskoláját, Schillertől a Tell Vilmost, Thackeray Henry Esmondját formálta meg magyarul, emellett szovjet alkotók, Lavrenyov és Scsipacsov műveit. S akkor még nem szóltunk a magyar nyelvű Shakespeare körüli munkájáról: az 1947-ben publikált III. Richárd után a IV. Henrik, a VI. Henrik, az Antonius és Kleopátra, A velencei kalmár és a Minden jó, ha a vége jó művészi adaptációját valósítja meg ekkor költői műhelyében.
Ez a nem mindennapi műfordítói teljesítmény magyarázza, hogy amikor eredeti műveivel való jelentkezése elé 1953 júniusa után többé nem gördítenek akadályt, először versfordításainak gyűjteményes kötetével jelentkezik. A Hét tenger éneke című, 1955-ben megjelent kötete az antikvitástól napjainkig foglalja magába műfordítói életművének legjava részét. Vergilius átültetett II. eclogájának hangja, attitűdje jellemző egész műfordítói tevékenységének karakterére: a klasszikus formák graciózus világosságában, harmonikus nyugalmában roppant erejű, romantikus szenvedély bukik fel, sodró mozgás és dinamika. Az ő Shakespeare-je is a viharzó szenvedélyek, a vad és mohó életvágy költője. A nagy, önálló és saját útjukat járó egyéniségek megalkotóját látja és ülteti át Shakespeare-ben, a féktelen, a megcsontosodott előítéleteket és konvenciókat felrúgó emberek teremtőjét. Goethe az ő tolmácsolásában az élet vállalására, kezdeményező bátorságra ösztönöz úgyszintén, arra, hogy "üllő légy, vagy kalapács". S a szerelem élvezésére. Ezek után természetes, hogy a Hét tenger éneke műfordítójához igen közel állnak a 315romantika költői, elsősorban Lermontov, Lenau, Vigny, Shelley, Keats. Bennük is azt tükrözteti leginkább, hogy verseik sűrítetten és sokrétűen sugározzák az életet, a valóság ismeretlen vagy rejtett színeit. Hogy oly felfokozottságot tudnak nyújtani, mely sokszorosára növeli az ember léptékeit. De alkatához legközelebb alighanem Walt Whitman költőisége áll: a Fűszálak emberközeli, robusztus alkotója, az Én és a tömeg énekese, "a hatalmas, a lüktető, erős, szenvedélyes, szabad tettre formált, jókedvű Élet" dalolója. Aki nem tud betelni a világgal, aki legszívesebben versébe ölelné az egész kozmoszt. Az óriási horizontok költője, a szilajságé és merészségé, "a nyári levegőé, a ragyogó napsütésé, a magasban úszó felhőké".
Nyolc esztendős szünet után, 1956-ban jelenhetett meg ismét eredeti verseskönyve. A teremtett világ sajátságos költői tükörképe, egyedülálló lírai krónikája a szektás dogmatizmus és voluntarizmus torzulásainak. Egyszersmind azonban a felébredő ellenállásnak, az amoralitással való szembefordulás magas fokú erkölcsi öntudatának is. Aki ezeket a verseket írja, már más karakter, mint volt a Római pillanat megalkotása előtt. Róma múltjának sugallatai végérvényesen ráébresztették az emberi összetartozás egyetemességére, s most, az írói perifériára szorulás éveiben ez a közösségi tudat válik költészetében meghatározóvá. Líraisága elemibb és nyíltabb, személyessége aktívabb, érzelemnyilvánítása spontánabb lett. Egyre inkább a magatartáslíra szólama verseiben az uralkodó, az erkölcsi és esztétikai ideálok monológszerű hirdetése, a nemesen felfokozott retorika. A költő etikai imperatívuszait megszólaltató alkotások harcosabbak, keményebben kihangzóak és súlyosabb veretűek, mint ennek előtte; ugyanakkor melegebbek, meghittebbek, világra tárulóbbak is. Alkotójuk mind mohóbban tölti fel azokat a való világ érzékleteivel.
1948–1949-ben írott versei még a bénultság életérzését és a szabadságvágy teljes reménytelenségét hordozzák, éppoly pszichikai dermedtséget sűrítve magukba, mint a német megszállás versciklusa. Megrendítőekké az teszi ezeket a személyi kultusz valóságára ráébredő, egyazon ihlettípusú műveket, hogy nem a felháborodás és a harag diktálja önemésztő kérdéseiket, hanem az önvád, az illúziókért érzett személyes felelősség. Nem a kívülálló értelem rezignált fölénye, intellektuális szkepszise, mérlegelő reflexiói szólalnak meg itt, hanem olyan azonosulás az elárult-megcsúfolt forradalmi eszményekkel, mint azelőtt lírájában csak ritkán. Nem mások, hanem főként saját hiszékenysége fölött ítél a költő (A mérgezett vetés, Romanus sum. Majd századok után, Az ős aljasság, A láthatatlan elem).
A publikációs lehetőségek elvonásával keletkező légüres tér egy ideig költészetében is érezteti hatását. Álruhás, szerepek mögé rejtőző, idegen ihletelemekből építkező lesz ekkor lírája. Mind gyakoribb benne a biblikus hang, a szent könyvekből merített példázat, az emberi sors feloldhatatlan végzetszerűségének parabolái (Jób, Felelet a forgószélből, Ámnon és Támár, Jelek a porban, Kakasszó). Akkor talál ismét önmagára, amikor múltját, addig megtett útját méri fel, ifjúkori újjászületését, elhatárolódását a sors adta rossz determinációtól. Nem a vers című, 1950-ben alkotott költeményében fénylik fel ismét a régi lírai erő: a vallomásos monológ – karakteres-kategorikus szónokiságával – nagy öntudat megszólaltatója. 316Erkölcsi méltóság és rendíthetetlenség fényesíti át a kétütemű, páros rímű tízeseket, ez jut kifejezésre az azonos vagy hasonló elhelyezkedésű sorokban, hol az ütemek és a gondolatok, a versmondatok és a sorvégződések egybevágása immár szilárd szemléleti kohéziót jelez.
Az alkotó munka, a nyelv és az irodalom ügye nagy erőforrás számára ezekben az években. Magasrendű példája ennek A fordító köszönete című ódája, amely helyzetkép és vallomás, beszámoló és állásfoglalás egyszerre költő és kora ekkori groteszk – a tragikumon morálisan felülemelkedő – viszonyáról. Az író szabadsághimnusza ez, aki ott teremtett magának szabadságot, ahol lehetett: az imitációt változtatva az eredetiség, a teremtő ihlet termékeny közegévé. Tacitus, Villon, Schiller, Molière s a többiek remekei, illetve a velük való azonosulás az emberi méltóság megtiprása, a hatalom elfajulása, a képmutatás, a gondolat elfojtása fölötti művészi ítéletet teszik számára lehetővé.
Megújulásának másik erőforrása a megújuló, lélegző természet, az élő valóság pompája. Ha erről írhat, a színek, fények, ízek, illatok szinte megelevenednek a tollán. Három badacsonyi verse képkockáinak áradásában, sugaras elevenségében érződik, micsoda világéhes impulzivitást fojt vissza ekkor a kor dogmatikus előírásrendszere, s hogy a "teremtett világ"-ban való elmerülés milyen töltekezést jelent a meggyötrött léleknek. Badacsonyi ősz című verse olyan, mint egy színes filmszalag, hol a "kamera" folytonos mozgatása, az ezt versnyelvre áttevő igék expresszív ereje révén a látvány fokozatosan megtelik az életvágy, az életet igenlő emberi akaraterő intenzitásával. Ugyanez a hangulatiság érvényesül a Szeptember hasonlóképpen szakozatlanul hullámzó soraiban, de immár szimmetrikus elrendezettséggel, a versmondatok arányos és világos felépítettségével. Klasszicizáló idillt alkot itt, ahol azonban a választékosság a tisztaság, naivság és természetesség utáni vágyat, a lélek elemi és hamisítatlan életvitel utáni sóvárgását foglalja magába. A harmadik badacsonyi vers pedig újabb változat a természet jelenségeinek költői átlelkesítésében: az impresszionista és a klasszicizáló hangulatteremtés után a Búcsú a Badacsonytól ugyanezt a népköltészet formakincsének felhasználásával éri el. A táj részleteinek ujjongó festésében, a végesnek a végtelenből való áthangolásában olyan felszabadultságot érzünk, amely ezentúl pajzsul szolgál majd a költőnek a társadalom viszontagságai közepette.
Ekkor már a vers nemcsak páncélja a rejtőzködő léleknek, de felrázó eszköz a dogmatizmus szellemiségével szemben. Az a két hatalmas rapszódia például, amelyben Vas István ekkor morálfilozófiáját összegezte, a kor legnagyobb költői teljesítményei közé tartozik. Az első, az 1952-es keletkezésű Rapszódia a bátorságról mindenekelőtt azzal ragad meg, hogy hallatlan nyíltsággal és következetes egyértelműséggel ösztönöz a voluntarista-szektás erőkkel való szembeszállásra, s ezzel kapcsolatosan a költő példaadására, az eszméltetés szükségességére. De éppúgy megnyeri tetszésünket ez az alkotás művészi kiválóságával is, azzal, hogy három részében mily hatalmas távolságot képes átívelni a szinte formátlan és már-már prózai epikum, valamint a magas költői szervezettségű ódai lángolás, továbbá a példázat köznapi esetlegessége és a tanulság 317magasztossága, végül az egyedi eset és az általános filozófiai érvény között. Az ódai hőfok hasonlóan magas, a feszültség drámai a második rapszódiában, a Rapszódia a hűségről címűben is, hol az indulatos szónokiság még időszerűbb magatartáseszmény kikovácsolásán munkálkodik. A korszak egyik legfontosabb kérdésével, a kettős kötöttség problémájával néz ugyanis szembe a Radnóti Miklós baráti emlékét idéző versben a költő. Azokkal a kínzó alternatívákkal, amelyeket a gondolkodó ember hűsége számára a hajdani forradalmi eszmék szépsége és a megvalósítás képtelen torzultsága ekkor felvet. Vas István mélyen antidogmatikus versében úgy választ, hogy nem hajlandó választani, nem fogadja el a "vagy-vagy"-okat, azaz nem fogadja el sem a múlttal érvelő dogmatizmust, sem a forradalmi eszményeknek a jelen alapján történő megtagadását. Különös pátosz és ódai lendület az övé: a gondolatritmikus tagolás, a mondatpárhuzamok költőisége beleolvad a hosszú és szabálytalanul alakuló sorok, a jellegtelenül kopogó rímek prózai szürkeségébe. Ez a "köznapi" ódaiság már-már groteszk s "furcsaságában" mégis hiteles közegét teremti meg a reflektáló emlékezésnek, vallomás, önéletrajziság és korrajz egységének.
Mint annyiszor, 1953 után Vas István ismét saját úton haladt; amikor az 1953. júniusi párthatározat után költészetünk nagy részén az elbizonytalanodás, sőt a tragikus halálhangulat lett úrrá, ő a lét örömeit, az élet egyszerű szépségeit, a való világ megújító változatosságát énekelte. Sőt a költő ekkor nagyerejű programversben is megnyilatkozik a terjedő költői divatok, s főleg az életidegen mítoszokba merülés, a halál eszményül állítása ellen. Legszenvedélyesebb verseinek egyikét alkotja meg erről 1955-ben, az Ultima realitast, amelyet méltán tekinthetünk a lírai realizmus hazai ars poeticái egyik csúcspontjának. Pedig a kezdete maga a prózaiság, sőt a szürke jellegtelenség. Addig tart ez, ameddig a gondolat és a magatartás nyilvánításának harci kedve el nem ragadja. Onnan, hogy a "Tudom…" sorkezdő ige a versben másodszor felhangzik, hasonló jelenségnek lehetünk tanúi, mint Petőfi Levél Arany Jánoshoz című rapszódiájában: a baráti évődésen hirtelen átcsap a felbukó indulat. A vers robogására, a valóság mindenekfelettiségének hitvallására jellemző, hogy zárórészében előfordul olyan sor, mely tizenegy szót sűrít magába, hogy a létezés változásait megjelenítő két sorban hat létige vagy hasonló jellegű ige sorakozik. A végletes érzelmi pátoszt az utolsó előtti sorok nominális halmozása fékezi meg, az "életbentartó, harminchét alatti, hétköznapi láz"-at, a sokféleséget, egyediséget, az ultima realitast adva az olvasónak egy kor lírai szintézisét betetőző morális-esztétikai kalauzul.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages