ÁPRILY LAJOS (1887–1967) (RÓNAY LÁSZLÓ) | A magyar irodalom története

ÁPRILY LAJOS (1887–1967)
(RÓNAY LÁSZLÓ)

Áprily Lajos (1887–1967) 1944-ben telepedett le a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán, s kisebb megszakításokkal haláláig ott élt remetemagányában. A második világháború idején felzaklatott idegekkel, "sistergő fájdalommal" figyelte a pusztulást, de azt is érezte, hogy a szenvedés új világot készít elő:

Jön új világ, hatalmasabb a kornál,
mely börtönében elvéreztetett.
Rengéssel és viharral újraformál
patakot, kertet, rétet, völgyeket.

(Annának hívták)

Ő már nem lehet munkása ennek, hiszen egészségi állapota is romlik, s az öregedő ember módján nyugalomra, csendre és pihenésre áhítozik: "Kifárasztott a rettentő malom, / fejem már zúg és csendességre vár. / Ne szállj lelkemre, életúnalom, / te halkan víjjogó, sötét madár." (Fáradtság) A "teljes dísztelenség" díszére vágyik, s csak a természet pompájában, változatosságában és családja körében érez örömet. A negyvenes évek végétől kiszorul az irodalmi életből, s akkor fedezik fel ismét, amikor megnyeri az Anyegin-fordításra hirdetett pályázatot (1952). De saját verseiből csak 1956-ban, Illés Endre bíztatására állít össze kötetnyit. Érzi, "nagy líra nincs", hogy elszállnak az évek, de szeretne még énekelni, mint az Őszi rigódal 254kis madara, révülten, "holdkórosan" s hangja "nem is fog mámorral kitelni", mégis úgy érzi, "szállni tudna", bár azt is tudja, hogy ez a lebegő könnyűség már a vég hírnöke:

Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.

1957-ben jelenik meg Ábel füstje címmel válogatott verseinek gyűjteménye. S a hetvenedik életévét betöltő poéta úgy érzi, erről a magaslatról "átfoghatja" egész életét, s talán még magasabbra is törekedhetik: "Tudom, hogy a hetvenedik év, melyet betöltöttem, nem tető. Kifutó hegy a mélység felé, ereszkedő, mely sötét völgyek felé mutat. De olyan magaslata van még, ahonnan átfoghatom az életemet, megölelhetem a sok tetővel integető földet, melyen születtem, s mely emberré nevelt, átölelhetem a nemzetet, melyhez tartozom, Csokonai nemes szavával élve: 'az emberiség kertjét', mely felé egész életemen át sokszor fájó, sokszor lelkesedő, de mindig tiszta szívvel törekedtem." A fátumba való belenyugvás, de a tett emberi gesztusának vállalása kettős színtörést ad ekkori verseinek: a szelíd metszésű tájképek hátterében komorabb árnyak sötétlenek, verseiben bennezúg "ötven év rengetegje", s fölötte "az Idő szárnya suhog". Ez a távlatosság teszi legszemélyesebb önvallomásává nagyobb lélegzetű, történelmi témákat feldolgozó költeményeit, a Visegrádi vadászatot s az Odysseus végső kalandra indult is.

1957 után a nyolcvanadik életéve felé közeledő költő igen gazdag termést takarít be, s most már általános elismerés kíséri munkáját. 1962-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetik ki. 1965-ben két új könyve is megjelenik, egy prózakötet, a Fecskék, őzek, farkasok, melyben természetszeretetét fogalmazza meg a költeményekét idéző szenvedélyes átéléssel, s a Jelentés a völgyből, melynek mintegy összefoglalását adja az Ámulni még… című vers:

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
Megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon,
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?

255"Hová lett régi lázam?" – kérdi némi nosztalgiával, s mintha témáival is, képeivel is szuggerálni akarná: számára már csak az ámuló gyermekség póza maradt. Pedig költeményeiben most is megzendül a tragédia hangja: az új és új változatban megírt idilli képek, "az ég csodája" minduntalan elsötétedik, s nem ritka kései lírájában a balladai hang sem (Felícián leánya). Az elmúlás egyre közelibbnek érzett valósága, a halálélmény lesz központi témája, de a "roskadó tűz" mellett virrasztó költőnek van ereje a józan számvetésre, s bölcs belenyugvással indul a rá mért sors elébe. Igen erős e kései versek filozófiai telítettsége, a halállal farkasszemet néző költő arra tanít, hogy a látvány nem is olyan félelmetes, fel lehet készülni rá, s mint Illyés Gyula, "Kháron ladikján", ő is "túlnéz már az életen". A leszámolás és a búcsú versformáját is megtalálja kedvelt "négysorosában", mely az életbe való fogódzkodás, életjel adásának lehetősége marad a számára:

Jöjj, négysoros, jöjj. Versed nem szaval,
ódává nem növesztheted magad.
De napomon ez a négy sor vonal,
életjel, mit lelkem lelkemnek ad.

(Jöjj, négysoros)

Utolsó két évének "lírai naplóját" is ebben a formában írta meg. Ezek a kései versek ziháló lélegzetvétellel veszik számba a költő egyre szűkebb birodalmát, s tömör, aforisztikus megfogalmazásban vallanak nem csökkenő morális felelősségérzéséről, bölcselkedő hajlamáról. A növekedő fényhez című verse e korszakának lírai összefoglalása, ebben fejezi ki legteljesebben az életbe vetett hitét, mely egész költészetének központi motívuma volt, s ebben érzékelteti legharmonikusabban, hogy az elmúlás nem lehet örök:

Ó, győzni fogsz! Fagy árthat, űzhet, ölhet:
te fény vagy, és a fénynek győzni kell.
Naponta érzem pezsdülő erődet,
varázsától tágul a teli mell.

Menekülnek a vert had lobogói,
fagy-bújtató jégvárak tengenek.
Bokrok facsúcsra rebbenő rigói
szilaj győzelmi karral zengenek.

Nőj és ragyogj. Pihenve vár a völgyem,
pazarló kedvvel szórd a sugarat,
s én is várlak, hogy jöttöd üdvözöljem:
tündér tavaszt hozz és arany nyarat.

Mert egy napon új köd borul a tájra,
időnk sötét napok felé siet,
s a forrásnál megöl az ősz homálya,
mint Hágen orvul szőke Siegfriedet.

256Egyik kései versében szinte mitológiai átéléssel így beszél a maga haláláról: "… Majd alszom perjefű alatt. / Idő nem űz és gond nem él. / És nem történik semmi sem. / Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél." (Hívogat a szél) 1967-ben bekövetkezett halála óta azonban inkább "legendává vált" költészete. Az Akarsz-e fényt? (1969) című posztumusz kötetét egyhangú méltánylás fogadta, s utolsó éveinek drámai művét, A bíborost nagy sikerrel mutatták be a Gyulai Várszínházban. Sokáig korszerűtlennek látszott az a lírai magatartás, az a versforma, melyet ő művelt. Ma azonban nyilvánvaló, hogy az antik kultúrából megtermékenyült költő a formabontás korában a forma szigorú megőrzésével és a zeneiség továbbfejlesztésével a hagyománynak nagyon is termékeny ágát képviseli.

Áprily Lajos mint drámaíró is, elsősorban lírikus marad. A bíboros (megjelent az Akarsz-e fényt? című kötetben) a tragikus beteljesületlenség drámája, de a szerkesztőnél itt is erősebb a költő, aki az egyik csatajelenetet például a következő utasítással rekeszti be: "Felhők futnak át a domb felett, szél suhog a koraszürkületben. A csata tovább zajlik." A konfliktus, a drámai összeütközés szinte lényegtelen. A fontos a leírás, a domb fölött futó fellegek látványa, a természet színei, melyekben annyiszor gyönyörködött a szentgyörgypusztai remete. A mű mégis drámai értékeket tartalmaz, elsősorban azért, mert kitűnően jellemzett főhőse van Báthori András személyében, aki Erdély fejedelme lesz, de elődje kegyetlenkedéseiért neki kell bűnhődnie, s a székelyek megölik "… újszerű, szerencsés változat" – mondja A bíborosról Jékely Zoltán –: a míves szándékoltság helyett eruptívabb, s csiszolatlanságában nagyon őszinte, nagyon szubjektív vallomás a szülőföldről, történelmi fájdalmakról, az ifjúkor eszmélkedéseiről és a férfikor töprengéseiről."

Áprily Lajos kitűnő műfordító volt. Peer Gynt-tolmácsolása a hűség és erő mintaképévé vált, Ibsen műve az ő nyelvén hódította meg a színpadot és a közönséget. Válogatott műfordításait Aranyszarvas (1964) címmel jelentette meg. Érdeklődéséhez és ízléséhez a német líra Goethétől egészen Dehmelig, az orosz 19. század, Lermontov, Puskin, Turgenyev és Nyekraszov s a modern román líra állt a legközelebb. Különösen Lermontov-fordításai emlékezetesek, ezekben igazi terrénumára lel műgondja és zenei érzéke. Teljesen azonosul a Lermontov-versek romantikus pátoszával, enyhén archaizáló nyelvével. "Ő hozzáadhat – írja az Aranyszarvasról Lengyel Balázs – a régebbi költők fordításához egy olyan nyelvi, tónusbeli pluszt, amit az utána jövő fordítók már nemigen adhatnak hozzá… általában a romantika nagy klasszikusaiban vagy a szimbolisták, impresszionisták tónusokon múló, lírai darabjaiban kivételes, szabályokon túli lehetőségeket aknáz ki."

"Vereségek, félgyőzelmek s kisebb-nagyobb – de sohasem teljes – diadalok jelzik a műfordító útját" – írta az Aranyszarvas bevezetésében Áprily Lajos. Ő mégis teljes diadalt aratott legjobb tolmácsolásaiban, melyeknek olyan kiemelkedő remeklései akadnak, mint Schiller Wallensteinje, az említett Peer Gynt, a majdnem teljes magyar Turgenyev és Puskin Anyeginje. Költészetével egyenértékűek, líráját egészítik ki ezek a fordítások, melyeknek nagy szerepük volt a világirodalom teljesebb és igazabb megismertetésében.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me