AZ INDULÓ NYUGAT ALKOTÓI (KISS FERENC)

Full text search

AZ INDULÓ NYUGAT ALKOTÓI
(KISS FERENC)
A Nyugat hőskorának nagy alkotói közül kevesen érték meg a felszabadulást. Maga a Nyugat azonban eleven és hatalmas örökségként volt jelen az újjászerveződő irodalom életében. Tudományunk, noha régóta tudja, jelentős alkotók mikor és miért rekedtek ki magából a folyóiratból, mégis okkal tekintette és tekinti máig a modern magyar irodalom történetét a Nyugat-nemzedékek egymásra épülő vonulatának. Nem azt jelenti ez, hogy ami fontos történt, ami érték termett, ebben a mederben jött létre, hiszen Kassák Lajos, József Attila, Németh László, tehát épp az irányt diktáló alkotók új utakat törtek, olykor a Nyugat ellenében haladva, tőle tudatosan különbözve; de azt a szellemi vagyont, poétikai bázist, mely a modern magyar irodalom alapkészségeit tartalmazta, a Nyugat-mozgalom halmozta föl. Akik elszakadtak ettől, vagy eleve más úton indultak, azok is éltek e hagyománnyal, vele vitázva is számoltak erejével, s maga a Nyugat is törekedett figyelemmel kísérni minden fontos jelenséget, kulturális eseményt.
E szerepre mindenekelőtt a nemzedékei révén kifejlesztett művészi készségek gazdagsága s a felhalmozott értékek sokrétűsége, szín- és jellegbeli skálaszélessége tette képessé. Nemzedékeinek a felszabaduláskor jelen levő képviselői tudatában voltak is annak, hogy egy hatalmas és életképes hagyomány folytatói, sőt e hagyomány történelmi beérkezésének reménye is jogosnak látszott, hiszen a Nyugat több neves alkotóját elpusztította a nácizmus, s maga a mozgalom s utolsó fóruma, a Magyar Csillag a szellemi ellenállás erkölcsi tőkéjével is alátámasztotta a kontinuitás jogát.
A jelenlét mélyebb értelme természetesen a művekben rejlett. Azokkal a társadalmi, filozófiai és esztétikai kérdésekkel, melyek századunkban változó alakban, de újra és újra felmerülnek s a művészetekre nehezednek, először a Nyugat első nemzedéke nézett szembe. A nemzeti lét feltételeit: a magyarság helyzetét, helyét, szerepét Európában s a szomszéd népek között Széchenyi és Kossuth óta Ady nemzedéke gondolta át újra hitelesen és konzekvensen. Azt a kórt, amelyet ma elidegenedés néven ismerünk, a maga riasztó mivoltában nálunk szintén ez a nemzedék élte át először. A magabiztos tudományosság és a humánum közötti szakadék problematikáját nekik a kultúra áhitatos tiszteletének és lezüllésének ütközőpontján kellett átgondolniuk. Az ismeretek és az igazi tudás, a szervezettség és a rend, a személyiség autonómiája és a közösség szolgálata, a teremtő lendület, a formák és az emberi tartalom konfliktusait, az ezek által életrehívott filozófiákat ez 148a nemzedék adaptálta, s ültette át irodalmunk ember- és világképébe. A peremhelyzet, az osztályindítékok és a tehetségek sokfélesége folytán a kiérlelt válaszok és magatartásformák is sok lehetőséget példázhattak. Ady és Móricz műve a valóság alakításának eszméit és esztétikáját. A bajok intézményes megoldása iránti kétség az álmok és vágyak virtuális kielégítésének, a feszültségek művészi feloldásának kutatására ösztönzött. Így érlelődött ki az "esztéta-szárny": Babits, Kosztolányi, Füst Milán sok időtálló elemet tartalmazó esztétikája. S e két pólus között a változatok és érintkezések (Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Tóth Árpád, Juhász Gyula) sokfélesége.
E változatok poétikai és stiláris színskálája egy teljes irodalom teljes tudásához fogható. Az emberről való tudás a modern pszichológia, karakterológia kultúráját és a magyar ember-tenyészet egész gazdagságát egyesíti. A nagyság álma, vonzása és a lehetőségek lefokozó kényszerei egymást ellenpontozó ambivalens alakokban tette érzékelhetővé az emberi szerep modern esélyeit. A széttöredezett és sivár külvilág látványa a lélek befelé figyelő érzékenységét művelte ki, az értelemmel is igazolható magasrendű hit- és világértés hiánya a titok, a csoda iránt tette fogékonnyá ezt az irodalmat. Hogy az ember és a világ titkos lényege, múlt és jelen, a köznapi és az "égi" szférák között kapcsolat létesíthető, irodalmunk általuk nemcsak megsejti, de eme lehetőség eszközeit is kimunkálja. A korrespondencia nyelvi kultúrája ekkor érlelődik ki, s ettől kezdve válik íratlanul is mértékké a mű ontológiai, személyes és társadalmi rétegzettségének, érvényességének igénye s e dimenziók életszerű megjelenítésének eszménye.
Jóllehet a Nyugat első nemzedéke a szimbolizmushoz állt a legközelebb, de vele majdnem egyidőben asszimilálta a parnassz formakultuszát, a szecesszió egzotikumszomját, díszítőkedvét, mesevarázsát, az impresszionizmus üde empirizmusát s mindazt a racionális szigort, mely Flaubert-től és Baudelaire-től a naturalizmusig bontatlan folyamatként létezett és hatott. Így történhetett, hogy a Nyugat-hagyományban ikeradottságokként lehetett jelen a látomás és elemzés, a játék és az ünnepélyesség, az ábránd és az irónia, az ámulás, a nosztalgia és a leleplező indulat. A közlésmódokban a direkt vallomás, gyónás bensőséges formái s az áttételes önkifejezés változatai: a szimbólum, a tárgyiasság, a szerep. Ugyanilyen gazdagsággal kínálhatta termékenyítő mintáit az epika is. A regény ős-princípiumai: a rendkívüli, a csoda, a ráció által is ellenőrzött történetek, a lelki szenzációk eseményeiben ölthettek formát. A társadalom alá szorult osztályokból nemcsak szociális indulatokat szabadított föl Móricz nemzedéke, de originális színeket és ősvilági érzéseket is. A látás és a módszer modernsége s az originális anyag találkozása drámaivá sűrítette az elbeszéléseket, Krúdy műveiben pedig az idő sejtelmes többértelműségét jelezte. A hagyományos mesélés egysíkú világával szemben a Nyugat prózájában gesztus és beszéd, esemény és csönd, realitás és sejtelem, tények és hangulatok, tér és idő határai rugalmasan, egymásba átszűrődve mutatják a modern epika lehetőségeit.
Ezt az örökséget a második és harmadik nemzedék a maga törvényei, lehetőségei szerint újjá is teremtette, korszerűsítette. Hozzá a Nyugat íróinak zöme az értekező 149prózát is otthonosan művelte. Amit a társadalomról s az irodalomról gondoltak, azt találékonyan, erővel és szikrázó elmeéllel tudták képviselni. Akár egymással szemben is. A hagyományhoz a vita, a konfrontációk jogának tudata is hozzá tartozott. S hozzá tartozott az európai jobbára polgári kultúra eseményeit nyomon követő orientáció s a műfordítás állandósult gyakorlata is.
Ez a Nyugat-hagyomány a felszabadulással együttjáró fordulat s az új szellemi tájékozódás közepette nehéz helyzetbe került. Erről a helyzetről s a későbbi fejleményekről pontos hivatkozásokkal a kézikönyvünk I. kötetében az irodalomtudomány és a kritika történetéről írott fejezetek tájékoztatnak. A koalíciós időszakban még a teljes Nyugat-hagyomány jelen volt. Nem annyira a Nyugat élő képviselői: Füst Milán, Gellért Oszkár, Szép Ernő, Schöpflin Aladár révén, mint inkább a második és harmadik nemzedék által, akik közül többen tanítványi hűséggel védték Babits és Kosztolányi szellemét.
Védeni azért kellett, mert az újjászerveződő közélet a maga eszményeit elsősorban az újnak magát elkötelező, a szocializmus előfutárává avatható alkotókban kereste. Így avatódott eszménnyé Petőfi, aztán a Révai által Ady műveiből kinagyított forradalmiság, Móricz és Kaffka realizmusa, Juhász Gyula vonzalma a szegények iránt, később radikális szellemű publicisztikája. A Magyar Klasszikusok hagyománytudatosító és minősítő sorozatában Juhász Gyula és Tóth Árpád együtt kapott egy kötetet; Bóka László előszavából nyilvánvaló, hogy elsősorban politikai verseik okán. A szimbolizmus azonban már Ady fedezetével sem kapott polgárjogot, s gyöngeségként, válságtünetként került mérlegre minden, ami irreális, ami szürreális, és mindenki, aki az emberi szerepről s a jövőről a kétség jegyében gondolkodott. Akkor is, ha a kétséget fájdalom árnyalta fellebbezéssé. A tépettség, a démoniság, a csonkaság, esendőség, ha szenvedett is tőlük az író, ha emberképében uralkodó vonás lett, nem fért el az őseit kereső szocialista realizmus világképében. A pszichológiai elmélyülés és a pszichologizálás között könnyen elmosódott a háttér, a magányról szóló vallomásokból individualizmus, a társadalomtól való elfordulás tünetét észlelték a kor irányt diktáló kritikái, a jelennel szemben is következetes racionalizmusban pedig a távlat hiányát. Az önkényesen értelmezett valóság felől a talányosság, a lebegés, a varázslat a ködösítés eszközévé minősült. A szertelen, a különleges figurák a lényegestől, a tipikustól való elfordulás példái lettek, a merészen szeszélyes vagy oldott forma a formarombolás gyanújába került. A Nyugatnak tehát sok értékes vívmánya vált támadási felületté.
Így aztán a Nyugat politikus és esztéta-szárnya között hamarosan éles határ húzódott. Illyés Gyula, Komlós Aladár, Rónay György, Sőtér István, Vas István s a Babits örökét vállaló Újhold esztétái: Lengyel Balázs, Major Ottó, Rába György, Somlyó György ugyan szívósan küzdöttek a degradált értékek létjogáért, de a fordulat évében kialakult új helyzet érveiket elnémította. S ezzel a Nyugat-hagyomány nagyobb fele, még Ady művészetének sok vonása is kirekedt az irodalom élő folyamatából. Füst Milán, aki jelen lehetett volna, sohasem volt igazán népszerű, az ötvenes években pedig esztétikájának alapkategóriáival: az 150ösztönösséggel s a látomás jelentőségének hangsúlyozásával is egyre idegenebb lett. Szép Ernő már alig írt, Gellért Oszkár pedig az új elvárások elődjévé stilizálta magát. Illyés Gyula, miután a fordulat lezajlott, maga is nehéz helyzetbe került, s ekkor világképe plebejus-radikális tartalmai és népi patriotizmusa révén elsősorban drámáival kísérelte meg biztosítani legalább jelenléte kontinuitását. Szabó Lőrinc s a harmadik nemzedék legjelentősebb költői, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán pedig ki is rekedtek az irodalom fősodrából. Magányukban valamennyien őrizték a nagy örökséget, később ennek értelmét új köteteikkel igazolták is, de 1948 és 1956 között az élő magyar irodalom a Nyugat gazdag hagyományának csak töredékeivel élhetett.
A dogmatizmus oldódásával szóhoz jutó Szabó Lőrinc, Füst Milán, Illyés Gyula kötetei jelezték 1955–1956-ban, hogy milyen erők vesztegelnek, de csak a Juhász Ferenc és Nagy László, valamint az Emberavatás (1955) fiatal elbeszélőinek tájékozódási iránya tette nyilvánvalóvá a Bartók-, Kosztolányi-, Tersánszky-, József Attila-, Gelléri-, Weöres- és a teljes Nyugat-örökség sok elhallgatott, sőt tilalmas vívmányának folytathatóságát. Az 1956-os katasztrófa rövid időre megállította ezt a folyamatot. Heller Ágnes könyve Kosztolányiról még e rázkódtatásban részes írók felelőtlenségére akart eszméltetni, mikor az erkölcsi normák felbomlásának folyamataként interpretálta a kiteljesedő életművet (Az erkölcsi normák felbomlása, 1957). A konszolidáció azonban minden értéknek kedvezett: 1957-ben az Ábécé, 1958-ban Kosztolányi irodalmi arcképeinek, tanulmányainak két kötete is megjelent (Írók, festők, tudósok), bennük a sokat vitatott esztétikai nézetek és a hírhedt Különvélemény Adyról. A kritika ingerültsége jelezte is, hogy a fordulat merész, de a mű, valamint a térben és időben mohón tájékozódó irodalom már egymásra ismert. Bóka László 1961-ben publikált előadása e fejleményhez adott hevenyészettségében is hatékony bátorítást, igazolást.
Kosztolányit a Nyugat legingatagabb tehetségeként tartotta számon a marxista kritika; belejátszott ebbe az a trauma is, melyet az emigrációnak 1919–1920-ban okozott. Bizonyos, hogy Lukács György és tanítványainak ítéleteit ez az emlék is motiválta. A Kosztolányi-mű tehát neuralgikus pontja volt a Nyugat-hagyományhoz való viszonynak. Mikor e művet övező félreértések nagy része eloszlott, a teljes hagyomány lett integrálható. Előbb a szépírói alkotások, aztán az értekező próza, az esszék kiadására is sor került. Különösen Babits hagyatéka és a rejtelmes Füst-életmű okozott sok meglepetést. Kiderült, hogy napjaink filozófiai, esztétikai kérdéseihez mennyi fogódzót kínálnak, poetikájukban mennyi a ma is hasznosítható felismerés. Ebben a teljes hagyományban már Ady világa is gazdagabb, rétegesebb mivoltában tárulhatott fel. Primátusa azzal, hogy társai mellé kerültek, nem szűnt meg, csak mélyebben igazolódott. A hatvanas évek magyar irodalmának kivirágzását már ez a nagy örökség is segítette.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages