GYÓGYÍTÓ TECHNIKÁK

Full text search

GYÓGYÍTÓ TECHNIKÁK
A népi gyógyítás évszázadok óta alkalmaz különféle gyógyító technikákat, melyek bizonyos fizikai hatásokon (hideg- vagy meleghatás, nyomás, ütés) alapulnak. A népi gyógyításnak ez nyilvánvalóan az a területe, ahol még nehezebb elválasztani a népi és a „hivatalos” orvoslás elemeit. A tapasztalás és a mindennapos gyakorlat megerősítette az egyes gyógymódokat, így olyan elemi gyakorlatról van szó (pl. a masszírozás), amelyet nem kellett átvenni sehonnan.
Ilyen volt a fürdőzés. Mint elemi emberi szükséglet ugyan általánosnak tekinthető, mégis kultúránként nagy eltéréseket mutatnak a hozzáfűződő szokások (pl. a gyakoriság tekintetében). Mivel korábban ritkaságszámba ment a fürdés faluhelyen, különleges gyógyerőt tulajdonítottak neki, főleg, ha gyógyfüvekkel is fokozták hatását. Noha a 16. századtól végigkísérhető hazánkban a mesterségszerűen gyakorolt fürdőkultúra (Bencze 1959) kialakulása, hatása elsősorban a városokban érvényesült. Azonkívül a gazdag főúri családok alkalmaztak ún. fürdősasszonyokat, akik gyógyfüvekkel (pl. bodzavirág, ezerjófű, szénapolyva) illatosították a fürdőket – különösen, ha „külső nyavalyák” ellen alkalmazták (mint himlő, ótvar, Szent Antal tüze). Érdekes, hogy a magyar népi kultúrában nem terjedt el a szauna típusú gőzfürdő, noha a gőzölés jótékony hatását ismerték (Zemplénben pl. torokfájás esetén forró kamillatea páráját lélegezték be).
Kétféle fürdő alkalmazása figyelhető meg a magyar népi gyógyítás gyakorlatában: az egyik a mágikus elemekből álló fürdő, a másik a gyógyfüveket tartalmazó. Az első típusú fürdőket általában kisgyermekeknek készítették, akiknél a betegség okát nem ismerték pontosan. Például szárazság esetén (amikor a kisgyermek nem eszik, és hirtelen nagy a súlyvesztesége) kilencféle fűből készítettek fürdőt: kilenc sírról vett földből, kilenc házból származó szalmából, kilenc kútból vett vízből (Zemplén – vö. Hoppál 1981), vagy a szemmel való rontás (igézés, ígízís – Hoppál 1970) esetében a szenesvízben megfürdették vagy megmosták a kisgyermeket. Mindkét esetben a legfontosabb a fürdő elkészítésének 717módja, a cselekvések hagyományok diktálta rendjének betartása volt a gyógyítás bekövetkezésének biztosítéka. A fürdő gyógyító erejébe vétett hit volt a lényeges.
A másik fajta fürdő a felhasznált anyagok, főként gyógynövények és a forró víz fizikai hatásának természetes gyógyító erején alapult. Érdemes itt megemlíteni, hogy a fürdővíz melegen tartásához még a harmincas-negyvenes években is egy igen ősi vízmelegítési módot alkalmaztak egyes vidékeinken (pl. Zemplénben és Erdélyben): vagy átforrósított köveket, vagy még inkább forró vasakat dobtak a vízbe. Különösen gyakran használták a fürdőzésnek ezt a formáját a reumatikus fájdalmak enyhítésére.
Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését a szervezetből. Itt kell megemlíteni, hogy a meleg fürdő mellett népünk használt hideg fürdőket is, sokszor éppen a búcsújáróhelyeken. Azonkívül ismertek voltak a különféle kénes, gázos vizeikről ismert „parasztfürdőhelyek” (vö. Vajkai 1955) – különösen Erdélyben –, amelyeket elsősorban köszvény, bőrbetegségek vagy női bajok gyógyítására véltek hasznosnak. Máshol egyes források vagy kutak vizét tartották gyógyerejűnek. Meglehet, hogy egy valamikori, ősi víztisztelet (Penavin 1975: 114) nyomai sejlenek a gyógyító erejű forrásokból „szótlanul” merített víz hatásába vetett hit és a forrásoknál, kutaknál otthagyott kis rongydarabok hiedelme mögött. Érdemes itt megemlíteni, hogy míg a hatvanas évek közepén még sok helyütt gyakorolták ezt a szokást, a nyolcvanas évek elején már eltűnőben volt (legalábbis a zempléni adatok tanúsága szerint – Hoppál 1981).
A gőzölés mellett a füstölés volt egy másik ismert és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét valószínűleg a gyógyító szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem találhatók). A füstölés a magyar néphitben (vö. Szendrey Á. 1935a) igen gazdag hiedelemháttérrel rendelkezik, s ennek a gyakorlatnak az egyik része a népi gyógyítással kapcsolatos (vö. Berde 1940: 159). Elterjedt gyógymód volt, hogy a szem által megrontott, megvert kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal (Zemplén). Természetesen nem hiányoztak a gyógynövények sem (Penavin 1975: 114), jellegzetes ebből a szempontból a következő történet:
„Ha valami baja volt a gyereknek a javósasszony-asszonyhoz, Anna nénihez vittük. Ételt-italt adtunk neki, ritkábban pénzt. Sokat keresett. Özvegyasszony létére szépen nevelte három gyerekét, annyit hozott a tudománya. Mondta mindig, hogy neki nem kell semmi… Nálunk nagy volt Anna néni becsülete, igen jó tudósasszonynak tartották. Legtöbbször ezerjófüvet adott kis ruhába kötve. Az anyósom lapátra tette, meggyújtotta, és a kisgyermeket kibontva fölé tartotta, hogy jól járja át a füst. Az kivette belőle a bajt” (Dobos 1981: 51).
A fizikai hatáson alapuló gyógyító technikák külön csoportját alkotják azok, amelyek egyszerű mechanikai hatásokon alapulnak. Ilyenek voltak a sebek kivágása, a kelések 718kiszúrása, megnyitása, és – mint ahogy korábban utaltunk rá – ide sorolható az érvágás elterjedt gyakorlata is. Mérges kígyó marása vagy veszett kutya harapása esetén egyszerűen kiszívták a sebből a mérget.
Egyszerű mechanikai hatáson alapuló gyógymód volt a masszírozás és annak különböző betegségekre alkalmazott fajtái. Így például fejfájás ellen a fejmasszázs, a homlok és a halánték tájának erős nyomkodása, simítgatása (adataink és fényképeink vannak erről a Borsa völgyéből, Erdélyből és Zemplénből). Nyomkodták a torokfájósok manduláját, és mindenekelőtt a fájós reumás vagy köszvényes végtagokat. Az ún. kenőasszonyok mestersége volt a masszírozás vagy „dömöckölés” (Spielmann 1979: 35). Régen majd minden faluban volt egy asszony, rendszerint a bába, aki értett a nehéz munkától, hirtelen emeléstől, rossz fogástól kapott derékfájás (Zemplénben meredeknek hívják) masszírozással történő megszüntetéséhez. Máshol a legkisebb vagy éppen a hetedik gyermek taposta meg a fájós hátat, derekat. Ismert volt másfajta gyógymód is: a beteget lefektették és a talpához tett deszkadarabra baltával egy nagyot ütöttek, vagy pedig a köpülőt a dereka alá helyezték és azon gurították ide-oda.
Az ország területén ismert volt a csömör (vagy köldökcsömör) kenéssel való gyógyítása. Ezt a betegséget, amely kínzó gyomorfájással jár, állítólag a zsíros ételektől lehet kapni, és kenegetéssel orvosolták már a 17. századtól egészen napjainkig (vö. Vita 1965a: 31–35). Volt azonban egy másik, mechanikai hatásokon alapuló gyógymódja is, mégpedig a pohárborítás. A beteg hasára kenyérdarabba kis gyertyát szúrtak, majd meggyújtották és leborították egy bögrével. A pohár vagy bögre alatt megritkuló levegő behúzza a köldök körüli részt, s ezáltal enyhül a fájdalom.
A csonttörések és ficamok esetében szintén mechanikus gyógymódokat használtak. Megfigyelhető volt a Borsa völgyében a harmincas években, hogy az eltört karhoz fapálcákat kötöttek, mintegy sínbe tették. A kificamodott végtagok helyretevése a falusi csontrakók tiszte volt, akik közül nem egy kiváló mestere volt e nagy gyakorlatot és hozzáértést megkövetelő orvoslásmódnak. A legtöbb faluban volt ilyen gyógyító specialista, de voltak egyes vidékeken híres csontrakók is, akikhez messze földről eljártak a rászorulók, különösen az olyanok, akiknek komolyabb bajuk volt (pl. meggörbülve jártak). Feljegyzések tanúsítják, hogy ezek a gyógyítók segíteni tudtak az egyes izomcsoportok nyomogatásával, a masszírozás, a helyrerándítás helyes alkalmazásával (pl. Békéscsabán egy gyógyítóember, aki az „inat megcsinálta”, vagy a „csorvási tudós”, meg Mészáros Ferenc, a pitvarosi füvesember – vö. Oláh 1956a: 212–213). Fontos gyógyító technikák tartoztak a mechanikai hatásokat használó gyógymódok közé, annál is inkább, mert sok esetben semmi sem kellett alkalmazásukhoz, csak a gyógyító kéz és akarat.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages