A GYÓGYÍTÓ SZEMÉLYE

Full text search

A GYÓGYÍTÓ SZEMÉLYE
A gyógyításban rendkívül fontos tényező a gyógyító személye. A beteg számára ugyanis a gyógyító egyénisége közvetíti a gyógyulásba vetett hitet, egyáltalán a gyógymód hatásosságába helyezett bizalmat, mely nélkül nincs javulás. Természetesen voltak olyan gyógymódok, amelyhez nem kellett specialista, szinte minden családban volt egy idősebb asszony, aki értett a gyógyfüvekhez, a sebek vagy más gyakori betegségek gyógyításához, vagy éppen a mágikus erejű szenesvíz elkészítéséhez igézés esetén.
Vannak viszont olyan esetek, amelyekkel a különleges tudású gyógyítókhoz kellett fordulni. A hagyományos paraszti társadalom orvos nélküli világa kitermelte ezeket a különféle betegségekkel foglalkozó gyógyítókat. Körülbelül az ötvenes évekig működtek az ország egész területén az ún. parasztorvosok, tudós gyógyemberek (vö. Oláh 1965, 1979b; Grynaeus 1956, 1974a; Timaffy 1962; Farkas 1968; Gulyás É. 1977: 502), a régi javasasszonyok, öntőasszonyok (Ébner 1931), kenőasszonyok, csontrakók, falusi foghúzók (Vajkai 1937b; Berde 1940: 122. l., 27. kép), veszett doktorok és füvesasszonyok utódai. Népünk különbséget tett tehát a különféle gyógyítók között (Bálint S. 1980d 164–167, vö. még Berde 1940: 117–124). Bennük és működésük eredményességében feltétlenül hittek. Erősítette ezt a bizalmat, hogy a népi gyógyítók a közösség tagjaiból kerültek ki, értettek a nép nyelvén, vagyis tevékenységük során ugyanazokra a hiedelmekre hivatkozhattak, amelyeket mindenki ismert és elfogadott környezetükben.
A gyógyító személyét leggyakrabban a tudó (vagy tudós, tudományos, tudákos, javasember vagy -asszony) elnevezéssel illették. A néphit szerint természetfölötti képességekkel rendelkezik, s ezt a képességét, tudását tudja gyógyításra felhasználni. Tudományának birtokába többféleképpen juthatott: volt, aki „öröklötten tudományos”, akinek már az ősei is gyógyítottak. Általában a szülő vagy a nagyszülő az arra rátermett fiatalnak adta át tudását. A visszaemlékezések szerint addig nem tudott meghalni, míg kézfogással át nem adta a tudást valakinek. Van adat arra is, hogy a gyógyító tudomány családi hagyományozódásának egyik föltétele volt, hogy a generációváltásban a nemeknek is változniuk kell, vagyis férfi nőnek, nő férfinak adja át a tudományát (Grynaeus 1974b: 234). Volt olyan, aki tudónak született, s ezt valamilyen jel mutatta (pl. burokban, foggal vagy hetedik gyermekként született). Végül meg is lehetett szerezni a tudást, tanulással vagy megfizetve valakit a tanításért, de ez volt a legritkább. Gyógyító erőt lehetett viszont szerezni Szent György-nap hajnalán, ha az akkor fogott kígyó hájával megkeni a kezét az illető.
715Minden vidéknek megvolt régen a maga jól ismert gyógyítóembere, javasasszonya, akihez messze földről jártak a betegek. Hírnevüket elsősorban nem a néha valóban sikeres gyógyításaiknak köszönhették, hanem a falusi nép között elterjedt mély hitnek, amellyel tevékenységüket körülvették. Sikereik lélektani alapját egyfelől éppen ez a bizalom adta, másfelől pedig a beteg, bajbajutott ember kétségbeesett erőfeszítése, amikor mindenfajta segítséget megragad, különösen, ha ez a segítség a magafajtától jön, akinek mindennapi élete hasonló, gondolkodása pedig teljesen megegyezik az övével. A gondolkodás azonosságát (a babonákba vetett hitet) nagymértékben kihasználták a gyógyítók: az elbeszélések szerint azzal fogadták a pácienseket, hogy már várták őket, vagy megmondták, hogy a lovak alig bírták a kocsit a beteggel, mert a „rosszak” is felültek a szekérre. Tanácsot adtak, hogy visszafelé fordítsák a hámot, és úgy menjenek hazafelé. Ha az ajánlott, sokszor teljesíthetetlen gyógymód (pl. szótlanság az úton) nem használt, a falusiak magukat okolták figyelmetlenségükért. A tudó legtöbbször igen homályos diagnózist adott, különösen, ha a beteg nem is volt jelen, mert ez nem akadályozta meg a mágikus gyógymód javaslásában. Volt eset, hogy elzárkózott minden gyógyítástól, mondván: egy tőle nagyobb erejű, rontó személy okozta a bajt, aki ellen az ő kisebb tudománya nem ér semmit.
A falusiak ismerték a javasok rontó erejét is, így ha valamelyik háznál bent járt a tudó, sót dobtak utána, hogy bajt ne okozhasson. Voltak mesterségek, amelyeknek a képviselőit a nép eleve gyógyítónak tartotta, így például a falusi bábákat, a kovácsot, sok helyütt a pásztorok némelyikét. A tudó-gyógyító hiedelemkör jó néhány eleme megtalálható a táltos-pásztorokról szóló történetekben, így például a Győr megyei Mecsér messze földön híres „gyógyembere” úgy nyerte tudományát, hogy „beteg lett egyszercsak. Úgy feküdt, mintha meghalt vóna. Ezalatt elragadta a lelkit az ördög, elvitte oda, ahun a bajok fiszke van. Ott látta meg összes nyavalyákat és mire magához tért, tudós lett ü is, mint az anyja” (Timaffy 1962: 208). A hirtelen rosszullétnek, alvásszerű betegségnek emlékét összefüggésbe hozzák a samanizmus nyomaival a magyar néphitben.
A paraszti „szentemberek” között különleges hely illeti meg Engi Tüdő Vincét, aki Szeged mellett lakott és gyógyított, főként imádsággal. A néphagyomány őt magát halottlátói és tudósemberi működése folytán felruházta a táltos-mondakör jó néhány elemével (foggal született, az ellenségeivel viaskodott). S bármennyire is vallási alapokon állt, összeütközésbe került a hivatalos egyházzal; az önsanyargató életmódra, mivel sokat böjtölt, a nép körében elterjedt vélemény szerint azért volt szükség, „hogy nagyobb legyen a tudománya” (Grynaeus 1974a: 156). S az általa javasolt egyik gyógyítás a leghívebben őrzi az ősi pogány újjászületést jelképező gyermekgyógyítási szokást, amelynek során egy kettéhasított fán húzzák át a kisgyermeket. Érdemes idézni magát a szemtanút:
„Még tartott a gyász, amikor mögszületött a másik kis gyerököm. Ezzel is mögpróbált az Isten, mert emmeg élhetetlen vót. Nem övött sömmit, de annál többet rítt… Különféle anyai mestörködésökkel próbáltam az evésre szoktatni: mézes szivával is, mög rozmaringteát is főztem neki. Sömmi se használt. Főkerestem vele jóapámat, aki imádságos embör vót és mögkértem, hogy imádkozzon érte. Mögígérte. Aznap ott is háltam… Hajnalok hajnalán főkőtött bennünket és azt mondta: – »Sehova lányom, mögyünk a Tüdő Vincéhön.« … mire mögvirradt, ott álltunk a tanyánál. Vince bácsi a kisgyerököm sírására került elő… Egyenesen a kocsihoz gyütt, kitakarta a kendőbül az arcát, és mögkérdezte: – »Miért rí?« – »Éhös – feleltem – és nem öszik.« Nézte a gyermek arcát 716és rámnézött, azt mondta: »rosszúl hordtad, rosszúl szülted. Újra mög kő szülnöd.« Majd mögzavarodtam, mikor möghallottam. Uramisten, Szentségös szép Szűz Máriám, hallott még valaki olyat, embört mégegyször mögszülni? Jóapámat kérdözte: »Van-e otthon nektök olyan meggyfátok, amelyik még nem termött, de még nem is virágzott?« Apám felelte: – »Van!« Aztán elmondta neki, hogy mit is köll tönni. Újhold szombatja következött… amikor főgyütt a hold, kimöntünk a tanyavégbe a kisfához. Jóapám a bicskát hozta, én a sárga pántlikát, mög a kendőbe kötött gyerököt, ahogy azt Vince bácsi mondta. Jóapám a fát az ágak tövitül a gyökeréig kettéhasította és szétnyitotta, mint a szülő anyaölt. Én a Miatyánkot mög egy Dicsőségöt imádkoztam, aztán a takaróban levő kisgyerököt átemeltem a szétnyitott fán. Majd még egy Miatyánkot és Dicsőségöt és átemeltem harmadszor is. Aztán letöttem a gyerököt, apám összeszorította a szétvágott és szétnyitott fát, én pedig átkötöttem az ág fövitűl a gyökeréig szorosan a sárga pántlikával. A kicsikém még aznap este szopott, aludt és haláláig (73 évig élt!) orvost nem látott” (Grynaeus 1974a: 163–164).
Ez a szöveg jól mutatja, hogy miként őrzi a gyógyító tudósember a régi szokást és a hiedelmet, amely itt az analógián alapuló gondolkodásmód (jelképes újjászületés) egyik szép példája.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages