A HONFOGLALÁS KORI GYÓGYÍTÁS EMLÉKEI
A HONFOGLALÁS KORI GYÓGYÍTÁS EMLÉKEI
A honfoglaló magyarság szellemi műveltségéről meglehetősen hiányosak az ismereteink. A kutatás előtt két lehetőség áll, egyfelől megpróbálja a gyér adatokból felépíteni a hajdani hitvilág néhány részletét, másfelől a régészeti tárgyi anyagot igyekszik értelmezni. Vegyük előbb a tárgyi bizonyítékokat, azokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a gyógyítással.
A honfoglalás korából az ország múzeumai igen gazdag leletanyagot őriznek, mégis csak néhány van köztük, amely a korabeli gyógyító gyakorlat emlékének tartható. Ismert egy Árpád-kori érvágó készülék (Anda 1951; 1960), azonkívül néhány trepanált koponya, amelyen a varratok azt mutatják, hogy a veszélyes lékelést túlélte a beteg (Hoppál–Törő 1975: 18–19; lásd uo. 4. kép – a koponya tetején levő lyukat egy fémlemez védte; a lelet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum birtokában).
A koponyalékelés vagy trepanáció ősi gyógyító technika, amely azon a hiten alapszik, hogy a fejben érezhető fájdalmat, nyomást csak úgy lehet megszüntetni, ha utat nyitnak a betegségokozó szellemnek, hogy az eltávozhasson. Az ilyen sebészeti trepanáció során gyógyító célzattal nyitották meg a koponyát, de ezenkívül még kétfajta koponyalékelés ismert a honfoglalók körében. A jelképes trepanációt szintén élő személyen végezték, ez olyan sebészeti beavatkozás volt, amelynek során egy darabon eltávolították a fejbőrt, és egy kis darab koponyacsontot törtek ki, de nem nyitották meg a koponyaüreget. Kultikusnak nevezik a szakirodalomban az olyan koponyalékelést, melyet az egyén halála után végeztek el, s a kiemelt csontdarabot amulettként használták (Nemeskéri–Éry–Kralovánszky 1960). A koponyalékelésnek ezt a fajtáját is gyakorolták honfoglaló őseink.
Az embercsont, különösen pedig a koponya mágikus gyógyító erejében erősen hittek még évszázadokkal a honfoglalás után is. Ezt bizonyítja, hogy a nagy műveltségű Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, a 17. század végén (1690) még így írt: „Tsuda erő vagyon a’ meghóltt ember koponyájában…” (Pápai Páriz 1977: 290). A beregi Tiszaháton még 700a 20. század közepén is hittek a porrá tört emberkoponya erejében, abban, hogy ez meggyógyítja az ijedős, nyavalyatörős kisgyermeket, ha a port vízzel beveszi (Csiszár 1965a; 1965b).
A nyelvészek szerint a magyar nyelv agyafúrt kifejezése őrzi a koponyalékelés egykori gyakorlatának emlékét (Pais 1914). A régészet nem tud későbbi adatokról, valószínűleg a kereszténység felvétele más pogány szokásokkal a koponyalékelés mágikus gyakorlatát is kiirtotta, de a népi állatgyógyászatban napjainkig gyakorolták a juhászok (Hoppál–Törő 1975: 19).
A magyar népi hitvilág honfoglalás kori rétegének legalaposabb vizsgálatát Diószegi Vilmos (1958a; 1978) végezte el. A történeti gyökerek és kulturális párhuzamok kutatása során megállapította, hogy a honfoglalók hitvilága az urál-altaji népek samanizmusának világképéhez állt a legközelebb. A szibériai népek körében a sámán volt a közösség szellemi vezetője, betegség esetén gyógyító orvosa. A magyar néphitben a táltos alakját azonosították a hajdani sámánnal, valóban a szibériai – főleg török népek – sámánjának több jellemvonása megegyezik a magyar táltos jellegzetesen elkülönülő alakjával (foggal vagy más felesleges csonttal születik, kiskorában elkülönül társaitól), erős és hallgatag, serdülőkorában betegségbe esik, révül vagy rejtezik.
A nyelvészet oldaláról is megerősítést nyert, hogy mind a táltos, mind pedig orvos szavunk nyelvünknek régi és együtt előforduló elemei (az egyik legelső adat egy 1211-ből való tihanyi összeírásban: „…filii Wros, Tholtus…” – vö. Pais 1975: 88), és a török nyelvek köréből vett párhuzamokkal lehet megvilágítani legjobban mindkettőnek az etimológiáját (’ütő~verő’, ’ütött~vert’ – vö. Pais 1975: 85). Feltehetően a hajdani samanizmus emlékét őrzi nyelvünkben és a hiedelmekben a révül (rejtezik, rémül, regöl) igék közös töve, amely a finnugor korból való a magyar nyelvben, és ebből a tőből képzett szóval jelölték a sámán (nálunk a táltos meg a halottlátó) transzbeli, megváltozott tudatállapotát.
A gyógyításhoz szükséges révült állapotot, a túlvilági utazás hangulatát, a sámán úgy idézte elő, hogy dobját ütve, éneklésbe fogott. Ritmus és hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítő szellemek erősítették a gyógyító sámánt a betegség(szellem)ek elleni harcában. A dobbal való gyógyítás emlékét őrizte meg számunkra a gyermekfolklór, egy mondóka formájában:
Gólya, gólya, gilice
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel!
Egyéb, mágikus jelentésű játékdalokban a dob és a szita együtt fordul elő, ami azért érdekes, mert a „tudományos”-nak tartott személyek gyógyításkor (vagy jósláskor) ezt a mindenhol könnyen elérhető házi szerszámot használták a dob helyett. Ezekről a gyógyítókról azt tartották, hogy táltosi erővel bírnak (Bencze 1960b), s gyakorta használták a rostát, melyet régebben bőrrel vontak be, s így teljesen dob formájú volt (vö. Hoppál 1982b). Érdemes felfigyelni ezekre az újabban előkerült adatokra, amelyek azt bizonyítják, hogy a 20. század közepéig élt a nép körében a samanisztikus gyógyítás emléke.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
