A GYÓGYÍTÓ HAGYOMÁNY ÉS A NYELV
A GYÓGYÍTÓ HAGYOMÁNY ÉS A NYELV
A nyelv a kulturális hagyományok egyik leghívebb őrzője. A népi gyógyító tudás teljesen összefonódott a nyelvvel, hiszen már a megnevezés, a betegség felismerése (a diagnózis), a tünetek leírása egész sor fizikai-biológiai tény nyelvi rögzítését teszi szükségessé. A kiválasztott nyelvi megfogalmazás viszont messzemenően befolyásolja a gyógyító cselekvéseket. A mindennapi, gyakori használat bevéste az egyéni és a közösségi emlékezetbe a nyelvi anyagot éppúgy, mint a felhasználható növényneveket. A hosszú ráolvasások szövegei, az imák, mint nyelvi aktusok, önmagukban is gyógyító erejűek voltak, a néphit szerint régen még bíztak a kimondott szó erejében. A betegség nevének kimondása mintegy a rosszat okozó szellem megidézését jelentette. A múlt században született magyar mitológiai munkák, külföldi példák hatására, a legfontosabb betegségelnevezéseket (fene, nyavalya, guta, íz, mirigy, súly, csuma, hideglelés, hagymáz stb.) betegségszellemek neveinek vélték. Más népek mitológiai rendszereinek ismeretében ez a feltevés noha módszertanilag jogosult, a magyar anyag egyelőre nem tesz lehetővé ilyen értelmezést. Nincs konkrét utalás a néphitadatokban arra, hogy népünk démonokat sejtene az elnevezések mögött, néhány adat esetében mégis el kell gondolkodni ezen a lehetőségen, ugyanis gyakran megszemélyesítik a betegséget, valamilyen állat vagy láthatatlan lény alakjában képzelik el – például „eszi a fene”, „vigye el az íz!” (vö. Kandra 1897: 194–195). A szavak bizonytalan etimológiái helyett hasznosabb, ha hosszabb szövegek alapján próbáljuk meghatározni egy-egy betegségnév használati körét. Kiderült például, hogy a fene és az íz szavakat egész sor bőrbetegség megnevezésére használták, pusztán a tünetek hasonlósága alapján (Lóránd K. 1979).
Már a század elején megindultak az ilyen típusú feldolgozások (Kertész 1919; Kossa 1909; vö. Vajkai 1948b: 21–22), de a rendszerezésre nem került sor, annak ellenére, hogy néhány témáról születtek tanulmányok (így pl. az észbeli gyarlóság kifejezéseiről – Németh Gy. 1941; az agyafúrt jelentéséről – Pais 1914, 1975; László 1976). Pais Dezső számos, gyógyítással kapcsolatos szavunk etimológiáját próbálta meg tisztázni (lásd Pais 1975 következő fejezeteit: Agyafúrt; A táltos meg az orvos; A néző és a látó). Mindenesetre feltűnő, hogy közülük milyen soknak van régi török nyelvi kapcsolatokra utaló párhuzama.
A betegségnevek mellett ugyanolyan érdekes a gyógyító személyek elnevezésének vizsgálata is. Ismeretes, hogy koronként és vidékenként más-más elnevezést használtak: látó, néző (elsősorban a boszorkányperekben szerepel), tudó és alakváltozatai (tudós, tudományos vagy tudákos ember), bűbájos, javós- (vagy javas-), urusember vagy -asszony. A kuruzsló (kuruzs vagy kuruttyolók – vö. Bugyi 1979: 313) kifejezést is használták régen 699a gyógyító kenő- vagy füvesasszonyokra, bábákra, csontrakókra, akik a beteg embereken segítettek.
A magyar népi gyógyítás szókincsének gazdagsága nyilvánul meg abban is, hogy milyen sokféle igét használ ’gyógyít’, ’kezel’ értelemben. Így például a békési nép a ’kenés’ (masszírozás) cselekményét több mint félszáz igével képes kifejezni (pl. „letapogatja”, „simogatja”, „csiszolássza”, „törcsöli”, „gyömöszöli”, „megdögönyözi”, „megmajkérozza”; Oláh 1981). A népies orvoslás „szaknyelvét” szemléletesség és képi erő jellemzi (a menstruáló asszony „virágzik”), amely azért szemléletes, mert a közvetlen környezetből vett hasonlatok formájában nyilatkozik meg (a kisgyermek „elszárad” vagy „kiszárad” – ez egy kisgyermekbetegség valódi tünete). A szókincsből és a kifejezésekből a nép betegségszemlélete ismerhető meg (pl. a „megállt benne a szél!” vagy „rossz a vére” kifejezések a széllel, illetve a nedvekkel magyaráznak bizonyos betegségeket – vö. Oláh 1982; 1985: 41–88), de ez már átvezet a magyar népi gyógyászat történeti rétegeinek megismeréséhez (Oláh 1986).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
