A KUTATÁS TÖRTÉNETE

Full text search

A KUTATÁS TÖRTÉNETE
A magyar parasztság temetkezési szokásainak, halálról, túlvilágról alkotott hiedelmeinek s a halottakkal kapcsolatos eljárások tárgyi kellékeinek vizsgálata kezdetei óta foglalkoztatta a néprajztudományt. Sőt, a túlvilág-, illetve lélekhit kutatásának körében már korábban is készültek értekezések (Otrokocsi Fóris 1693; Cornides 1791; Horváth J. 1817). Ezek a munkák a magyarok ún. „ősvallása” után kutattak széles körű összehasonlító anyag birtokában, de meglehetősen esetleges és nem rendszerezett hazai adatok alapján. Mindazonáltal megállapításaik tételes cáfolatával, vagyis helyreigazításával máig adós a néprajztudomány, ami annál is zavaróbb, mert feltételezéseik meglehetősen széles körben elterjedtek. Antik példák, magyar és európai történeti adatok s a széles körű magyar néprajzi adatanyag szembesítésével alakította ki a „magyar mitológia” rendszerét, s benne a temetés és a halál képzetkörének átfogó tanulmányát Ipolyi Arnold. Az ő Magyar Mythologiáját (1854) a későbbi ősvalláskutatók (Kállay 1861; Kandra 1897; Wlislocki 1893b) inkább csak kiegészítették, semmint túlszárnyalták.
E kutatásokkal párhuzamosan a századvég kibontakozó néprajztudományának egyik központi kérdésévé válik a hazai protestáns temetőkben található sírjelek, a fejfák eredetének vizsgálata, amelyet csak ösztönzött a 19. század második harmadában a korabeli magyar tudományos élet érdeklődésének előterébe kerülő eredet kérdése (pl. Munkácsi 1896; Budenz 1897). E tanulmányok a finnugor nyelvrokonok, valamint altaji türk népek köréből származó, túlnyomórészt 19. századi adatokra támaszkodva, elsősorban formai analógiák alapján feltételezték, hogy a fejfa a halott képmásának, illetve a halotti ősszobor, bálvány állításának kereszténység előtti szokásából maradt volna fenn (Solymossy 1930). Ezek a feltételezések napjainkig számos adattal bővültek (Hoppál 1982a; Hoppál–Novák 1977), egyértelmű bizonyítást azonnnban nem nyertek. Sőt a magyar sírjelkutatás egyoldalúságának ellensúlyozására (Balassa 1973) fellendült a sírjelek rendszeres vizsgálata, azonkívül pedig a temető, illetve a temetkezésre szolgáló helyek szélesebb körű tanulmányozása (Kós 1975; Kunt 1978, 1981, 1982a, 1982b; Hofer 1982; Kovács L. 1982).
A fejfák század eleji kutatásának másik ösztönzője volt azok sajátos szépsége, amelynek köszönhetően már a legkorábbi népművészeti kötetekben megtalálhatóak (Malonyay 1907–1922; Holme 1911), másrészt a „magyaros ízlést”, a „magyar stílt” a szecesszióval ötvözve kialakító építészek, iparművészek stílusára hatott, példa erre Lajtha Béla, Kós Károly vagy Körösfői-Kriesch Aladár művészete. Mindazonáltal kevés kísérlet történt e sírjelek népművészeti vizsgálatára (Viski 1942; Kós 1972b; Imreh P.–Hoppál 681977; Kunt 1975). A paraszti temetők esztétikai értékeit népművészeti és építészeti albumok villantották fel, rendszerező vizsgálatuk azonban váratott magára (Kunt 1983; Balassa 1989). Itt érdemes utalni arra, hogy a temetési szokások tárgyi kellékei közül a sírjeleken kívül csak a halottas lepedőszélek, valamint a fehér gyász került be a népművészeti kötetekbe, a festett koporsó csak kisebb közleményben szerepel.
A szokáskutatás rendelkezésére kezdettől fogva elsősorban a temetési szokások látványos elemeinek leírása állott. A halál körüli szokások és hiedelmek első – a szomszéd népek szokásait is figyelembe vevő – elemzője a pszichoanalitikus indíttatású Róheim Géza volt (Róheim 1925). A szokások hiedelem hátterét Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos vizsgálták több munkájukban (pl. Szendrey Zs. 1935), ők foglalták össze A magyarság néprajza IV. kötetében Temetés címszó alatt a halottal kapcsolatos hagyományos cselekedeteket (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943e), míg ugyane kötetben Solymossy Sándor ismertette a lélekhitre és túlvilágra vonatkozó képzeteket (Solymossy 1943). Máig kiemelkedő munka a temetési szokások vizsgálata terén K. Kovács Lászlónak a háború miatt csonkán maradt, de így is példamutató műve, amely egy konkrét paraszti közösség, a kolozsvári hóstátiak szokásait és hiedelmeit, vélekedéseit mutatja be, gondosan rendszerezve és szokáselemenként összevetve a szomszéd, illetve a nyelvrokon népek megfelelő szokáselemeivel (K. Kovács 1944). Mind összehasonlító, mind történeti vonatkozásban ez a legteljesebb temetkezési szokásleírás napjainkig, jóllehet az elmúlt három évtized során egyes részkutatások kiegészítették, illetve helyesbítették megállapításait.
A temetkezési szokások történeti vizsgálatához legközvetlenebbül a régészek szólhatnak hozzá. A temető – a halott falu – és az egykori társadalom régészeti adatokat néprajziakkal összehasonlító, példamutató vizsgálatát László Gyula végezte el (László 1944), hogy aztán az ő kezdeményezései nyomán a honfoglalás és az államalapítás korának temetőiről elemző munkák sora készüljön. Itt csak példaként emelhetjük ki Bakay Kornél, Tettamanti Sarolta, valamint Dienes István dolgozatait (Bakay 1978b; Tettamanti 1975; Dienes 1972, 1975).
A háború utáni szokáskutatásban Dömötör Tekla és Ujvári Zoltán mind elemző, mind rendszerező vonatkozásban tettek olyan maradandó megállapításokat, amelyek a temetkezési szokásokkal kapcsolatban is helytállóak (Dömötör T. 1964a, 1974a, 1981; Ujváry 1969, 1975). Külön munkában mutatta be és elemezte a temetési paródiákat Ujvári Zoltán (1978).
A halállal, halottal kapcsolatos hiedelmek rendszerező vizsgálatát Pócs Éva tanulmányaiban találhatjuk meg. Ő az, aki a Néprajzi Lexikonban e kérdéskör és a vonatkozó szokáselemek és tárgyak címszavait a készülő Néprajzi Atlasz adatai alapján túlnyomó részben elkészítette. A néphitkutatás mértékadó egyénisége Diószegi Vilmos, aki a lélekhit, valamint a halottlátó hiedelemkör kutatásában jutott új eredményekre (Diószegi 1956; 1973). A lélekhit vonatkozásában tanulságosak Ferenczi Imre és Hoppál Mihály tanulmányai. Utóbbi a hiedelemrendszer ősi szerkezetét vette vizsgálat alá az uráli népeknél, s terjeszti ki eredményeit a napjainkban még gyűjthető anyagra, melyet ethnoszemiotikai és strukturális módszerekkel vizsgál (Hoppál 1975b; 1980b).
A temetkezési szokások társadalomnéprajzi vonatkozásait Morvay Judit világította meg, gondos vizsgálat alá véve abban a nők szerepét, valamint az idős kor és a halál hagyományos viszonyát a paraszti társadalomban (Morvay J. 1981). Szélesebb társadalmi perspektívában s az emberélet fordulóinak sorába helyezve többen is vizsgálták a temetés körüli hagyományos tennivalókat, illetve a halál okozta változásokat a társadalomban. 69Közülük példaként hivatkozunk Luby Margitra, Penavin Olgára, s az utóbbi évek leggondosabb munkái témánk vonatkozásában Bálint Sándor és Jung Károly nevéhez fűződnek (Luby 1935a; Penavin 1981; Jung 1978; Bálint S. 1980e).
A temetés zenei anyagát – egy falu zenei életében – Vargyas Lajos tekintette át (Vargyas 1941). Mindazonáltal a sirató már igen korán – mint a magyar zene ősi rétegének egyik őrzője – önálló vizsgálatok középpontjába került, s rendszeres gyűjtés eredményeként a magyar nyelvterület egészére vonatkozó áttekintéssel rendelkezünk (Kodály 1952; MNT V.). Ugyancsak külön vizsgálta Lajtha László a virrasztóénekeket (Lajtha 1956). Zene és szokás egységének adatközlő elemzései váratnak magukra, úttörő e téren Ullman Péter munkája (1982).
Nem mulaszthatjuk el itt megállapítani, hogy ember és halál viszonya tulajdonképpen a kultúra egészét átszövi, s csak egyes vetületeit tanulmányozhatja egy-egy tudományszak. Így például rendkívül gazdag anyagot dolgoz fel Bálint Sándor a katolikus népélet ünnepeit bemutatva (Bálint S. 1976; 1977), vagy Tárkány Szücs Ernő a jogi népszokásokat vizsgálva (Tárkány Szücs 1981). A népmesék, népdalok és balladák szintén gazdag anyagot tartalmaznak e vonatkozásban csakúgy, mint a szólások s közmondások, de a mindennapi élet kötetlen szövegei és gesztusai is. E szokás- és hiedelemkör sokoldalúságára és kapcsolatainak sokszálúságára itt nemcsak felhívhatjuk a figyelmet, de utalhatunk már rendszerszemléletű, komplex elemzésére is (Kunt 1981; 1987).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages