ÁLLATTARTÁS
671ÁLLATTARTÁS
Az állattartás hasznának mágikus úton való biztosítása a téli napforduló időpontjaiban zajló közösségi termékenységvarázsló rítusok egyik alapvető célja volt. E cél részint általánosabb szinten – mint „szerencse, bőség” az új évre –, részint konkrétan az egyes állatfajták vonatkozásában fogalmazódott meg a szerencsekívánó mondókák és rítusénekek szövegeiben (lucázás, regölés), párhuzamosan a szántás-vetés sikereire és az asszonyi termékenységre vonatkozó jókívánságokkal. A karácsonyi asztal már említett szokása és a karácsonyi–újévi ételekkel kapcsolatos mágikus gyakorlat a család háziállatainak hasznára is kiterjedt.
A háziállatok hasznát biztosító egyéni mágia elsősorban az állat életciklusának kiemelkedő eseményeit kísérte végig. Ezek részint „veszélyes” időszakok, részint olyanok, amikor a jövőt kedvezően lehet befolyásolni, részint váratlanul jelentkező szükséghelyzetek: betegség, elapadt tej, nyájra támadó veszett kutya. A magyar néphitben az istállózó állattartás mágiájának sokkal gazdagabb az adatanyaga, mint a rideg, félrideg, egyáltalán a legelőn tartott nyájakkal kapcsolatban (nem számítva az állatgyógyászat legelőn és istállóban egyaránt alkalmazott módszereit).
A pásztorkodás mágiájának vonatkozásában kevés ténylegesen gyakorolt módszert ismerünk. Szórványadatok ismertek a nyáj egybentartását biztosító cselekményekre (körülhúzás, meztelenül körülfutás), valamit a farkasoktól való védekezésre (olló becsukása, hogy a farkas szája is csukva legyen). Inkább a tudós pásztor alakjához kötődő hiedelemmondai motívum, mintsem ténylegesen gyakorolt cselekmény lehetett más nyájának rosszindulatú szétriasztása füstöléssel, noha adataink konkrétan megnevezett füstölőszerekre is utalnak (koponyacsont, tömjén, oltárkendő darabja), és egyéb „szétriasztó” módszerekről (szemét vagy kilenc pőcsik vályú alá ásása) is van tudomásunk. Valóban gyakorolt eljárás volt a nyáj – szintén csak szórványadatokból ismert – meztelenül körülfutása, vagy az első megjelenő bogárral végrehajtott cselekmények a szarvasmarha bogárzásának megakadályozására.
Az új tűz vagy első tűz gyújtása nem kizárólagosan, de elsősorban az állatokat fenyegető veszély esetén volt szokásos. Kioltott tűzhelyen élesztették újra, vagy valamely kezdetleges tűzgerjesztő eljárással gyújtották: fadarabok összedörzsölésével, vagy acéllal-kovával-taplóval. Marhavész, disznópestis idején vagy az állatok első tavaszi kihajtásakor e bajok megelőzésére a falu minden tűzhelyén eloltották a tüzet, és a dörzsöléssel gerjesztett tűz füstjén hajtották át a nyájat. Sokszor egyéb előírásokat is betartottak: asszonynak kellett meggyújtania, férfinak nem volt szabad. Baranyában Szent Antal estéjén oltottak el minden tüzet, majd másnap dörzsöléssel gerjesztettek „új tüzet”, szarvasmarha-betegségek megelőzése céljából. E régi gyökerű szokás azon jelenségek körébe tartozik, amikor egy régi technológia mindennapi fontosságát elveszítve kultikus vagy mágikus szerepben fennmaradt az új mellett. A szokás párhuzamait Niedermüller Péter (1981 a) Kelet-, Délkelet- és Északkelet-Európa minden területén kimutatta. (A szokás régebbi összefoglalása: Szendrey Á. 1931a).
Az istállóban tartott szarvasmarhára, különösen a tehénre vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag hiedelemanyag volt még a közelmúltban is fellelhető. Az állattartásnak alig volt olyan mozzanata, amelyhez ne fűződött volna előírás, tilalom vagy mágikus eljárás. Az üzekedés időpontját igyekeztek a hold járásához igazítani; odamenet néhol szentelt gyertyát ástak le az istállóba, elvetélés megelőzésére. Ellés után 672a borjút egyes helyeken háromszor pendelyen vagy gatyaszáron bújtatták át. Mint más veszélyes alkalmakkor, elléskor is előfordult az istálló mákkal, kölessel körülszórása vagy füstölése. A kisborjút elsősorban szemveréstől óvták: idegenek nem láthatták, piros szalagot vagy más, élénk színű tárgyat kötöttek rá vagy a jászol fölé. Az új borjú házhoz szoktatása történhetett mágikus módszerekkel is: a gazdasszony kötényén át vezették be az istállóba; az újszülött kisborjút az istállóból első kivezetésekor farral lökték ki, hogy hazataláljon. A vásárolt tehén szoktatása hasonló módon történt, vagy szőrét a kemencébe, küszöbbe sározták. A tehén vásárba vitelekor az eladás hasznát igyekeztek biztosítani, például különböző ráolvasásokkal. Borjú eladásakor homlokszőréből etettek az anyjával, hogy ne sírjon utána. A boszorkány és általában a rontás tehéntől való elhárítása elsősorban Szent György, kisebb mértékben Luca napjához és karácsony estéhez kötődött, de sok helyütt állandóan védték az állatot: az istállóba, küszöb alá, ajtóba vagy akár a tehén szarvába helyezett mágikus tárgyakkal (fokhagyma, fejsze, úrnapi sátorfű, Szent György-napi kakukkfű). A tehén egészségét, tejhozamát, szaporaságát biztosító mágikus eljárások elsősorban az első fejés és első kihajtás idején jelentek meg. Az első fejést mágikus rendszabályok kísérték: meztelenül kellett végezni, a fejősajtárba ezüstpénzt, fokhagymát helyeztek, utána köptek egyet a tehénre. Az első tejhez (pectej, föcstej) fűződő, a tejhasznot a család számára biztosító termékenységvarázsló rítus lényege az volt, hogy a nyers vagy forralt, összetúrósodott tejből (gurászta, gulluszta), a belőle sütött lepényből minél többen igyanak-egyenek. Vagy összehívták a szomszéd gyerekeket, akik a földön körben ülve kanalazták ki egy tálból a tejet vagy túrót, vagy a szomszédoknak küldtek a tejből, illetve készítményeiből, akik a vivőt lelocsolták és különböző jókívánságokat mondtak. A földön ülő gyerekeket a gazdasszony locsolta le szitán át. A gyerekeknek locsolás közben futkározni vagy ugrálni kellett, hogy a tehén jól tejeljen, a tej jó minőségű legyen (Ferenczi 1970).
Az első kihajtást kísérő mágikus gyakorlat évente ismétlődött, és a legelőre kihajtott összes szarvasmarhára vonatkozott. Hagyományos napja Szent György (ápr. 24.) volt, amely évadkezdő, a jövő befolyásolására alkalmas időpont. A kihajtás alkalmával országszerte általános volt a marha kapuba fektetett láncon át hajtása; szintén gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson vagy a gazdasszony leterített kötényén átvezetés (hogy az állatok együtt maradjanak, hazataláljanak, egészségesek, erősek legyenek, jól tejeljenek). A zöld nyírfa-, vadrózsa- vagy egyéb ággal hajtás a hozzá fűződő hiedelmek szerint részint az állat szaporaságát szolgálta, részint rontáselhárító célja volt. A jószágot fenyegető rontás, betegségek elhárítására szolgált milyenkor is szokásos „új tűz” gyújtása és az állatok füstön át vezetése. Az első kihajtás e cselekményei nagymértékben egyezőek Európa-szerte (esetleg más tavaszi dátumokhoz kapcsolódva), és a múltban messzire nyomon követhetők; a rómaiak tavaszi pásztorünnepén (Palilia) sok hasonló jellegű és célú szokás élt (Róheim 1925: 263–280; Szendrey Á. 1959).
Kevésbé gazdag az újkori magyar parasztság lótartással kapcsolatos mágikus gyakorlata. Az aprószentek-napi vesszőzés, a nagypénteki fürdetés közösségi rítusai céljukat tekintve a ló egészségére, termékenységére is kiterjedtek, csakúgy, mint a karácsonyi asztal tárgyaival végzett mágia. Ami a ló életszakaszait kísérő, fejlődését, egészségét befolyásoló, rontást elhárító cselekményeket illeti, a kiscsikó szemveréstől való óvása (például fokhagyma a jászolban) és a hágatással kapcsolatos előírások mellett igen gazdag adatanyag vonatkozott a befogás előírt és tiltott időpontjaira, valamint a ló „futóssá” tételére. Szent György napján, valamint a nagy egyházi ünnepeken – helyi 673érvénnyel több naptári szent névnapján – tilos volt befogni. A „futósságot” leginkább az első befogáskor végzett analógiás mágiával kívánták biztosítani (malomba mentek vele, hogy úgy fusson, ahogy a malomkerék forog).
Gazdagabb adatanyag ismert a disznótartás mágiájával kapcsolatban. A közösségi rítusok közül elsősorban a Márton-napi és aprószentek-napi vesszőhordás szokása kapcsolódott elsősorban a sertéshez. A szaporításhoz, hizlalásához, rontástól való óvásához, sőt, magához a disznóöléshez több, általánosan elterjedt mágikus cselekmény és tilalom fűződött. Az elválasztás meghatározott időpontja (kedd vagy péntek) a sikeres szaporítást célozta; hasonlóképpen a nagypénteken etetett hangyatojás. Új disznó vásárlásakor előírások szabályozták a házhoz érkezést: a gazdasszony kötényén át vagy hátrafelé kellett bevezetni. A malac éppúgy megverhető volt szemmel, mint bármely fiatal állat: nem mutatták idegennek, esetleg a disznóólra helyezett mágikus tárggyal (lókoponya, seprű) óvták. Szaporaságának biztosítása céljából legelterjedtebb cselekmény a leölt disznó heréjének vagy csecsbimbóinak a disznóólba – a többi disznó közé – dobása. A hízóba fogás előírt napja Egyed (szept. 1.) volt. A hízást analógiás eljárásokkal vélték serkenteni: nevetve szórták a kukoricát az ólba, hogy a disznó „széles” legyen. A legváltozatosabb adatanyag a disznóöléshez kapcsolódik. Ajánlott ideje András (nov. 30.) vagy Tamás (dec. 21.) napja volt. Közismert hiedelem volt, hogy megölésekor nem szabad sajnálni, mert nehezen döglik meg; felvágáskor nevetni kellett, hogy vastag szalonnája legyen, a hús sózását pedig szótlanul kellett végezni, nehogy férges legyen. A hurkakészítést ráolvasás kísérhette. A disznóöléssel kapcsolatos időjárásjósló előjelek közül legelterjedtebb a disznó lépéből való jóslás volt: a lépnek amelyik fele vastagabb, a télnek az a fele lesz hosszabb.
A baromfitartást, a baromfi- és „tojáshasznot” serkentő mágia ünnepi rítusainak fő alkalma Luca napja (dec. 13.) volt, amikor az ország katolikus lakossága a saját háztartás „szomszéd” rovására való gyarapításával kapcsolatos baromfivarázsló szokásokat gyakorolt (szomszéd tyúkól megpiszkálása hajnalban). Emellett általánosan elterjedt volt e napon az „abroncsból etetés”, a baromfi egyben tartásának céljából. A karácsonyi asztallal kapcsolatos termékenységvarázsló cselekményeknek általában részese volt a baromfiudvar is: az ételmaradékokból a tyúkoknak, libáknak is juttattak. Sok helyen a tyúkólba is tettek a karácsonyi szalmából, jövő évi szaporaságuk és a tojáshaszon biztosítása céljából. A Luca- és karácsony napi étkezések alkalmából gyakori előírás volt, hogy az asszonyok sokáig üldögéljenek az asztalnál, hogy a tyúkok is jól üljenek. A Luca-napi varrási és fonási tilalmat is általánosan a tojáshaszonnal hozták kapcsolatba: nem tojnának a tyúkok, há megszegnék a tilalmat, mert „bevarrnák”, „befonnák” őket. A tyúkültetés legközismertebb előírt időszaka a „kétasszonynap köze”: augusztus 15–szeptember 8. (Nagyboldogasszony és Kisasszony napja) volt; a „kétasszonynapi csirkét” egészségesebbnek, fejlettebbnek tartották. Emellett számos, helyileg előírt időpont volt: nagypéntek, Bálint-nap (febr. 14.), esti harangszó vagy csürhehajtás ideje. Tiltott időpontok: Üszögös Szent Péter (febr. 22.) és Hugó (ápr. 12.) napja. Ráolvasások és analógiás eljárások kísérték a tyúkültetést, például sapkából rakták a tyúk alá a tojást, hogy sok kakas legyen; egyszerre borították oda, hogy egyszerre keljenek a csirkék. A házat, ahol kotlós ült, sokszor tilalmak szabályozták: nem volt szabad kalapot tenni az asztalra, labdázni, fonni – általában azzal az indoklással, hogy befulladnának a csirkék a tojásba. A kikelt baromfit elsősorban szemveréstől óvták; erejüket, egészségüket füstöléssel, „húgyos seprűvel” való megveregetéssel biztosították. A felnőtt baromfit 674menyéttől, patkánytól óvó mágikus módszerek közismertek voltak; a nyelvterület északkeleti és nyugati részén például a menyétnek – távol tartására – „fonási feladatokat” adtak. A túl kis méretű tojást szerencsétlenséget hozó „kártojás”-nak tartották; a háztetőn dobták át „visszakézből”, hogy elhárítsák a bajt a háztól.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
