A MÁGIA GYAKORLÁSÁNAK FELTÉTELEI

Full text search

A MÁGIA GYAKORLÁSÁNAK FELTÉTELEI
A mágikus gyakorlat hatásosságának vélt feltételei közé tartozott a végzés módjára, helyére, idejére és a végző személyére vonatkozó előírások pontos betartása (Szendrey Zs. 1937a). E szabályokra általában az jellemző, hogy ezek nem bizonyos fajta mágikus eljárások előírásai, nem kötődnek hagyományosan egy-egy konkrét célhoz, hanem bármilyen mágikus cselekmény járulékai, mintegy „hatásfokozó” kísérőelemei lehetnek. Példaként álljon itt egy patkányküldő eljárás, amelynek fő elemei a porta „megtisztító”, 658„rosszat kizáró” körüljárása és egy ráolvasás, de e két alapelemen kívül kísérőelemként hozzájárul a végzés idejére (éjszaka), módjára (meztelenül) és hétszer való elvégzésére vonatkozó előírás: „Édesapám éjfélkor levetkezett szűzanya meztelenre, úgy ment körül a házon. Azt mondta: Nem szégyellitek magatokat, ilyen szegény emberhez jöttök, vannak ott gazdag emberek, menjetek a Volfingerhez, van ott gabona elég: én ami keveset a csűrbe takarok, ne vigyétek el! Hét éjszaka kellett a házat meztelenül megkerülni” (Zagyvarékas, Szolnok m.; Pócs É. gy.).
A végzés körülményeire vonatkozó leggyakoribb előírások a magyar néphitben:
A végző személye. A mindennapi mágia hétköznapi eljárásokat kísérő cselekményeit természetesen az végezte, aki magát a szántást, vetést, kenyérsütést, fonást, szapulást, és így tovább. Nem számítva az eleve specialistákhoz kötődő gyakorlatot, különleges személy előírása a mindennapi gyakorlattól viszonylag függetlenedett, önálló varázsló és gyógyító eljárásokban volt szokásos: vagy az egész cselekmény végzésére, vagy annak egy részmozzanatára vonatkozóan. A gyógyító eljárásokban már szinte a specialista szerepét töltötte be az olyan személy, aki „havasi gyíkot tapogatott” Szent György-nap előtt, és ezért volt torokbetegségek gyógyítására „előírt” személy; viszont tipikusan a mindennapi, mindenki által végzett gyakorlatra vonatkozó előírás a beteggel azonos nevű személy, vagy három azonos nevű asszony gyógyítóként való kijelölése (az „agosság” Moldvában és Bukovinában gyakorolt gyógymódjaiban), vagy – analógiás elképzelések alapján – a „szentantaltüze” Antal nevű emberrel való gyógyíttatása. A mágia egyéb területein gyakori előírás volt, hogy a cselekményt fiatal gyerek, „érintetlen”, azaz szűz személy végezze. A „különleges” – nem paraszti, tehát a „normálistól” eltérő – foglalkozásúaknak a mágikus tárgyak tulajdonosaként volt szerepük. Így mágikus tárgy szerepét tölthették be a kovácstól, molnártól kért dolgok, a koldus botja vagy kalapja, vagy akár a pap reverendájának foszlánya, éppúgy, mint a „különleges állapotú” egyének – a menyasszony, koszorúslány, vagy éppen a halott – tartozékai. Az új, első, érintetlen, „keresetlen” (talált) tárgyak szerepe hasonló: használatlanságuk, „új” voltuk kiemeli a mindennapi gyakorlatból és mágikus célokra alkalmassá teszi őket. Ilyen előírások a mágia igen sokféle tárgyi kellékére vonatkozhattak (pl. „keresetlen kötélcsülökkel” kell a fájós fület gyógyítani; „talált patkószeget” kell a vetőbúzába tenni).
A végzés módjára nézve leggyakoribb előírás volt az ismétlés: A cselekményeket nem egyszer, hanem többnyire többször egymásután végezték el; leginkább háromszor, ritkábban hétszer vagy kilencszer (= 3 × 3). A mágia legkitüntetettebb számjegye a magyar néphitben a három és a hét, más vonatkozásban is (a hetes szám a tudósok, táltos tudománynyerésében és általában a tudományszerzésben, beavatásban is nagy szerepet kapott). Az eljárások – bekerítés, keresztezés, köpés, ráolvasás, imák – háromszori ismétlése különösen a gyógyításban volt gyakori; és mindkét szám fontos volt minden fajta „bekerítő” cselekményben: a ház „jósló” körüljárásában csakúgy, mint a tűzvészt vagy élősködőket elhárító „körülfutásokban”. Egyéb – ritkán előforduló – szám még az öt, hasonló kontextusban. Ez teljessé teszi a páratlan számok sorát 3-tól 9-ig: és kiemeli ezeket, mint a mágia számait, a normális, illetve a páros számok közül. A páratlan szám ilyen vonatkozásban a mágikus célra alkalmas, nem normális, mindennapitól eltérő dolgok sorába illik.
A meztelenség előírása leggyakrabban a „bekerítő” cselekmények tartozéka volt: mint fenti példánkban is, minden körülfutás, körüljárás történhetett meztelenül, de különösen a tisztító, gyógyító, elhárító célúak: tűzvész, járvány, élősködők ellen. Ezenkívül sokszor 659volt a növénytermesztést kísérő mágia előírása: káposztát palántálni, babot vetni – néhány adat szerint – meztelenül volt ajánlatos. A meztelenség – a születés meztelenségének imitálásával – az újnak, az újjászületésnek a szimbóluma; a felnőtté avatási rítusok gyakori előírása természeti népeknél, azok halált-újjászületést jelentő szakaszában, de ilyen jelentése van az európai paraszti mágiában is, így a jövőt, egy következő élet- vagy munkaszakaszt kedvezően befolyásoló „új”, „első” dolgok sorába tartozik.
A szótlanság előírása tartozhatott bármely összetett eljárás valamely részeleméhez: néhol szótlanul kellett készíteni a szemverés elleni füstölőszert, szótlanul hozott vízben kellett szépségvarázsló céllal mosdani, vagy szótlanul hoztak – gyógyító fürdőhöz – a temető kilenc sírjáról füvet. A növénytermesztés, háztartás mágiájában például a mákvetés, kovászolás, köpülés előírása lehetett a szótlanul végzés. Az önálló varázsló eljárások közül legnagyobb szerepe a kincsásásban volt; legalábbis az erre vonatkozó hiedelemmondák szerint.
A fordítottság több vonatkozásban volt fontos a mágia előírásaiban. Elhárító-megelőző eljárásként önállóan is előfordult a ruha kifordítása, a jobb és bal láb vagy lábbeli felcserélése (keresztbe helyezése), valamely tárgy megfordítása. A visszafelé húzott körnek különösen a halottakkal, túlvilággal, természetfeletti tudással kapcsolatos körhúzásban, körüljárásban volt szerepe (jóslás, „beavató rítusok). A körhúzás „normális” iránya fordult meg, amikor a „kerekítés”, „körüljárás” jobbról balra haladását írták elő. Előírhatták a mágia szabályai a keresztvetés fordított irányát, a gyógyításhoz felvett föld megfordítva való visszahelyezését is. Említettük már a bal kéz szerepét a mágiában; gyógyító és elhárító cselekmények „visszakézből” (a kézfej hátával, tehát a tenyérrel ellentétes oldalával) való végzését írták elő. A rontó lények megfogásának, megütésének is előírt feltétele volt jobb kéz helyett a bal használata: például a boszorkány vagy kísértet alakváltozatának vélt macskát, kutyát, disznót stb. bal kézzel kell megfogni, elkergetni. Ezekben a fordítottságokban a normálistól eltérő mellett a halottak világa, a túlvilág fordítottsága is szerepet kapott. Európa parasztságának hiedelmeiben csak töredékes nyomok utalnak erre, de általában közismert – mint a magyar néphitben is – egyes természetfeletti lények „fordítottsága” (a boszorkány például „bal kézzel dolgozik”, fordítva köti föl kendőjét, fordított ruhát hord). Hiedelemmondáik gyakori motívuma, hogy a kísértetek, halottak térségeibe, különösen a „rossz órákban” csak kifordított ruhában lehet behatolni; például éjfélkor a keresztúton csak így lehet átmenni.
A végzés helye. A megelőző eljárások végzésének jellegzetes helyei a lakóházat és falut a természetfelettitől, „rosszaktól” védő határvonalak. A házat és lakóit óvó mágikus tárgyakat a „veszélyes” időpontokban, időszakokban a kapuban, ablakban, ajtóban helyezték el: akit „nyomó boszorkány” látogatott, kést-villát szúrt az ajtófélfába, vagy seprűt támasztott az ajtóba. Tehénellés idején vagy Szent Györgykor az istállóajtót védték fokhagymával, gatyamadzaggal; Lucakor vagy karácsony este az ablakot „keresztezték” fokhagymával. A házat a „veszélyes” külvilágtól védő térelválasztók közül a küszöb, mint a védelem és a rontás helye egyaránt fontos szerepet kapott. A gyermekágy idején – egy dési adat szerint – piros posztó volt a küszöbön rontás ellen; a tehénrontást elhárító cselekményeknek is az istállóküszöb volt gyakori színhelye. A küszöb alá ásták a ház lakóinak ártani akaró rontást; így értelmezték a küszöb alatt talált tárgyakat: hajcsomót, csontokat. A küszöbön áthaladó egyénre – az érintkezéses mágia elvei alapján – mintegy „ráragadt” a rontás.
A fent említett „szent helyek” egyben a mágia végzésének kitüntetett helyei is voltak: 660a templom, a keresztút egyaránt szerepet kapott a gyógyításban és a „rontás” másra hárításában. A mezsgye, mint természetfeletti lények (tündérek) megjelenési helye, szintén hasznos volt pozitív mágia végzésére: három vagy kilenc mezsgyén átmenni gyógyító célú cselekmények előírása lehetett, de fontos szerepe volt a köpülés serkentésében is.
A ház bejáratai: az ajtó, a küszöb az „új élet” kezdetét, az „újjászületést” jelentették az átmenet rítusaiban. Ezen a jelentésen alapul szerepük mindenfajta pozitív célú mágiában is. Mint a kezdet, kiindulás helyei az „új”, „első” – az „újjászületést” szimbolizáló – dolgok sorába tartoznak. A gyógyító a küszöbön ülve öntött ólmot a megijedt kisgyereknek, másutt a betegnek kellett a küszöbön állva a szemen nőtt árpa jelképes „lekaszálását” végeznie. Szemléletesen nyilvánul meg e térelválasztók „újjászületés” jelentése a beteg gyermek „átkeresztelésének” moldvai magyaroknál ismert – a névmágiával kapcsolatban említett – rítusában, amelynek során az anya és a keresztanya az ablakon keresztül adogatták egymásnak ki-be a gyereket.
A végzés idejére vonatkozóan hasonló kettősség figyelhető meg. A termelés, házimunkák, az emberi élet mindennapi eseményeit kísérő mágikus cselekmények idejét az adott cselekmény végzésének ideje határozta meg, a szükséghelyzetekben alkalmazott óvó-elhárító-gyógyító mágiáét pedig a válságos pillanatok bekövetkezte. Másrészt: az ember mindennapi tevékenységétől független mágikus vagy túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusok a szent, halotti, ünnepi időben zajlottak: éjszaka, éjfélkor, napkelte előtt, az év és egyéb naptári periódusok kezdetén, a hét bizonyos napjain, különböző naptári jeles napokon. A mindennapi gazdasági, háztartási tevékenységet kísérő mágia, jóslás, előjelek is igazodtak lehetőleg a mágia időrendjéhez: a mágia hatásosságának fontos feltétele volt a hagyomány megszabta időpontban való végrehajtás.
A „kezdetet” a jelenkor néphitében is gyakran szentesítheti valamely mágikus, jövőt befolyásoló vagy a munka sikerét megjósoló kísérőcselekmény is, de önmagában a hagyományos időpontban való megkezdés is ünneppé teszi a profán tevékenység kezdetét. Általában érvényes ez az első mágiában betöltött szerepére: bármilyen sorozat első tagja révén egy olyan ciklus kezdődik, melynek kimenetelére az „első”-ből jósolni lehet, amelynek révén az általa képviselt egész folyamatot befolyásolni lehet.
A szent és profán időnek a naptári ciklusokkal sok rokonságot mutató ciklikusságát nyújtja az emberi életnek az átmenet rítusaival tagolt lefolyása.
A válságos helyzetekben alkalmazott óvó-elhárító-gyógyító mágia is a fenti rendszerbe illik bele. Noha a szükséghelyzetek nem szabályos ismétlődéssel, hanem véletlenszerűen következnek be, a krízisállapotok az életvitel normális ciklusokra való tagolódását eredményezik. A válságok idejét a hagyományos gyógyító-elhárító technikák ismétlődése a múlttal (hasonló válságos időpontokkal) köti össze; a sikeres gyógyítás, „gonoszelhárítás” pedig az új életciklusnak ad kedvező indítást, új kezdetet. Ezen túlmenően is, a szükséghelyzet megengedte, objektíve lehetséges időszakaszon belül törekedtek a mágia hagyományos időpontjaiban: éjfélkor, napkelte előtt stb. való végzésre, tehát a mágia időrendjébe való beilleszkedésre (Szendrey Zs. 1937a; Honko 1975).
661TILALMAK
A jelenkor Európájának hiedelemrendszereiben igen jellemző a hiedelmek sok fajtájának tiltás formájában való hagyományozódása. A tiltott cselekvések eredetük, eredeti funkciójuk szerint sokfélék. Egy részük igen ősi – tiszta formájukban egyes természeti népeknél fellelhető – tabuelőírásoknak az európai paraszti hiedelemrendszerekbe integrálódott, átértelmeződött maradványa. E tabuelőírások jelenthettek ételtilalmakat, szexuális tabukat, szent vagy tisztátalan személyek, dolgok érinthetetlenségét és szótabut (az istenség, fejedelem, pap nevének nem kimondása), s eredetük részben az őskultusszal, halottkultusszal, totemizmussal volt kapcsolatos. Még az újkori Európában is sok olyan tilalom ismert, amely eredetileg – Bandić (1980: 14) kifejezésével – az „emberi és természetfeletti viszonyát”, kapcsolatait szabályozta, az emberi és természetfölötti világ, a profán–szent, élő–halott, az emberi–isteni határterületeit, kapcsolatainak feltételeit jelölte ki: az istenség, a halottak, természetfölötti lények területei és áldozatként kapott járandóságai az ember számára tiltottak, vagy a kapcsolatok felvétele bizonyos profán dolgok tiltásához kötött. E körbe tartoznak a természetfeletti lények helyeinek és idejének elkerülésére vonatkozó utasítások, az áldozati cselekményekkel kapcsolatba hozható tilalmak, valamint a halottak napjaira vonatkozó tiltások csakúgy, mint az ünnepek egyház által előírt munkatilalmai.
A jelenkorban a tiltott cselekvések nagy része par excellence „negatív mágia”, a mágia sikeres működésének mintegy negatív feltétele. Ezekben az esetekben valaminek az elkerülésével, valamitől (az étkezéstől, nemi élettől, beszédtől) való megtartóztatással érik el a kívánt célt, anélkül, hogy bármilyen természetfeletti hatalom közbeiktatódnék. Például: nem beszélnek mákvetés közben, hogy jól sikerüljön a vetés. A jelenkori európai hiedelemrendszerekre éppen ezek a hozzá nem illő szankciókat tartalmazó tilalmak a legjellemzőbbek. Ez a feltételezett eredeti szerep teljes megváltozására vall: a tilalmak a közelmúltban sokkal inkább a mindennapi életet szabályozó normatív tényezők voltak, mintsem a profán és szent viszonyát szabályozó előírások. Különösen áll ez azokra a tiltásokra, amelyek a mindennapi cselekvések módját, idejét, valamint a viselkedésformákat szabályozzák, és csak részben minősíthetők hiedelemnek. A mindennapi élet szabályozottságának objektív szükségessége egy olyan szabályrendszer kialakulását eredményezte, amelynek részét képezik hiedelem jellegű és vallási eredetű szankciókat tartalmazó tiltások is. Ezekben nyilvánul meg legközvetlenebbül a hiedelemrendszernek a mindennapi életben – a vallási rendszerrel többé-kevésbé összefonódva – játszott normatív szabályozó szerepe.
A tilalom tárgya szerint a magyar néphitben az alábbi csoportok különböztethetők meg
A mindennapi, létfenntartó tevékenységek elkerülésére utasító tilalmak lehetnek az „elsődleges” tabuelőírásokhoz nagyon hasonlóak, de lehetnek tisztán a negatív mágia esetei is. Az e körbe tartozó tilalmak közül a mainál nagyobb szerepe lehetett a múltban a nemi élettől való tartózkodásnak. A közelmúltban ismert szórványos tilalmak mindkét nemre vonatkoznak, és valamely gazdasági-háztartási tevékenység (vetés, vadászat, sütés) idejére, vagy megkezdése előtti éjszakára érvényesek: így a dagasztás előtti éjjel az asszony nem közösülhet, hogy a sütés sikeres legyen.
Az ételektől való részleges vagy teljes megtartóztatásnak majd minden nép vallási rendszerében nagy szerepe volt. A keresztény vallás előírásai közt is fontos volt a 662kereszténység első századai óta az önmegtartóztatás testet-lelket megtisztító, katartikus célzatával, amely eltüntette a böjt halottkultusszal és bizonyos áldozati formákkal kapcsolatos eredeti jelentését. Ilyen jelentősége volt eredetileg a böjtnek a jósló eljárásokban: a böjt – mintegy áldozat – fejében tárta fel az istenség a jövőt a rítust végző személynek. Az európai paraszti gyakorlatban a jósló eljárások nem tartalmazzák a felsőbb lény bekapcsolásának mozzanatát: a böjt közvetlenül a jóslás sikerét célozza; így inkább a böjt negatív mágiaként értékelhető megnyilvánulásaival rokon (lásd pl. a Jóslás, tudakozódás c. részben tárgyalt szerelmi jóslásokat). Határozottan áldozati jellege volt azoknak a böjtöknek, amelyek a halottak, természetfeletti lények járandóságát tiltották az emberek számára: karácsony éjjelén az asztalon hagyott ételmaradékot nem volt szabad a családnak elfogyasztania, mert ilyenkor járnak haza a család halottai, vagy ezek „helyetteseként” a kis Jézus, a Szent Család, angyalok. Vagy a halott gyermek anyjának tilos epret vagy szamócát ennie Szent Iván napján, mert ez esetben gyermeke sem kap a mennyben ebből a gyümölcsből.
A böjt mágikus és áldozati jellege egyaránt megnyilvánult a fogadott böjtök tartásában, amely az egyház előírta böjtös napokon kívül többletnapokat (a pénteken kívül a szerdát), vagy az előírt napokon a szokásosnál szigorúbb böjtöt (húsételtől való tartózkodás helyett teljes böjtöt) jelentett. Célja egyéni óhaj teljesülése volt: gyógyulás, gyermekáldás, szép halál. Az egész faluközösség által fogadott böjtöket a közösséget ért szerencsétlenség (tűzvész, árvíz, járvány) meg nem ismétlődésének céljából tartották. A rontó mágia sajátos negatív megnyilvánulási formája a Rontás c. részben tárgyalt ráböjtölés.
A szómágia negatív formája a kimondott szó tiltása, a szótabu. A kimondás nemcsak a kimondott szó teljesülését, hanem az ellenkezőjét, a balsikert, „rosszul sikerülést” is eredményezheti. Ez az alapja a sikeres dolgok, kedvező állapotok „elkiabálásától” való tartózkodásnak. Egy zagyvarékasi (Pest m.) adat szerint: „Ha valaki dagaszt és odamegy valaki, és azt mondja: jaj de jó tészta, de szépen ki tudod dagasztani, vagy ilyesmit, akkor három sütése nem sikerül” (Pócs É. gy.). Hasonlóképpen tilos bizonyos veszélyeztetett egyének, például a kereszteletlen csecsemő, újszülött állatok túlzott dicsérete. Ennek hátterében az a hiedelem van, hogy a túlzott dicséret mögött irigység rejlik, és emiatt ártó hatású. A magyar nyelvben – csakúgy, mint minden európai nyelven – számos bajelhárító formula létezik, amelynek célja az „elkiabálás” hatását megsemmisíteni. A leggyakoribb „hogy el ne kiabáljam” mellett a „neki legyen mondva” a dicséret ártó hatását hárítja vissza az elkiabálóra. A megdicsért tárgy vagy személy letagadása, lekicsinylése, eufemisztikus megnevezése is semlegesítheti a tilalom ellenére kimondott dicséret, a sikeres munka, kedvező állapot szóbahozásának ártó hatását. Egy vargyasi (Udvarhely m.) adat szerint: ha a disznóöléskor odajövő ezt kérdezi, „megfőtt-é a hurka?”, így kell felelnie a háziaknak, hogy a hurkák ki ne pattogjanak: „Meg az, a valagamba.” A dicséret tiltásával függött össze a megelőző-elhárító célú szidás általános gyakorlata is. „De csúnya vagy”, „Phí, de ronda vagy” szavakkal volt szokás szidni szép, jól fejlődő gyereket vagy csirkét, malacot.
A névmágia negatív megnyilvánulása a névtabu, vagyis a tabunevek használata. Ez többféle kontextusban volt szokásos. Az ember nevét kimondani veszélyes időszakban volt tilos. Még a közelmúltban is előfordult, hogy az újszülöttet a keresztelő előtt nem szólították leendő nevén, hanem tabunéven pogánykának, szórványos adatok szerint nevetlenkének. Ennek célja eredetileg a gyereket „kicserélő”, vagy a csecsemőnek másképp 663ártó démonok félrevezetése, a „név azonos viselőjével” elv alapján. Akit nem neveznek nevén, az mintegy nem létezik e lények számára, így nem árthatnak neki. A szokás középkori párhuzamait gyűjtötte össze Pais Dezső okleveles adatokból: ekkor még valódi névként is előfordultak olyan tabunevek, mint Nevetlen, Nem-valódi (’aki nincs’), és az újszülöttet – hasonló céllal – halottá nyilvánító nevek: Nümél, Halaldi (’nem él’, ’halott’), vagy a „rosszak” figyelmét elterelni szándékozó, a személy jelentéktelenségét hangsúlyozó személynevek: Szemét, Nyű, Csimasz (Pais 1975: 328–338).
Elterjedt hiedelem volt még századunkban is, hogy meghalt gyerek nevére új testvérét nem jó keresztelni, mert a név új viselőjére is halált hozhat (Lőrincze 1948). Hasonló elven alapul a rosszindulatú démonok vagy ártó emberi lények néven nevezésének tilalma: ehelyett valamely körülírást vagy eufemisztikus megnevezést használtak. Sok adat szerint tartózkodtak a boszorkány megnevezésétől; tevékenységét személytelenül írták körül: „megrontották”, „rontásban vagyok”, „megcsinálták”.
A szent, tisztelt dolgokkal kapcsolatos tiltások mai napig a természetfeletti és az emberi világ határaira utalnak. E kettősséget segítettek fenntartani a keresztény egyház szent tárgyaira vonatkozó vallási előírások, amelyeket a parasztság kiterjesztett mindenfajta templomi, egyházi eredetű vagy ünnepről származó tárgyra, mindemellett fenntartott néhány „tisztelt” természeti jelenségre, állatra vonatkozó régebbi eredetű tilalmat is (a szivárványra, holdra mutatás tilalma, a szél szidásának tiltása). Az egyházi szentelményeknek még a maradékait (a húsvéti kalács morzsáját, virágvasárnapi barkát, szentelt tojás héját) sem volt szabad eldobni; tilos volt velük profán módon bánni a katolikus vallású lakosságnál. Hasonló volt a helyzet bizonyos ünnepi tárgyakkal: a karácsonyi morzsával, menyasszonyi koszorúval. Ugyanakkor ezek a tárgyak – éppen „szent” voltuknál fogva – mágikus célokra széles körű alkalmazást nyertek. A szent helyek profanizálásának tilalma ugyanezt a kettősséget tükrözi. A templom, mezsgye, keresztút, temető bizonyos időszakokban az ember és tevékenysége számára tilosak voltak; de alkalmasak, sőt kötelezően előírt helyek lehettek kapcsolatteremtő rítusok végzésére, mágia gyakorlására.
A halottak–élők kettősség térbeli vetületei közül legjellegzetesebb és mindenütt tudatosan számon tartott volt a temető–falu (holtak és élők lakóhelye). A temető tilalmaival kapcsolatban a halottak tisztátalansága is érvényre jutott. A tisztátalan dolgokkal kapcsolatos tilalmak körébe ezen kívül sok egyéb, halottal kapcsolatos előírás tartozik: a halottas háztól való kiadás tiltása, a halottal kapcsolatba került tárgyak érinthetetlensége. Ezekhez sokszor igen hasonlóak az átmeneti rítusok „társadalmilag halott” állapotban lévő egyéneire vonatkozó, valamint a tisztátalan személyekkel és állapotokkal kapcsolatos tiltások, mint például az, hogy a gyermekágyas nem főzhet, nem húzhat a kútból vizet. Sok adat vall arra, hogy a menstruáló nőre is hasonló tilalmak voltak érvényben (befőzés, főzés, vízhúzás).
A munka sikerének negatívfeltételeit megszabó tiltások a mindennapi munkák során elkerülendő helyeket, időpontokat, magatartási formákat jelölték meg. A mindennapi élet minden területéhez (gazdálkodás és házimunkák, ruházkodás, étkezés) tartoztak tilalmak, általában helyileg igen változékony indoklásokkal és szankciókkal. A tisztán hiedelem jellegű szankciók egy része a hasonlósági vagy érintkezéses mágia elvén alapszik, és mint ilyen, a negatív mágia megnyilvánulási formája; mint az, hogy „újholdkor nem szabad trágyát vinni a földre, mert sok féreg lesz benne”; vagy újholdkor nem jó disznót ölni, mert megmolyosodik a hús (ti. úgy szaporodik a féreg, ahogy a hold nő); 664dagasztás közben nem szabad vizet inni, mert folyós lesz a kenyér. A tilalmaknak ezek a fajtái általában szentenciaszerű kijelentésben vagy tiltó-parancsoló mondatban fogalmazódnak meg, amely közli a munkavégzési szabályt: „Ne önts vizet a tarlóra…” Vagy: „Szombaton nem szabad mosni…”, és gyakran tartalmazza a tilalmat áthágóra érvényes büntetést is: „… mert tarlósebes lesz a lábad”; „… mert Szűz Mária vízben ázik”. A tiltás megfogalmazásának módjában hasonlóak ezekhez a tilalmakhoz a pozitív mágia szabályainak tilalom formájában történő alternatív megfogalmazásai: azonos cél érdekében kell holdújuláskor és nem szabad holdfogytakor vetni; utóbbiak azonban nem tekinthetők a fenti értelemben valódi tilalomnak.
A szankciókban gyakran jelennek meg a tilalmakat be nem tartókat büntető vagy figyelmeztető alakok: ezek vagy a keresztény vallás természetfeletti lényei (Jézus, Szűz Mária, Szent Anna, angyal, ördög), vagy csak ebben az összefüggésben ismert fiktív büntető lények, mint Luca vagy Kedd asszonya. A tilalmak gyakorlati működésére általában jellemző, hogy a szankciók könnyen átértelmeződnek, sokszor másodlagosak, értelmetlenek. A lényeg valamiféle tekintélyelv érvényesülése a normatív szerep betöltése céljából. Sok egyedi, csak egy-egy községben ismert – bizonyára hasonlók analógiájára teremtett – szankcióról tudunk. E tekintélyelvet a hagyományos paraszti társadalomban a keresztény vallás és a hiedelemrendszer személyi tekintélyei, vagy félelmetes tényei (betegség, halál) és a mágia működési szabályai (a hasonlósági vagy érintkezéses mágia elve) egyaránt képviselhették.
A szankciók másik gyakori kifejeződési formája a szankció rövid epikus magyarázatban való közlése: a tabumondában való megfogalmazódás. Ez figyelmeztető történet, amely a tilalmak be nem tartásának veszélyeit, a tilalmak ellen vétők bűnhődését ecseteli – mintegy példázatképpen, nevelési céllal. A büntetés teljesülése – e mondák szerint – végbemehet a büntető lény – Luca, Szűz Mária – személyes megjelenésével, vagy csak a beteljesülés megjelenítésével. Utóbbira példa: „D. néni mesélte, hogy valaki Kisasszony napján mosott, és a víz vérré vált az edényében” (Ond, Zemplén m.; Pócs É. gy.). A legelterjedtebb mondatípusok a pénteken sütők és mosók, vagy a Luca napján fonók, mosók (lúgozók), sütők büntetéséről, valamint a vasárnap és ünnepnapon vadászókról, az ünnepen táncolókról („ünneprontók”) szólnak; de ezeken a közismert mondaszüzséken kívül sok – a jelenlegi adatok fényében – helyi elterjedésűnek látszó mondatípus is ismert. Például: valaki Szent János napján mise helyett dolgozni ment, mire egy hordófenék gurult keresztül udvarán; vagy: a vasárnap lisztet szitáló asszony hangot hallott: „ember, nem jól jársz”.
Általában úgy látszik, hogy a munkavégzéssel kapcsolatos tilalmak esetében a mindennapi élet szabályozottságának igénye az elsődleges tényező a hiedelmekhez képest; de e tiltások között is vannak igen archaikus, az említett tabuelőírásokra visszavezethető, eredetileg őskultusszal vagy halottkultusszal kapcsolatos rendszabályok.
Leggazdagabb adatanyag az időpontokkal kapcsolatos tilalmakra vonatkozik. Az újholdhoz fűződő, a holddal kapcsolatban említett tiltások tulajdonképpen a pozitív mágia megfordításai, nem valódi tilalmak, de mint ilyenek a mindennapi élet szinte minden területét behálózták. A tilalmas napok fő meghatározói a munkaritmus szabályozottságának objektív szükségessége és az ezt a szabályozottságot biztosító legfontosabb tényező, a keresztény egyház vasárnapi, ünnepnapi és egyéb – munkatilalmakkal megjelölt – naptári időpontjai. Ezek egyidejű szerepét világítja meg egy, a közelmúltból származó vélekedés: Fonni nem szabad szombaton, mert „Szűz Mária napja vót. Azzal 665a szűz Máriát tisztelték, meg már akkor ugye takarítottak, készültek az ünnepre” (Nógrádsipek, Nógrád m.; Pócs É. gy.). Az egyházi eredetű tilalmak mellett ezek spontán, „népies” kiegészítései és hiedelem eredetű tilalmak egyaránt ismertek.
A holdfázisok megszabta veszélyes napok igen régi gyökerűek Európa néphitében; már asszír–babiloni holdnaptárak kimutattak ilyeneket. A római kalendáriumoktól az egész középkoron át végigkísérhetők e hagyományok; 16–19. századi kéziratos és nyomtatott jegyzékek is ismertek (polgári és nemesi használatban) a hónapok szerencsés és szerencsétlen napjairól (Ujváry 1960).
A hét jó és rossz napokra való osztása, tevékenységek előírása és tiltása az egyes napokon szintén összefügg a holdnaptárakkal, ugyanis ezekben a hét azonos napjaira estek a dátumok. A hold változásain alapuló naptárrendszerek egyik szerepe éppen a veszélyes napok kimutatása volt: a meghatározott napokra előírt munkákra és tilalmakra babiloni, egyiptomi, zsidó adatok egyaránt vannak; végigkísérte az elv az ókort és középkort, minden társadalmi rétegre kiterjedően (Vilkuna, K. 1975).
A hét napjai közül a magyar nyelvterületen egyöntetűen a kedd, a péntek és a vasárnap tilalmas; de fonásra, varrásra katolikus helyeken általános volt a szombat, valamint néhol a csütörtök, és vetésre, olykor sütésre a hétfő tiltása. A vasárnapi tilalom mindenfajta, nem naponként szükséges munkára kiterjedt, a pénteki általánosan a kenyérsütésre és mosásra, sok adat szerint utazás megkezdésére és befogásra, új munka megkezdésére, de sok egyéb előfordult: például „lábbelit nem szabad pucolni, mert a jószág elvetél”, nem szabad ültetni, „nem szabad hajat mosni, mert tetűt kap, aki pénteken hajat mos”. A keddi tilalom általánosan fonásra vonatkozott, helyi érvénnyel sok más tevékenységre (mosás, fésülködés) is kiterjedt. A keresztény egyház vasárnapi, és a katolikus nőknek Szűz Mária tiszteletére előírt szombati tilalmaira általában a Jézussal és Szűz Máriával, valamint angyallal és ördöggel kapcsolatos szankciók jellemzők, vagy túlvilági büntetés kilátásba helyezése: „Aki vasárnap varr, a másvilágon tűt szurkálnak az ujjába”, „A Boldogasszony megharagszik, ha szombat este mosnak”, vagy a „szenny Máriára száll”. A vallásos szankciók általában csak a katolikus parasztság szájhagyományából ismertek. A tilalmas napokra is vonatkoztak az analógiás mágia elve szerint működő szankciók is: szombaton „nem szabad szappannal mosakodni, mert akkor fekélyes és gennyes sebek lesznek a bőrön” (Paks, Tolna m.). Sajátosan a keddi munkatilalmakhoz kapcsolódó büntető lény a Kedd asszonya; a keddi munkatilalmakat azonban e fiktív lény elterjedési területén kívül is betartották.
A naptári év egyházi ünnepei közül karácsonykor, pünkösdkor és a katolikus lakosságnál úrnapján volt általános a munkatilalom minden mezei és házi munkára. A pünkösdi és úrnapi tilalmak különösen a szőlőmunkát hangsúlyozták ki. Az úrnapján szőlőben dolgozók büntetéséről (villámcsapással) tabumondák is ismertek. Némely mondatípus (ünnepen vadászók, halászók, kapálók büntetése) nem egy bizonyos egyházi ünnephez kapcsolódik, hanem általában az „ünnep” megszentségtelenítésére vonatkozik. Karácsony napján a kenyérsütés, favágás voltak a leggyakrabban tiltott munkák. A szankciók általában nem vallásos tartalmúak: a karácsonykor kenyeret sütőnek leég a háza, nem lesz kenyere, a fát vágó eltéved az erdőben. A nagypénteki – főleg csak a katolikus lakosságra érvényes – tilalmak elsősorban szántásra, tűzgyújtásra, mosásra, kenyérsütésre vonatkoznak. Büntetéseik, az ezekről szóló tabumondákat illetően is, az általános pénteki tilalmakkal egyeznek: a kenyér kővé válik, véres lesz; a nagypénteken mosott, mángorolt, vasalt ruhát viselők közé villám csap.
666Az egyházi ünnepek közül részleges munkatilalmak – olykor helyileg változóan – még sok más napon előfordultak: Szent Péter napján nem szabad vetni vagy lisztbe nyúlni, mert a következő évi termés üszögös lesz, Szent Jánoskor és Szent Kereszt napján sütni (mert megfájdul a sütő keze), nagycsütörtökön, hamvazószerdán nem szabad mosni, mert véres lesz a víz; Pál-napkor nem szabad mezei munkát végezni, mert az illető a következő évben éhezni fog. A tűzgyújtási tilalmak az említetteken kívül Szent Antal napjához és – különösen a Dunántúlon – a tűzoltók védőszentjének, Szent Flóriánnak a névnapjához kapcsolódtak.
A Mária-napok tilalmai általában női munkákra vonatkoztak, helyileg változóan sütésre, mosásra, befőzésre; egy miskolci adat szerint például Nagyboldogasszonykor nem szabad mosni, mert „ezzel Mária arcát égetik”. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján sok helyen kenyérsütési, varrási vagy fonási tilalmak voltak érvényben.
A fogadott ünnepek tilalmai természetszerűleg egy adott közösségre voltak csak érvényesek, és az egész közösséget érintő szankciók kapcsolódtak hozzájuk (tűzvész, rossz termés, jégverés), de ez nem volt kizárólagos; a közösségi fogadalomhoz egyénileg végzett munkák „többlet-tilalmai” kapcsolódhattak. Apátfalvának (Csanád m.) például Anna-nap volt a fogadott ünnepe, és egy itteni adat szerint e napon nem volt szabad seperni, mert a következő évben nem teremne seprűhöz való cirok.
Az egyházi évnek három olyan tilalmas napja ismert, amely egy-egy szent névnapjához kapcsolódott, de a tilalmak és szankciók csak névlegesen kötődtek a naptári szenthez, különben semmilyen vallásos vonatkozásuk nem volt: a Fiktív lények c. részben tárgyalt Luca- és Borbála-nap, valamint Szent György napja (ápr. 24.). Az utóbbira vonatkozó tilalmak többsége e napot határidőként jelöli meg: bizonyos munkákat nem szabad e nap előtt az udvaron végezni (varrás, ágynemű szellőztetése, mert molyos lesz a ruha, megkékül a végző keze). Ez a tiltás néha egy másik határnappal, Szent Mihály napjával együtt fordul elő: a Szent Mihály és Szent György napja közti téli időszakban tilosak a szabadban végzett házimunkák, a ház belső berendezéséhez tartozó tárgyak udvarra rakása.
Az év halotti időszakaiban: halottak hetében (az a naptári hét, amelyre november l., a halottak napja esik) és a karácsonyi tizenkettedben általános volt bizonyos házimunkák tiltása: halottak hetében (a katolikusok) – helyileg változóan – tiltották a befőzést, savanyítást, elvermelt termény kibontását, sok helyen a takarítást, vetést, valamint a kenyérsütést. A szankciók a halott tisztátalanságával függnek össze: az ekkor eltett ételek megromlanának, a mosás dögvészt okoz, a vetett magból nem nő növény, „megromlik”, a földből ekkor kiszedett termény szintén. Másrészt bizonyos áldozati jelleg is megfigyelhető: a halottak javára mondanak le valamiről, az ő túlvilági sorsukat befolyásolják a tilalmak betartásával: „Halottak hetében nem szabad mosni, mert a család halottai a másvilágon vizes ruhában járnak” (Lispeszentandrás, Zala m.); „halottak napján a főzésen kívül házimunkát nem végeztek a halottak iránti tiszteletből” (Apátfalva, Csanád m.). A „tizenketted” a karácsony és vízkereszt közti időszak, amelynek tiltásai némely helyen a karácsony–újév közti időszakra érvényesek. E tilalmak eredetileg feltehetően a családot ilyenkor meglátogató halottakkal kapcsolatosak. A leggyakrabban tiltott cselekvések: mosás, teregetés, fonás, kenyérsütés, bőrholmik felfüggesztése, favágás, befogás, házból kiadás, valamint hüvelyesek, kása („szemesek”) fogyasztása. A legáltalánosabb szankciók: a befogás, a ruha felteregetése, bőrholmik felakasztása dögvészt hoz a következő évben, szemesek fogyasztása az embernek okoz kelést, kiütéseket; 667a kenyérsütés tilalmának be nem tartása pedig az egész falura hozhat szerencsétlenséget: leég a falu, rossz lesz a termés, vagy a tilalmat be nem tartó családnak nem lesz kenyere. A kenyérsütési tilalommal némely helyen együtt járt valamely régiesebb nyersanyagból vagy kezdetlegesebb technológiával (kelesztetlenül) készített kenyér vagy lepényféleség előírása, amely mágiára, kvázi-áldozati cselekmények véghezvitelére alkalmas. Egy, az újévi kenyérsütési tilalommal kapcsolatos, Recsken feljegyzett tabumonda részlete: „Egy recski asszony … esztendős ünnepen (Újévkor) sütött kenyeret, amikor betoppantott hozzá egy dús, fekete szőrű gyerek és lángost kért. Sütött is neki az asszony…” (Fehér Gy. 1937: 222). Hasonló jelenséget említettünk Luca alakjával kapcsolatban; a kelesztett kenyér tiltása és a kezdetlegesebb nyersanyagot vagy technológiát képviselő kenyérféleségek előírása egyaránt a jövő év termékenységét biztosító, halottaknak adott áldozat halvány nyomokban fennmaradt emléke.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages