HALÁL, HALOTT

Full text search

HALÁL, HALOTT
A halotti rítusok és a halállal kapcsolatos hiedelmek alapja az élet halál utáni folytatásának hite, amely a Föld minden népénél a temetkezési rítusok és az őskultusz-halottkultusz különböző formáit hozta létre. E rítusok lényege a halottól való félelem és a tisztelet kifejezése, valamint a halottak élők iránti kedvező magatartásának elnyerése. A közelmúlt európai parasztkultúráiban e hiedelmek hasonló magatartásformákban nyilvánultak meg. Hátterükben a közelmúltig töretlenül fennmaradt a halott továbbélő lelkébe vetett hit, amit a keresztény vallás túlvilágtanai és temetési rítusai is támogattak. Ez a „keresztényiesített” animizmus-fogalom magába foglalt és a mai napig őrzött archaikus – animizmus előtti – elképzeléseket (pl. a lélekhit előttinek feltételezett „élő holttest” hiedelmét). Általában is jellemző a halotti rítusokra és hiedelmekre az emberi kultúra különböző fejlődési fokait képviselő elemek egymás mellett élése.
A keresztény Európa halotti rítusaiban már nem lelhetők fel a halottkultusz tiszta, „eredeti” formái, amelyek a halottak tiszteletén, a nekik valamilyen cél érdekében bemutatott áldozatokban fejeződnének ki. A halotti áldozat halvány nyomaival legfeljebb átértelmeződött kvázi-áldozati cselekményekben találkozunk; a halotti áldozatokban gyökerező szokások, mint például a halotti tor, általában a halott emlékének szentelt rítusokká váltak.
Mindemellett a halottakra, a túlvilági életre és az élők–holtak közötti kapcsolatokra nagyfokú változatlanság és sok archaikus elem szívós és egyetemes – területhez, népekhez nem köthető – fennmaradása jellemző. Töretlenül él az a nézet, hogy a halál nemcsak az élet lezárása, hanem átmenet, kezdet is; a halotti rítusok pedig az élők közösségéből a halottak közösségébe átmenet rítusai. E rítusok a „halottak közösségére”, a halott túlvilági életére, ottani szükségleteire, ezek kielégítésére és általában az élők–holtak kapcsolataira nézve számos, a keresztény tanoktól eltérő, azoknál archaikusabb vonást is tartalmaznak.
Mint már Róheim Géza (1925: 155–204) megállapította a magyar halotti szokásokat és hiedelmeket összefoglalva, a halott kiszakadván családja és tágabb közössége kötelékeiből, 635„űrt hagy maga után”. A hiedelmek és a halott körüli teendők egy része a hiányt volt hivatva pótolni „a halál tagadásával”; a halottal úgy bánnak, mintha tovább élne a közösség tagjaként, ugyanolyan szükségletei lennének (még itt vagy a túlvilágon), mint az élőknek. Másrészt azáltal, hogy meghalt, egy csapásra kikerült az emberi világból, és az embertől idegen, ellenséges, természetfeletti világ lakója lett. Tehát igyekeztek tőle megszabadulni, távozását siettetni, „visszajárását” minden lehető módon megakadályozni, e célból szükségleteit mielőbb kielégíteni. A halottakat kielégítő cselekvéseket ezért úgy értékelhetjük, mint a két – részint baráti, sok kötelékkel összefűzött, részint ellenséges – világ közti felborult egyensúly helyreállítását.
A haldoklással kapcsolatban általános nézet volt, hogy a haldoklónak megjelennek hozzátartozói, akik hívják magukhoz; sok, erről szóló élménytörténet volt országszerte ismert. A haldoklást könnyíteni és gyorsítani kellett, nem volt szabad a halottat feltűnően sajnálni, siratni, mert nehezen halna meg, vagy felébredne a halál után, ha „visszasírnák”. Országszerte elterjedt volt az a hiedelem is, hogy tollas párnán nehéz meghalni; a párnát ennek megfelelően kivették a haldokló alól, vagy letették őt a földre. Katolikus helyeken szentelt gyertya gyújtásával is könnyíteni vélték a haldoklást.
A lélek távoztát is meg kellett könnyíteni: a halál beálltakor általában első tennivaló volt az ablak kinyitása, amelyet sok helyen még a közelmúltban is úgy magyaráztak, hogy a távozó léleknek szabad útja legyen. Ezzel egyidejűleg ismertek voltak olyan cselekmények is, amelyeket azzal indokoltak, hogy a lélek ne tudjon visszajárni; néhol él annak az emléke, hogy a halottat – a visszajárást megelőzendő – nem az ajtón, hanem az ablakon vitték ki. A halott kivitelekor némely helyen szokás volt zajt kelteni (rossz köcsögöt vertek); ennek is lehetett a halott lelkét elriasztó, tehát szintén a visszajárást megakadályozó célja. Hasonlóképpen a ravatalozóbakok vagy -székek feldöntésének, amely a halott kivitelét kísérte sok helyen. Néhol hasonló céllal füstöltek a halott hajával, a szemfedő leszakított darabjával. Az udvarra lábbal előre vitték a koporsót, az udvarról az utcára hasonlóképpen: általánosan elterjedt hit szerint ezzel is a „visszajárást” előzték meg. Hasonló magyarázata volt néhol annak az ország sok helyén elterjedt gyakorlatnak, amely szerint a koporsót a házból kivitele közben a küszöbhöz érintették (néhol ugyanez tiltott cselekmény volt).
Annak az elterjedt nézetnek megfelelően, hogy a halott az élőt magával viheti (azok „utána halnak”), előfordult, hogy a haldoklót, vagy az éppen meghaltat kérték, hogy vigye vagy ne vigye magával özvegyét, árváit.
A félelem leküzdésére általános volt a koporsó lezárása előtt a halott lábujjait megfogni, de szórványosan más cselekmények is előfordultak, például temetésről jövet a kemencébe vagy kéménybe kiáltottak.
A halott jelenléte a házban rendkívüli állapot volt, a ravatalozás idejére rendszabályok léptek életbe: ezekben részint a halott tisztátalanságától, káros hatásától való félelem, részint a halottat tisztelő magatartás nyilvánul meg. A tűzgyújtás tilalma általános volt, sok helyen a mosást, főzést, sütést, befogást is tiltották. A szobából minden ételt ki kellett vinni, nehogy megromoljék, és nem volt szabad seperni vagy kifelé seperni, valamint a szemetet kivinni. A halottas háztól nem kértek semmit kölcsön, és óvakodtak ablakán benézni, mert mindkét esetben – általánosan elterjedt hiedelem szerint – sárgaságot kapnának, csakúgy, mint a halottal kapcsolatba került minden tárgytól. Ezért a halottmosó vizet, a fésűt, szappant, állfelkötő kendőt elégették, vagy olyan helyre tették, ahol nem férhetett hozzá senki, esetleg a koporsóba helyezték a halott mellé. A ruhát, 636amelyben meghalt, családtagjai nem használták tovább, az ágyszalmát elégették. Általános szokás volt a temetésről megérkezve – jelképesen megtisztuló céllal – kezet mosni; egyidejűleg megszűnt a halottas házra vonatkozó rendszabályok egy része.
A halotti rítusok az átmeneti rítusok „kirekesztő” cselekményeit, a „tisztátalanság” állapotát a valóban – biológiailag – tisztátalan holttestre vonatkoztatják; ennyiben különböznek az átmenet rítusainak szimbolikus kirekesztő cselekményeitől. Ennek ellenére feltűnő a rendszabályok hasonlósága például a gyermekágyasra vonatkozó tilalmakkal.
A halott tartozékai – a teljes megsemmisítésükre, az élőktől való eltávolításukra irányuló törekvések mellett – fontos mágikus tárgy szerepet töltöttek be. Egyrészt „rontó” szerként használták ezeket, mint a koporsószöget vagy koporsószilánkot, de például a halott állfelkötő kendője elterjedt szerelmi varázslóeszköz is volt. Nagy szerepük volt a mágiában a különleges halállal meghaltak tartozékainak, a „normálistól eltérő” szokásos néphitbeli szerepének megfelelően. Így a kereszteletlenül meghalt gyerek csontjaival kapcsolatban elterjedt hiedelem volt, hogy ujja vagy „bal nevetlen ujja” világít a tolvajnak, segítségével bezárt helyre lehet behatolni. Nyelve, a küszöb alá ásva – egyes adatok szerint – szerencsét hozott, a sírjáról vett föld pedig szerelmi varázslás végzésére volt alkalmas. A halva született vagy idétlen (időtlen, idő előtti) gyermek tartozékainak hasonló szerepük volt.
Mindez a sír, a temető tartozékaira is kiterjedt: a halottak eltemetése után az élők és halottak világa között az egyik legfontosabb határvonal az élők faluja és a „halottak faluja”, a temető közt húzódott: a halottas ház ideiglenes rendszabályai itt állandó jelleggel érvényben voltak. Minden innen származó tárgy tisztátalannak, az élőkre nézve veszélyesnek számított; tilos volt a temetőben játszani, étkezni, vagy a sírról földet, virágot hazavinni. Mindemellett a mágia – különösen a gyógyítás – legközkeletűbb tárgyi kellékei közé tartoztak ugyanezek a dolgok: a hét sírról hozott föld, fű, temetőbeli fák termése.
Általános gyakorlat volt még a 20. században is a halott mellé a koporsóba különböző tárgyakat helyezni. A szokás, valamint hiedelem háttere nagy vonásaiban egész Európában egyezett: a halottnak túlvilági életviteléhez nagyjából az életben használatos dolgaira van szüksége. A „túlvilági szükségletek” hiedelmének intenzitását bizonyítja a túlvilágon hiányzó tárgyak „utánaküldésének” közelmúltig fennmaradt gyakorlata. A 20. századi adatok azt mutatják, hogy elengedhetetlennek elsősorban a halott felöltöztetését, tehát ruházat veleadását tartották. Az egész Európában elterjedt középkori gyakorlattal szemben, amikor a halottat – a régészeti leletek tanúsága szerint – ellátták étellel-itallal, az ennivaló melléadása az utóbbi időben meglehetősen szórványos volt Magyarországon, éppúgy, mint másutt. Használati tárgyakat, szerszámokat még a közelmúltban is tettek a koporsóba; de a túlvilági szükségletekre vonatkozó hit halványodására utal, hogy nem annyira hasznos, mint inkább a halottnak kedves tárgyakat: gyerekjátékot, pipát, zsebkendőt adtak vele. Általános volt az olvasó, imakönyv, református vidékeken biblia, zsoltároskönyv koporsóba helyezése. Ezek az Európa több helyén mai napig szokásos, koporsóba tett rontáselhárító amulettek szerepét is betöltötték. Elterjedt hit és gyakorlat volt, hogy az elhullott, levágott hajat és körmöt (néhol a kihullott fogat) nem szabad elszórni, hanem összegyűjtve a halott mellé kell tenni, mert a túlvilágra vezető úton szüksége van rá; ha nincs vele, „visszajár” érte.
A halott megfelelő túlvilági ellátásának gondolata nyilvánult meg a halott lábát 637összekötő (lábmerevítő) kötelékek, vagy a ruházat kötőinek, gombjainak kioldásában is: ne gátolják mozgását a túlvilágon. A halott „szabad mozgásával” egyébként sokféle – gyakran egymással ellentétes – cselekményt magyaráztak: cipőt kell húzni a halottra, hogy tudjon menni a többiekkel, másrészt nem szabad rá lábbelit adni, mert nem tudna benne a többi halott után sietni. Vagy például a csizma sarokvasát le kell venni, nehogy annak kopogása felébressze a „pokol kutyáját”.
A halotti rítusok, a halott ellátásával, kielégítésével kapcsolatos és a visszajárását megakadályozó, távozását siettető cselekmények nem tükröznek egységes lélekelképzelést, hanem többféle lélekképzet egymás mellett élő maradványai következtethetők ki belőlük:
A lélegzetlélek testből való távozása a halált jelenti. Ugyanakkor a halál egyes hiedelmek szerint nem hirtelen, hanem fokozatosan következik be; a holttest egy ideig az élő sajátságaival rendelkezik: a halott lát és hall, sőt (egy moldvai adat szerint) jóllakik a virrasztóban körülötte fogyasztott ételek párájából. „…míg itthon van a halott, az mindent tud, ami körülötte történik…” – vélték a közelmúltban Nógrádsipeken (Nógrád m.; Pócs É. gy.). Tehát a holttest csak bizonyos életfunkciókat vesztett el, másokat megtartott. Ez az animizmus (lélekhit, illetve a halott testtől önállósuló lelkének elképzelése) előttinek feltételezett élő holttest-elképzelésnek felel meg, amely Európa egészén több-kevesebb intenzitással továbbélt a meghalt test-továbbélő (árnyék- és/vagy lélekzet-) lélek dualisztikus elképzelése mellett. E körbe tartoznak a halott etetésének azok a formái is, amikor a felravatalozott halottat látták el étellel-itallal (erre Magyarországról csak néhány szórványadatunk van). A halotti melléklet szokásának eredete szintén az élő holttest-elképzelésben keresendő. A halotti mellékletek és a temetkezési módszerek neolitikumhoz köthető változásai alapján feltételezte a kutatás, hogy a mellékletek adása megelőzött minden túlvilágra vonatkozó elképzelést. A közelmúlt Európájában azonban már elsősorban a túlvilági szükségletek fedezéséről van szó; a túlvilággal kapcsolatos elképzelések egyértelműen a halottak ott tartózkodó árnyéklelkére utalnak. (Frazer 1913–1914; Rohde 1925; Tagányi 1918; Szendrey Á. 1928; K. Kovács 1944; Schram 1957a; Körner 1970; Jung 1980; Kunt 1987.)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages