FALU, HÁZ, TŰZHELY
FALU, HÁZ, TŰZHELY
A magyar parasztság világképének – minden nép világképében fellelhető – archaikus vonásait jelentik azok a hiedelmek, amelyek szerint az emberi világ az univerzum közepén helyezkedik el. A „világ közepén” lévő ember számára közössége, faluja, életének és tevékenységének színtere a „világ”. Mint A. J. Gurevics írja a középkori ember világszemléletéről (1974: 52): „A világot egyetlen szűk keresztmetszete, ismert darabkája alapján ítélték meg, a mikrovilágot helyettesítették a makrokozmosz helyére.” A középkori ember szemében a „világ” még kicsi volt: saját faluja. Ez az egyetlen világ, ennek határain túl az ismeretlen, a kaotikus, már nem emberi világ kezdődik (Schmidt, L. 1980). Ennek az archaikus világszemléletnek a maradványait őrzik azok a hiedelmek, amelyek szerint a saját, ismert világot, a mikrokozmoszt – a falut és határát – az idegen, a természetfölötti „periféria”, mintegy a túlvilág, a természetfeletti lények, halottak, kísértetek helye veszi körül. Ez az archaikus univerzum az „evilág–túlvilág”, „élők–holtak”, „bent–kint” oppozíciókkal írható le. Az emberi és az őt körülvevő természetfölötti világ kettősségét fejezik ki a két világ összeütközésére vonatkozó hiedelmek és a kapcsolatteremtő, elhárító rítusok, amelyek szimbolikusan „kijelölik” a határokat: az egész faluközösség számára termékenységet biztosító, a falutól a „gonoszt” elhárító körmenetek, körüljárások, a szomszéd falu táltosával viaskodó táltosról szóló mondák. A különböző természetfeletti lények „behatolási kísérleteiről” is sok hiedelemmonda ismert: így például a kísértetnek nincs már hatalma az útszéli kereszten túl a falu határából bejövő emberen.
Az ember, mint egy közösség tagja, a falu „világát” gyarapító, védő, az egész határ termését, a faluközösség összes asszonyának, állatának termékenységét biztosító közösségi rítusokban vett részt. Mint Grynaeus Tamás írja (1971: 764): „a falu nemcsak történelmi, kulturális, hanem mágikus egység is… láthatatlan védővonal”. A falu vagy más hagyományos közösségi település kultikus egység is volt, ami az újkorban legvilágosabban az egyház egész közösségre kiterjedő rítusaiban, a helyi védőszent kultuszában nyilvánult meg. Archaikus szinten egy-egy közösség településhelye mint „világ” teljes volt; szimbolikusan annak minden funkcióját tartalmazta. Mint Gurevics írja (1974: 49): „a mikrokozmosz nemcsak része, hanem kicsinyített, az egészet reprodukáló mása a világegyetemnek”. Az „evilág–túlvilág” kettősségét a létfenntartó gazdasági tevékenységek profán és a kultusz, a túlvilági kapcsolatteremtés szent helyeinek elkülönülése tükrözi.
A „szent hely” eredeti értelemben olyan hely, ahol a „természetfölötti” az embereknek „megnyilvánul” – ahol az ember kapcsolatot teremt a túlvilággal (Eliade 1951: 333). Az európai parasztság hiedelmeiben e szerepet elsősorban a keresztény vallás e célra létrehozott „szent helye”, a templom tölti be. Az egyházi szertartásokon való részvétel mellett a templomhoz a magyar néphitben is számos kapcsolatteremtő hiedelem fűződött: A templomban lehetett meglátni karácsony éjjelén a boszorkányokat, halottakat a lucaszékről; a halottlátók, „tudósok” túlvilági látomásainak is gyakran volt a színhelye. Hasonló értelemben lehetett szent hely szerepe a keresztútnak is. A keresztúton – 620amelynek a görög mitológiától nyomon követhetően „halotti”, „túlvilágba vezető út” jelentése van – jósolni, a halottakat, kísérteteket meglátni és „tudományba”, „boszorkányságba” beavatást nyerni egyaránt lehetett.
E kitüntetett helyek sorába tartoznak még a magyar néphitben a mezsgye, árok, ösvények, „eresz alja” is. Mindezek halottak, kísértetek, tündérek, boszorkány – a természetfeletti világ követeinek – megjelenési helyei, az emberi világban kijelölt szimbolikus „természetfeletti helyek”. Ez az eredeti jelentésük ma már ritkán követhető nyomon, igen fontosak azonban az újkori néphitben is mint a mágia, jóslás végzésének előírt színhelyei.
Az emberi világ legkisebb és egyúttal az egész világot magában foglaló-tükröző egysége a lakóház, egy család portája volt. Némely hiedelem és mágikus cselekmény mai napig a lakóház „kis univerzum” voltára utal. A különböző rosszindulatú démonok, kísértetek, vagy az éjjeli járókelőt kísérő, az állatalakot öltött boszorkány éjszaka csak a küszöbig jut el, ott már nincs hatalma a házába hazajutó emberen, mint ezt számos hiedelemmonda tanúsítja. A házat mágikus „bekerítéssel”, vagy az ajtóra, ablakokba, kerítésre helyezett rontáselhárító szerekkel védő cselekményekben is a család portája, a háztartás jelenik meg „a világként”. Az ember kis világát a házszentelés – katolikus parasztságunknál szokásos – rítusaival vette szimbolikusan birtokába: az építés befejezése utáni és a minden vízkereszt napján (esetleg karácsonykor, húsvétkor is) ismétlődő, pappal végeztetett szertartással vagy ennek spontán, népi változatával. Ennek során szenteltvízzel hintették be és megáldották az összes helyiséget és melléképületet. (A házszentelésről: Bartha E. 1984a: 88–91). Az új házba költözés szimbolikusan „új életet” kezdő alkalmát bőség-, szerencsevarázsló mágia is kísérte. Legáltalánosabb a kenyér és só bevitele volt. Egy bátyai adat szerint: „Először egész kenyeret. Egyik őrzi az asztalt, másik ráteszi a kenyeret az asztalra, hogy áldja meg az Isten, legyen kenyér a háznál” (Fehér Z. 1975: 35).
A háznak mint univerzumnak kettős szimbolikus tartalma volt: profán hely és „szent hely” egyszerre: a mindennapi élet, a munka, a profán szükségletek kielégítésének, de egyúttal a természetfeletti világgal, a túlvilággal való kapcsolatteremtésnek: áldozatnak, jóslásnak is színtere (Ránk 1949–1951), és az a hely, ahol az egyén és a család végezte a saját háztartását, „házát” gyarapító és óvó mágiát. A magyar lakóház kutatói megkíséreltek e kettősségnek megfelelő kettős térbeosztást kimutatni (Gunda 1961; Csilléry 1981); ezt a nemek elkülönülése és a munkamegosztás szempontjából sikerült többé-kevésbé – a közelmúlt adataiból – kikövetkeztetni. A magyar lakóház a közelmúltban nem különült el „szent” és „profán” térfélre, azonban a ház egyes részei, berendezési tárgyai szentek, „tiszteltek” lehettek: rajtuk, körülöttük, velük kapcsolatban vallásos és mágikus cselekmények zajlottak, vagy gyakran tilalmak vonatkoztak rájuk. Ilyen szerepe volt az asztalnak, „szent saroknak”, de elsősorban a tűzhelynek és a tűznek.
A tűzhelynek különböző rítusokban – leginkább a lakodalom házhoz szoktató, családba avató cselekményeiben – mint a családi, háziélet központjának volt szimbolikus jelentősége (Bartha E. 1984a: 43–53). Európa minden népénél kimutatható a túlvilági kapcsolatteremtés helyeként betöltött szerepe is, a görög–római háziszellemeknek, ősöknek adott áldozatoktól, napjaink tűznek szóló kvázi-áldozati cselekményeiig (Stemplinger 1922: 85; Grambo 1975). Ezek a gesztusok és a tűzhely „tiszteletének” hiedelmei a magyar néphitből is ismertek. A tüzet, mint „tiszta” helyet, tiltások vették körül. Bizonyos profán dolgokat végezni – zagyvarékasi (Szolnok m.) adatok szerint például fésülködni, 621kotlóst ültetni – nem volt szabad a kemencepadkán, mivel a kemencében „az Isten testje sül” (Pócs É. gy.). Sok helyen tiltották a szemét tűzbe dobását, valamint a tűzbe köpést: „… kisebesednék az illető szája, tüzes tányért nyalna a másvilágon.” Nyugat-magyarországi hiedelmek szerint a tűz a szomszédba megy elpanaszolni, hogy leköpték. Sok helyen tiltották a tűz szidását is. Másrészt ide lehetett dobni egyébként eldobhatatlan, „tiszta”, „szent”, halotti tárgyakat: például szentelmények, ünnepi ételek maradványait, húsvéti szentelt tojás héját, sonka csontját, karácsonyi morzsát, utolsó kenethez használt gyertyát. Túlvilágra juttatandó tárgyakat is helyeztek a tűzbe, így a halott „ittfelejtett” és egyéb túlvilágon szükséges dolgait, például kenyeret, ha a halottlátó jelezte, hogy a túlvilágon éhes a halott. Szabolcs, Szatmár, Zemplén némely helyén szokásos volt kenyérsütéskor lepényt dobni a tűzbe, „a szegény lelkeknek”: az egész közösség halottainak. Szórványos adataink arra vonatkozóan is vannak, hogy „a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg” (Borsod m.).
A hiedelmek másik csoportja a tüzet a természetfeletti képességekbe való beavatás, tudománynyerés, a jóslás, túlvilágba való szimbolikus „betekintés” helyeként jelöli meg. Például karácsony éjjelén bűvös körbe állva a kandalló tüzében meg lehet látni a boszorkányokat, tudományt lehet szerezni (a lucaszékkel való tudományszerzéshez hasonlóan).
A tűzre mint a túlvilág felé közvetítő, illetve „avató” helyre vonatkozó adatok szórványosan Európa több pontjáról ismertek, mindenütt kopott, másodlagos formában tükrözik a tűznek e halotti, túlvilági aspektusát. Mindez arra vall, hogy a tűznek, tűzhelynek a halotti áldozat e másodlagos formáiban egy „túlvilág felé közvetítő” szerepe volt.
A tűz „etetése” szórványosan ismert volt az egész magyar nyelvterületen. Legáltalánosabb az a forma, hogy kenyérsütés előtt kis lisztet szórtak a tűzbe, vagy a kenyér kiszakajtásakor egy kis tésztát, esetleg a „vakarék” egy darabját, „hogy a tűz jóllakjék” (és más magyarázatokkal). A főzés közben leeső ételeket – leginkább főtt tésztát – is szokásos volt a tűzbe dobni. A tűz „morgásának” lecsillapítására (ami általános hiedelem szerint veszekedést jósolt a háznál) lisztet, néhol sót szórtak a tűzbe. Leggyakoribb volt ilyen céllal beleköpni, elküldő formulák kíséretében, például: „Eriggy a szomszédba!” Moldvában ez a szöveg kísérte a sóhintést: „A gonosz szájába! A gonosz szájába! A gonosz szájába!” – hogy ne legyen veszekedés (Bosnyák S. 1980: 35).
Hasonló, „tűztiszteletre” valló hiedelmek egész Európából ismertek, melyeket csakúgy, mint a magyar adatokat, a fentiek fényében halotti, vagy a család őseinek, a tűzhelyen, a tűzhely közelében lakó háziszellemeknek adott áldozatként, illetve ilyen áldozatok másodlagos, értelmét vesztett maradványaként kell értékelnünk.
Ünnepek, ünnepi időszakok idején a lakótér egésze „szent” funkciókat töltött be, mint ahogy a közösségi ünnepek révén a közösség tere, a falu és határa „szent hellyé” vált. A profán és szent helyek kettőssége a profán és szent idő dualizmusával összefonódva jelentette az ember mindennapi és kultikus, mágikus tevékenységének kereteit.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
