BOSZORKÁNY

Full text search

BOSZORKÁNY
A negatív hiedelemszerepek elsőrendű és legfontosabb betöltője a közelmúlt Európájának paraszti közösségeiben a boszorkány volt. Alakja, a neki tulajdonított tevékenység szórványosan még a közelmúltban is eredeti funkciójában ismert. Mint a közösségen belül élő, ismert személy, akinek rontó tevékenységet, a rontó mágia képességét lehet tulajdonítani, a bajok „magyarázata”, bűnbak és a bajok jelezte vagy okozta feszültségek levezetője egyszerre. A boszorkány hiedelemalakjának, a neki tulajdonított rontó képességnek és egyéb hiedelem-attribútumainak az volt a fő szerepe a paraszti társadalomban, hogy bármely egyéni baj, betegség, szerencsétlenség esetén ez a hiedelemalak, az általános boszorkányfogalom egy élő, ismert személyben konkretizálódhatott: a baj eredetét az ő rontó tevékenységére lehetett visszavezetni. A baj okát megtalálva, azt a „rontás” helyrehozatalával vagy a boszorkány elleni szankciók valamelyik hagyományos módszerével orvosolni is tudták. A boszorkánynak ezt a bűnbak-szerepét általában nem állandó szereplők töltötték be, hanem mindig az éppen adódó aktuális eset boszorkánysággal vádolható egyéne, akire e szerepet a „boszorkánygyanúba kerülés” hagyományos folyamatának megfelelően rá lehetett ruházni. Egy jellegzetes – a közelmúltban feljegyzett – 610élménytörténet világosan tükrözi e folyamat lépcsőfokait: „Krácsiné elment Vargáékhoz tejet kérni. Vargáné azt mondta: Nem adhatok, csak annyi tejem van, amit a gyerekeknek hagytam. Krácsiné nagy méreggel kiment az ajtón. Vargáné főzni kezdett, s mikor fölébredt a gyerek, meg akarta etetni. Fogta a tejesbögrét, hogy összeönti a kávéval. Az egész massza egybe mozgott, nem aludttej volt, hanem sokkal keményebb, szinte kopogott. Rögtön tudta, honnan fúj a szél. Megrontotta a boszorkány, mivel nem kapott tejet” (Kisbodak, Győr-Sopron m.; Magyar Néphit Topográfia 16. kérdőíve).
A boszorkány – mint élő személy – tehát nem, vagy nem feltétlenül a fekete mágia ténylegesen működő specialistája volt, hanem rontó mágiával gyanúsított személy. A boszorkány szerepére való „kijelölésben” szerepe volt a boszorkányhiedelmeknek, a boszorkány mibenlétére vonatkozó hagyományos nézeteknek is. Ezek alapján könnyebben került boszorkányság gyanújába – legalábbis a közelmúlt adatai szerint – a rendezetlen életvitelű, rossz külsejű, szegény, beteges, vagy olyan kétarcú foglalkozásokat űző személy, mint a gyógyító vagy a bába. De az időleges, egy-egy konkrét baj esetén „kijelölt” boszorkány személye általában az volt, akivel szemben a gyanúsítónak valamilyen elintézetlen ügye, tartozása, lelkiismeret-furdalása volt. E folyamat sokkal világosabb a „boszorkányság” gyakorlatát még virágjában mutató boszorkányperek jegyzőkönyveiből: a 16–18. századi adatok szerint az esetek igen nagy százalékában azzal a személlyel történik valamilyen rontásnak tulajdonítható baj, az vádol valakit boszorkánysággal, aki az így vádolt személy felé valamilyen kötelezettséget elmulasztott, vagy legalábbis a közösség együttélésének normáit megsértette: kérését megtagadta, nem adott neki ételt, szállást, nem adott neki kölcsön bizonyos házieszközöket, nem hívta meg bábának, keresztszülőnek. Egy tipikus „boszorkánnyá válási” eset a perek jegyzőkönyveiből: valaki „egy asszonynak megprófétálta harmadnapra, hogy megbánja azt, hogy nem engedett valami fát neki, és harmadnap múlva megesett rajta a nyavalya…” – végül a fenyegető személyt gyanúsították a baj okozásával, „boszorkánysággal” (Komáromy 1910: 35). Az európai boszorkányság kutatása – elsősorban a boszorkányperek anyagának vizsgálata alapján – arra a következtetésre jutott, hogy a boszorkányvádakba torkolló feszültségek leggyakoribb forrása s szomszédsági kapcsolatok hagyományos normáinak megszegése (Macfarlane 1970; Henningsen 1973).
A boszorkány szerepét tehát bárki betölthette, aki olyan szomszédsági konfliktusba került valakivel, amely boszorkányváddal levezethető volt. A boszorkány személyének azonosítása a néző által vagy egyéb azonosító módszerekkel történt, a következő lépés a baj helyrehozatala volt. Az erre vonatkozó élménytörténetekből, hiedelemmondákból és a boszorkányperek idevágó adataiból úgy látszik, meglehetősen elterjedt gyakorlat volt a boszorkánynak tartott személy kérése vagy kényszerítése az általa okozott betegség gyógyítására vagy egyéb baj helyrehozatalára (kérték, hogy eressze meg a „kötést”, jöjjön el megfüstölni a beteget). E módszerek egyik alapja az a hiedelem volt, hogy a rontást csak a rontó személy tudja meggyógyítani, „visszacsinálni”. A sérelem boszorkányon való megtorlásának gyakorlata a közelmúltból már nem ismert. A boszorkányperek jegyzőkönyveiből azonban nemcsak a boszorkány bíróságra juttatására, hanem az egyéni vagy közösségi önbíráskodás számos esetére is fény derül: például megverték a boszorkányt, nyilvános bűnvallásra kényszerítették, vagy a község hatóságai által vízpróbának vetették alá.
A boszorkányság századunkban már nem működött társadalmi intézményként; az újkori boszorkányhiedelmek már kevéssé tükrözik a boszorkányság kétszáz-háromszáz 611éve még világosan konfliktusokat feloldó szerepét. A boszorkányhiedelmek a hivatalos boszorkányüldözés idején a vádlott „bűneit” szaporították. Ha valaki – társadalmi szerepét tekintve – boszorkánnyá lett, neki tulajdonították a boszorkány hagyományos hiedelemalakjának összes attribútumát, a boszorkány mágikus rontó képességén kívül a boszorkánnyá válás, a tudományszerzés módszereit, a boszorkánytársaságokban, boszorkánymulatságokon való részvételt, az állattá változást, repülést, láthatatlanná válást és mindenféle egyéb természetfölötti képességet. A boszorkányperek hivatalos diabolisztikus ideológiájának hatására ezek a hiedelemjellemzők „ördögivé” váltak. Az „isteni–ördögi” pólusú dualisztikus világképben a boszorkány hiedelemalakja természetesen az ördögi oldalra került: a neki tulajdonított hiedelmek szerint az ördöggel kötött szövetséget, az ördögtől származnak mágikus képességei, a boszorkánytársaságok asszonyai az ördögökkel fajtalankodnak.
A boszorkány társadalmi szerepének szükségessége megszűnt, feltehetően a 18–19. századi életforma-változásokkal, a kis közösségek szomszédsági egymásrautaltságának csökkenésével összefüggésben. A boszorkánynak tulajdonított hiedelmek a közelmúltig fennmaradtak, azonban a boszorkányüldözés idején nyert ördögi vonásaikat majdnem teljesen elveszítették. A boszorkány hiedelemalakja néha még a közelmúltban is a falu egy-egy élő személyében konkretizálódott. Az olykor fel-fellángoló „valódi” boszorkányság-eseteket nem számítva ez már sokkal inkább csak hiedelemszerep volt, mintsem bármiféle társadalmi konfliktusokat levezető bűnbak-szerep. A boszorkány alakja korunkban mindenfajta természetfeletti eredetűnek tartott baj okozója, a „rontás” fogalmának leggyakoribb megtestesítője lett. Rontás gyanúja esetén – a hagyományokhoz híven – egy-egy élő személyt véltek boszorkánynak, de emögött általában nem társadalmi konfliktusok húzódtak meg, hanem inkább a boszorkányalak hagyományos ismérvei alapján történő „kijelölés”, ennek alapján egy közösség néhány tagja mintegy a falu „állandó” boszorkánya lett.
A boszorkány hiedelemalakja többféle ártó természetfeletti lény (pl. a már említett „nyomó” démon) alakját, hiedelmeit magába olvasztotta, de a mindennapi mágia rontó módszereit is elsősorban neki tulajdonították. A közelmúltban a szemverés képessége is egyre inkább a boszorkányt jellemezte; az állítólagos szemmel verő egyén sokszor lett boszorkánygyanús. Mindezekkel mindig újra „létrehozták” a rosszindulatú varázsló fiktív hiedelemalakját, aki sokkal több neki tulajdonított képességgel és gyakorlati módszerrel rendelkezik, mint bármilyen, valaha is létezett, működött „fekete varázsló”.
A boszorkány hiedelemalakját jellemző legfontosabb vonások: általában asszony vagy lány, bár ismertek férfi boszorkányra utaló hiedelmek is (a boszorkányperek „valódi” boszorkányai kis százalékban férfiak voltak). Lehet testi hibás, nyomorék, rossz kinézésű, de testi jegyei általában nem meghatározóak. Természetfeletti képességeit örökli vagy tanulja: anya lányára, apa fiára hagyja a tudományt. Olyan adatok is ismertek, amelyek szerint egy-egy egész család minden nőtagja boszorkány, vagy az anya, nagyanya lányával, unokájával működik együtt. A boszorkány nem halhat meg, míg tudományát át nem adta valakinek; a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik. Ha nem akad vállalkozó, seprűt nyújtanak neki. Szórványos adatok a boszorkánynak is tulajdonítják a tudósokra jellemző különleges születés (foggal vagy hetedik gyermekként) attribútumát. A tanulás – általánosan elterjedt hiedelemmondákból ismert – leggyakoribb módszere a próbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekének éjszakáján a jelölt a keresztúton szentelt krétával vagy más mágikus tárggyal bűvös 612kört húz maga köré. Ebbe beleállva nem szabad megijednie a megjelenő rémalakoktól: a bika, kutya, oroszlán alakját öltő boszorkányoktól, halottaktól, ördögöktől, vagy a feje felett hajszálon leereszkedő malomkőtől. A boszorkánnyá válás egyéb – kevésbé közismert – módjai: Szent Iván-i tüzet kell átugornia, dongó vagy légy repül orrába, hirtelen magasba növő növény vagy bot tetejére áll. Egy bátyai (Pest m.) hiedelemmonda a próbát ki nem álló boszorkányról:
„Vót egy illető. Ez panaszkodott, hogy a boszorkányok kezibe került. Erre föl ü tiltakozott, hogy nem. De minden jóval ellátták és ha beáll közibük, akkó parancsnokjuk lesz. Akkó az egyik nő a kufferjából előhúzott egy botot, beszúrta a földbe. Mondta, hogy álljon rá erre a botra. Az egész világot odaadja neki. Miháncs fölállt a botra, a bot rohamosan elkezdett vele menni. Hatvan méter magasságot mikor elérte, akkor mondta az illető hölgy, elég magasan van? Ü erre azt válaszölta: igen. – Fordulj meg jobbra! Mikor megfordult, a világ szépsége mind ott tárult a szeme előtt. – Fordulj meg balra! Kérdezte: Mit látsz? Ü erre azt válaszolta: A világnak az összes dögjei itt vannak. Engedjetek le, mer a félelemtül meghalok! Pillanatok alatt lent vót. És kérdezte a nő: Velünk tartasz-e vagy nem? Erre ü azt válaszolta, hagyják ütet nyugodtan, ü ezt nem bírja. Aztán megbetegedett a bácsi, és pár hét múlva meg is halt. Nem bírta a kínzásokat. Ez régi történet. Szálláson szokták mesélni az öregek, mikor ott laktunk” (Fehér Z. 1975 68).
A boszorkánnyá válás feltételének tartották Isten megtagadását és az ördöggel való szövetkezést. Ez a boszorkányperekkel importált satanisztikus nézetek mai napig élő visszhangja: elterjedt hiedelemmondák szólnak az Istent megtagadó, az ördög imádását megfogadó boszorkányról. A boszorkány lelkét „eladta az ördögnek”, Istennel, a vallásos rítusokkal, tárgyakkal nem fér össze: nem jár templomba, az éjféli misén háttal áll az oltárnak, Isten nevének említésére eltűnik. A vallásos tárgyakat obszcén célokra vagy rontásra használja. A boszorkányperekből ismert hiedelemmotívum: a szövetségkötés az ördöggel, amelynek látható jele a tőle kapott pecsét, a közelmúlt néphitéből már nem ismert.
Szórványos adatok utalnak arra, hogy a boszorkány tudását valakinek a megölésével, „megevésével”, saját lánya tönkretételével szerezte.
A boszorkány természetfeletti képességei közül legjellemzőbb az alakváltozás: kedve szerint ölti macska, béka, kutya, tyúk, pulyka, liba, varjú alakját. Növény (tökinda, szederinda) vagy tárgyak (guruló hordó, kocsikerék) képében is megjelenhet. Láthatatlanná tud válni, zárt helyiségekbe behatol, bárhol bárkinek váratlanul megjelenhet, láthatatlanul, ember alakjában, vagy bármelyik felvett alakjában. A hiedelemmondák boszorkánya általában állatalakban jelenik meg, vagy ember hátán közlekedik, miután azt kantár vagy kötőfék hozzávágásával „lóvá tette”. Tevékenysége jellegzetes időpontok köré csoportosul: Szent György és Luca napja, kisebb mértékben karácsony éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, kedd és péntek; illetve általában éjszaka vagy éjfél. A boszorkányperek tanúsága szerint régebben pünkösd és Szent Iván napjának is volt ilyen szerepe. Megjelenési helyei közül legfontosabb a keresztút: itt zajlottak a „tanulás” próbái, és ez lehetett a „boszorkánymulatság” színhelye is. Általában is ismert volt az a hiedelem, hogy a keresztúton boszorkányok jelenhetnek meg, és ez emiatt veszélyes hely, főleg a fenti időpontokban el kell kerülni.

61326. ábra. „Boszorkánycsillag" -boszorkány ellen, Marócsa (Baranya m.). (Kiss Géza nyomán)

27. ábra. Lucaszék boszorkány felismeréséhez, Somogyudvarhely (Somogy m.). (Dömötör Tekla nyomán)
A boszorkány felismerése a legáltalánosabb hiedelem szerint lucaszék segítségével történik, amelyre készítője a karácsonyi éjféli misén ráülve, vagy a mise alatt, vagy Szent 614György éjszakáján a keresztúton ráállva meglátja, hogy ki a boszorkány a falu asszonyai közül. Ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, tollat viselnek a fejükön, vagy félrefordított fejjel mennek be az ajtón, hogy szarvuk beférjen; máskor arról ismerhetők fel, hogy háttal álnak az oltárnak. A keresztúton ülő az őt ijeszteni jövőkben ismeri fel a boszorkányokat. Egy Aggteleken (Borsod m.) feljegyzett monda:
„Karácsony estéjén a keresztúton kört rajzolt és ott ült le a lucaszékre, onnan meglátott minden boszorkányt. A boszorkányok csalogatták a körből, s ha elkapták, kivitték a körből és jól összetörték” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve).
A lucaszék készítőjének sietnie kell haza, mert a boszorkányok üldözőbe veszik. Mákot kell maga mögé szórnia, hogy azt szedegetve ne érjék őt utol. Más módszerek: Lucától karácsonyig font ostorral kell végigdurrogtatni a falut; Lucakor vagy húshagyókedden átfúrt fakanálon kell átnézni.
A boszorkány halála nehéz, mert megkínozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsója nehezebb vagy könnyebb a rendesnél (mert az ördög elvitte a testét).
Az alakjához fűződő hiedelemmondák egyik leggazdagabb, az egész nyelvterületen ismert csoportja a boszorkánytársaságokról, boszorkánymulatságról szól. A mulatság ideje gyakran meghatározott; a fent említett időpontok valamelyikén zajlik. Színhelye a faluszéli rét, erdő, liget, sziget vagy domb, hegy, esetleg Gellérthegy, „tokaji hegy”. Színhelyként előfordul borospince, „mély pince”, alagút, továbbá fa teteje, körtefa, nyárfa is. A boszorkányok repülve jutnak ide: seprűn, szénvonón, vagy „elragadott”, „lóvá tett”, kutyává, macskává változtatott embereken; esetleg hordón, kocsikeréken gurulva, vagy azzá változva. Szórványos mondaadatok „repülőzsír” készítésére is utalnak: ezt hónuk alá kenve emelkednek a levegőbe. A mulatságon esznek-isznak, táncolnak; a magukkal vitt embereknek kincseket adnak; azok is részt vesznek a lakomán, együtt mulatnak az általában szép nők képében megjelenő boszorkányokkal. A dáridó végén az étel-ital, kincsek a boszorkányokkal együtt eltűnnek. Szórványos adatok szerint a boszorkányok vagy az oda általuk elragadott személyek a mulatságon álmukban vesznek részt, vagy eszméletlenül, transzban fekszenek, és csak távozó lelkük van ott. Gyakori motívum, hogy a mulatságon álmában részt vevő vagy oda elhurcolt ember felébredve máshol találja magát, mint ahol elaludt.
A mulatságról szóló mondák némelyike a „beavatás”, „tudománynyerés” motívumait is tartalmazza; az odakényszerített ember próbákat áll ki, testét a boszorkányok szétszaggatják, majd újra összerakják; a tanultakat nem szabad kivallania, mert örökké megnyomorítanák. E motívumok egybevágnak a boszorkányság keresztúton, bűvös körben való elsajátításának egyes elemeivel: „feldarabolás”, bántalmazás, a titkok elárulásának tilalma azokban is megjelenhet.
A néphitben a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkány természetfeletti képességének tartják, így a tehén megrontását, a „tejhaszon” mágikus úton történő megszerzését, valamint az éjszakai légzési nehézségek és egyéb, „megnyomás”-ként értékelt bajok okozását (amelyet a Nyomó lények c. részben említettünk), továbbá a végtagok bénává tételét, összezsugorítását, a száj „félrehúzását”, impotenciát, szerelmesek elhidegülését, nyáj szétszéledését, közlekedés akadályoztatását (kocsi megáll, ló nem megy tovább), a kenyérsütés, vajköpülés sikertelenségét, a gyümölcsfák elszáradását. A hiedelmek szerint mindenfajta házihaszon megszerzésére képes, sajátságosan az ő alakjához kapcsolódó rontó módszerekkel. Tejet fej a kútágasból, kapufélfából, karácsonyi abroszból, túrót „okád” magának, a lótrágyát vajjá változtatja. Egyéb mindennapi – esetleg olykor 615ténylegesen gyakorolt – rontó módszereket is tulajdonítottak neki: így árthatott a hit szerint a tartozékokkal (ember lábnyomával, hajával, ruhadarabjaival, a ház szemetével, szomszédból lopott forgáccsal) tulajdonosának, vagy kötéseket készített, megétette a szerelmeseket. Még a 20. században is ismert – boszorkánynak tulajdonított – károkozó módszer a harmatszedés. Ennek célja vagy a falu összes tehenének, vagy a határ gabonatermésének hasznát megszerezni. Az erről szóló hiedelemmondák szerint a harmatot Szent György (ritkábban Luca, nagypéntek, pünkösd vagy általában péntek) éjjelén vagy hajnalán kötényével, szoknyájával vagy lepedővel, abrosszal húzogatja össze a boszorkány. Otthon e ruhadarabból a harmatot a vetőgabona vagy a tehén takarmánya közé, esetleg a kenyérsütő lisztbe csavarja. Ennek eredményeképpen saját tej- vagy gabonahaszna gyarapodik, az egész közösségé csökken.
A boszorkánynak tulajdonított rontó tevékenység elsősorban a paraszti gazdaság, az emberi egészség, a családi kapcsolatok megrontására irányul. Az egész közösségnek okozott kár volt – a harmatszedésen kívül – az eső „elkötése”, azonban a boszorkányperek anyagában még fellelhető módszereknek – egyáltalán, a boszorkány idővarázsló tevékenységének – a közelmúlt néphitében már nincs nyoma. Egyetlen ilyen vonatkozású hiedelem az, hogy a boszorkány forgószelet hoz, a forgószélben boszorkány van: az odadobott késsel, baltával meg lehet őt sebesíteni.
A boszorkány gyógyító tevékenységére vonatkozó hiedelmek elsősorban arra vonatkoznak, hogy rontása eredményét csak ő tudja helyrehozni, vagy egyik boszorkány rontása okozta betegséget egy nagyobb hatalmú boszorkány tudja meggyógyítani. Élménytörténetek, hiedelemmondák gyakori témája a gyógyítóhoz forduló beteg elutasítása: ő nem vállalhatja a betegség kezelését, mert az boszorkány rontásának az eredménye, s csak a rontó hozhatja helyre. A rontás „nagyobb rontással” való legyőzésének motívuma jelenik meg a boszorkányok versengéséről szóló hiedelemmondákban: egyik boszorkány a másikat rontja meg; mire az – nagyobb hatalmának bizonyítására – még súlyosabb betegséggel sújtja őt.
A boszorkány sok egyéb képességére vonatkozó hiedelem ismert szórványosan: ért az állatok nyelvén, megtudja az emberek titkait, tudja, ha róla beszélnek. Meg tudja állapítani a földbe rejtett kincs, az ellopott állatok, tárgyak hollétét, jósolni tud.
A boszorkány elhárításának korunkban ismert módszerei általános rontáselhárító módszerek, amelyeket konkrétan a boszorkány hiedelemalakjára vonatkoztatnak, és főleg a hagyományosan „boszorkányosnak” tartott időpontokban gyakoroltak. Rontáselhárító varázsigéket boszorkánynak vélt személy jelenléte, közeledte esetén alkalmaztak. Ezeket a „szent” dolgokat vagy – gyakrabban – trágárságot tartalmazó mondókákat még a közelmúltban is ismerték. Egy nyíri (Abaúj m.) adat szerint, „ha boszorkány megy el a háztól, azt kell mondani: „Szent kereszt, veszítsd el”. Egy rimóci (Nógrád m.) szöveg:
Disznószar a fülibe,
malomkő a szivére,
nagy lófasz a seggébe.
          (Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)
Boszorkányról beszélni szintén valamely elhárító varázsige kíséretében lehetett. A boszorkányperekből is ismert, és a 20. században is gyakran feljegyzett szöveg: „Ma van Szent János estéje” (ezt bármely időpontban mondhatták). Mai napig ismert hiedelem, 616hogy a boszorkányról nem szabad beszélni, mert meghallja és megjelenik – a név kimondása odaidézi tulajdonosát. Ez a névmágia egy megnyilvánulási formája, csakúgy, mint a boszorkánynak vagy tevékenységének eufemisztikus körülírása vagy általános alannyal való megnevezése: „csináltak vele valamit”, „mög van csinálva” (’rontva’).
A boszorkány elleni védekezés, az általa okozott károk helyrehozatala és a rontón való megtorlása általánosan elterjedt hiedelemmondák és élménytörténetek motívumaiként ismert. E szövegmotívumok némelyike utalhat ténylegesen gyakorolt elhárító-megtorló módszerekre, amelyeket „boszorkányveszélyként” értelmezett szituációkban alkalmaztak, például ha az éjszakai nyomásérzetet a jelenlévő boszorkány „nyomásával” magyarázták, ha az istállóban talált békát a boszorkány állatalakjának vélték, ha egy betegséget a boszorkány mesterkedésének eredményeként diagnosztizáltak. A közelmúltban legközismertebb, gyakran egyéni élményként, a boszorkánnyal kapcsolatos személyes tapasztalatként elmesélt történetek a tehén rontásáról, tejelvételről szóltak. A mondák nem a boszorkányperek idején még gyakorolt boszorkányazonosítási módszerekre, hanem a „megtorlás” analógiás mágián alapuló eljárásaira utalnak: a távol lévő boszorkányt bántalmazzák – analógiás úton – állatalakjának vagy a károsult tehén tejének verésével, szúrásával, tüzesítésével, a tej füstölésével. A bántalmazott személy a házhoz jön, vagy kapott sebeiről ismerhető fel. E hiedelemmondai motívumoknál sokkal inkább a tényleges gyakorlatot tükrözik a szemmel verő boszorkány azonosításáról, a szemverés gyógyításáról szóló élménytörténetek: a gyanús személy haját vagy más tartozékát füstölik; vagy a vízvezetés alkalmával vízbe dobott parazsak viselkedéséből állapítják meg, hogy ki volt a rontó. (Összefoglalások a magyar boszorkányról: Szendrey Á. 1955; Kovács Z. 1977; Dömötör T. 1981: 124–134; Pócs 1983b.)
A boszorkányság ideológiája – a boszorkányhiedelmeknek az a tárháza, amelyet adott esetben a boszorkánysággal gyanúsított személynek tulajdonítanak – természetesen társadalmanként igen változó lehet. Egész Európa boszorkányságára jellemző, hogy a boszorkány hiedelemalakja különböző természetfeletti lények és valóságban működő varázslók, gyógyítók attribútumait olvasztotta magába; és – a magyar boszorkányhoz hasonlóan – a mindennapi mágikus módszereket is, neki tulajdonított tevékenységként. A magyar kutatás – mint említettük a nyomó boszorkány taglalása során – a boszorkány alakját működő varázslók és egy démonikus „nyomó lény” ötvöződésének tartja. Már az Árpád-kori törvényhozás utal e kettősségre: állattá változni tudó strigát és rontó varázslást űző veneficát, maleficát említenek Szent István dekrétumai, de a varázslók működésének későbbi tiltásai és a boszorkányperek egyaránt ezt mutatják. Ez a kettősség nyilvánvalóan a boszorkányság társadalmi szerepének időszerűvé válásával jött létre, és egyúttal azt is bizonyítja, hogy a boszorkány mint önálló hiedelemlény nem létezett. A démonikus nyomó lénynek előzményei a magyarság saját ősvallásában éppúgy lehettek, mint itt talált európai környezetének hiedelemvilágában; majd minden európai nép tud ilyen boszorkányősöket felmutatni.
A magyar néphit boszorkányának démonikus vonásaihoz sokat adtak hozzá a délkelet-európai tündérek is, mint ezt már említettük a szépasszony alakjának bemutatásánál. A magyar tündérek „boszorkánnyá válásához”, a tündérkultusz boszorkánysággá, a túlvilági tündérmulatságok boszorkánytársaság-hiedelemmé alakulásához G. Henningsen 17. századi szicíliai tündérkultuszt vizsgáló tanulmánya szolgál távolabbi párhuzamul: Európa e peremterületén akkor még nem honosodott meg a boszorkányság intézménye; a boszorkányokat kereső inkvizíció helyettük csak a tündérekkel rendszeres 617rituális kapcsolatot tartó tündérvarázslókat talált, akiknek kapcsolatteremtő rítusai – a szerző szavaival – „a diabolizált boszorkányszombatok keletkezésének kulcsául szolgálhat”-nak (Henningsen 1985).
Mint lehetséges délkelet-, közép-európai boszorkányelődök nem hagyhatók figyelmen kívül a betegségdémonok, gyermekágyas démonok, sem pedig ezek ókori ősei, amelyek mint „alvilági” démonnők közvetlenül a középkori boszorkány alakját is gazdagították, mint például a görög Gello vagy Lamia. Jelentős szerepük volt – különösen a boszorkány állattá változásának hiedelmeit illetően – mind a szláv, mind a germán werwolf- (emberfarkas-) hiedelmeknek is.
Az európai boszorkányhiedelmek ókorba visszanyúló másik szála az éjjeli, repülő, emberevő, démonikus nő-, illetve madáralakhoz, a strixhez (tb. sz. striga) vezet, amelynek nemcsak vámpirisztikus tulajdonságait, hanem nevét is őrzi Délkelet-Európa több népének (szerb–horvát, albán, görög, román, lengyel) boszorkánya. A strix már az 500-ban megjelenő Lex Salica, és attól kezdve sok egyházi törvény és rendelet szerint is a boszorkány megjelenési formája. Az egész középkort végigkísérő teológiai és törvényszéki viták tárgya volt, hogy illúzió-e vagy valóság az emberi boszorkány átváltozása e repülő szörnyeteggé. Az európai boszorkányhiedelmek éjszakai, démoni, halotti vonásainak szintén ókori gyökere az antik istennők: Selené, Hekaté, Diana lunáris, éjszakai, halotti vonásaihoz vezet (Hekatét, mint a halottak lelkének úrnőjét lélekcsapat és üvöltő kutyahad kísérte a túlvilág kapuját jelentő keresztúton; a keresztút mint Hekaténak szánt alvilági-halotti áldozatok helyszíne volt ismert).
Ami a működő varázslókat illeti, az európai boszorkány hiedelemalakjának ősei közt tarthatók számon a thesszáliai, majd illír, itáliai, valamint bizánci – főleg a szerelmi mágia mesterségével foglalkozó – varázslónők. Többször felvetette a kutatás a boszorkányhiedelmek (boszorkánytársaságok, gyűlések, tudománynyerés) beavatásra utaló mozzanataival kapcsolatban az ókori misztériumvallások és ezek avatási rítusainak lehetséges továbbélését is. (A klasszikus ókori, hellenisztikus és kora középkori források összefoglalása: Caro Baroja 1967).
M. Murray (1921) és követői az európai boszorkányhit fő forrását és alapját egy archaikus, indoeurópaiak előtti nép feltételezett szarvas istenségének kultuszában látták, amelynek továbbélő nyomai lennének a boszorkányperek jegyzőkönyveiben mindenütt megjelenő boszorkánytársaságok, az ezek körében zajló fekete misék. Ezek nálunk a boszorkánymulatság hiedelemmondáiban tükröződnek, Nyugat-, Közép- és Dél-Európában egy ördögimádó szekta vonásait is mutatják, de sehol sem bizonyultak egyébnek hiedelemmondai motívumoknál. Magyar vonatkozásban Dömötör Sándor (1939), valamint Körner Tamás (1969) folytatták a Murray-i vonalat, amennyiben ténylegesen működő, valóságos boszorkánytársaságok létét kísérelték meg bizonyítani. Murray elméletét megcáfolta, sőt kutatási módszereinek hitelességét is megkérdőjelezte a kutatás (Cohn 1975: 108–118). Murray azon elképzelése azonban igazolódott, hogy az európai boszorkányságot valamiféle „termékenységkultusz” előzte meg, legalábbis Közép- és Délkelet-Európa néhány területén. Ilyen a fentebb említett balkáni és szicíliai tündérkultusz, de ennek tekinthetők a táltossal kapcsolatban említett közép- és délkelet-európai samanisztikus varázslók rítusai is. Az észak-itáliai benandanték – mint C. Ginzburg (1983) meggyőzően, 17–18. századi levéltári forrásokkal dokumentálja – egy évszázad leforgása alatt váltak a bíróság szemében közösségük termékenységéért „túlvilági” lélekcsatákat vívó jóindulatú varázslókból üldözendő boszorkánnyá: fontosságát elvesztett termékenységvarázslói 618szerepük a boszorkányság időszerűvé vált intézményébe olvadt. A délszláv kresnik-, stuha- és zmaj-, zmej-varázslók transzban megélt túlvilági csatái mind a délszláv és román, mind a magyar boszorkány transztechnikájának, „túlvilági utazásainak”, mind a boszorkánytársaság és boszorkánygyűlés, -mulatság hiedelmeinek egyik fontos előzményét jelentették (Klaniczay 1983; Pócs 1986b). Ezenkívül is sok egyéb közép-európai boszorkányhiedelem indítékai, alapjai voltak; így a varázslók beavatásának motívumai, segítőszellemeik, túlvilági lélekcsatáik démonikus ellenfelei jelennek meg a magyar, osztrák, szlovén boszorkányfelismerési módszerek hiedelmeiben: a lucaszéken, keresztúton „beavatott” boszorkány, illetve a lucaszékről látott szarvas, tollas boszorkányok alakjaiban.
A magyar boszorkányhit a közös európai boszorkányhiedelmek része, amelyek Európa különböző népeinél sok helyi sajátsággal is rendelkeznek. Mind a működő varázslókra, mind a természetfeletti, démonikus lényekre vonatkozó helyi hagyományok különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más módon olvadtak össze egy többé-kevésbé egységes hiedelemalakká. A boszorkányüldözés – különösen Közép- és Nyugat-Európában – hozzájárult a boszorkányhiedelmek egységesítéséhez is. Nemcsak az egyház hivatalos boszorkányellenes ideológiáját terjesztették a perek; a hivatalos ideológia sem volt független a „népi” boszorkányhiedelmektől. A boszorkányüldözés hivatalos kézikönyve, a Malleus Maleficarum (1489) – és a helyi kézikönyvek is – sok folklórelemet tartalmaztak: a boszorkány incubusnak és succubusnak adja magát, állattá változik, szerelmi rontást űz, vihart hoz, jégesőt csinál, elveszi a gabona- és szőlőtermést, az asszonyok és állatok termékenységét. A perekben tükröződő, ördöggel szövetkező boszorkány és az ördögimádó boszorkánytársaságoknak a perek hivatalos ideológiájából származó elmélete elsősorban Nyugat-Európában lett a néphitnek is szerves tartozékává; a spanyol folklórnak például mai napig része az ördög elnökletével tartott boszorkánygyűlés, az ördögimádó mise mondai motívuma. (Néhány fontos összefoglaló munka a boszorkányüldözésről: Hansen 1900; Soldan–Heppe 1912; Trevor–Roper 1967; Kovács Z. 1972; Klaniczay 1986; Henningsen 1988.)
E diabolisztikus képzetek a magyar néphitben kevéssé leltek talajra. A boszorkányüldözés századaiból származik azonban a magyar néphitnek az a sajátsága, hogy a boszorkány mellett az ördög lett mindenfajta „rossz” gyűjtőfogalma. Az ördög hiedelemalakja is nagymértékben gazdagodott tehát boszorkányvonásokkal. Ha a boszorkányság intézménye nem is, de a magyar boszorkány hiedelemalakja igen eleven volt szinte a közelmúltig. Ez az oka, hogy különböző hiedelemlények boszorkány alakjába olvadásának még századunkban is tanúi lehetünk. Fejős Zoltán (1981) megállapította például Karancskeszi (Nógrád m.) hiedelemrendszerét vizsgálva, hogy a nora és a lidérc egyes tulajdonságai: a nyomás, „szopás”, a tévútra csábítás a közelmúltban lettek a helyi boszorkány sajátságaivá.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages