IDŐJÁRÁSDÉMON: SÁRKÁNY
IDŐJÁRÁSDÉMON: SÁRKÁNY
Víziszellemszerű vonásai – függetlenül az itt bemutatott vízilényektől – a magyar néphit sárkányának is voltak, sokféle tulajdonsága között azonban dominálnak az időjárásdémon-attribútumok.
Állat alakú démonikus lény. Nem azonos a mese sárkányával; külső jegyeiben is különbözött tőle: csak egy feje volt (Solymossy 1931). Óriási gyíkszerű alak, elnevezései azonban inkább a kígyóval asszociálják. Alakváltozatait Erdész Sándor tipizálta (1984), a sárkányok közé sorolva a Beregben és Szabolcsban ismert (valószínűleg a szabolcsi szlovák eredetű lakosság hiedelmeiből származó) zomok nevű kígyót is, amely megtámadja az embereket, kárt tesz az állatállományban; hiedelemmondák ismertek legyőzéséről, elkergetéséről.
A további három sárkányalak közös jellemzője a vízzel való kapcsolat. A tarajos kígyónak, szárnyas kígyónak is nevezett sárkány szárnyas, pikkelyes, hosszú körmű, lángot vagy szikrát fújó kígyó. Általában pontosan meghatározott színe volt, de ez igen különböző lehetett: fehér, fekete, vörös, kék, tarka. Mocsarakban, vizes réteken, tavak közelében tartózkodik. Ha barlangban, faodúban él, akkor is van valamilyen kapcsolata a vízzel. Alakja a sárkányölő hős-mondákból ismert: mocsárból, tóból bújik elő, az embereket rettegésben tartja, pusztítja az állatokat, míg egy hős le nem győzi. Némelyik mondavariánsban hétfejű sárkányként jelenik meg. E mondák a sárkányölő Szent György mondakörébe tartoznak, és a közelmúltban kevéssé voltak az élő néphit részei. A sárkányölő hős-mondák azonban a magyarság múltjában minden társadalmi réteg körében népszerűek lehettek. Ezt az 1408-ban alakult Sárkányos Társaság, sárkánnyal kapcsolatos helynevek és a sárkány-ikonográfia egyaránt bizonyítja (Dömötör T. 1981: 106–108; Bálint S. 1977: 1. 293–296).
Szórványos néphitadatok utalnak egy másik, szintén vízzel kapcsolatban lévő, egyébként a fentitől eltérő, föld alatt élő sárkányalakra, amely sokszor templom alatt tartózkodik, méretei óriásiak lehetnek. Ha előbújik, összedől a templom, vagy árvíz, földrengés keletkezik. Az embereket, állatokat is pusztítja.
A magyar néphit legismertebb sárkányalakja a sárkánynak vagy sárkánykígyónak nevezett, szintén mocsárral, vizes helyekkel, valamint az időjárással: jégesővel, viharral kapcsolatos, óriási gyíkszerű lény. Külseje többnyire nem pontosan meghatározott. Lehet vörös pikkelyes; lehet szárnya, sörénye, olykor négy lába is. Leghangsúlyozottabb testrésze a farka. Szorosan összefonódik a garabonciás alakjával, ő a garabonciás „hátaslova”.
A garabonciásról és sárkányáról szóló hiedelemmondák a sárkány születésére, megszerzésére és közös utazásaikra vonatkoznak. A sárkány halból, kacsából, rákból, halból vagy leggyakrabban kígyóból – de mindenképpen víziállatból – születik, vagy a sárkány fia, aki hét évig hordta vagy szoptatta. Rejtett helyen nő fel: tóban, gödörben, kútban, 556esetleg barlangban vagy faodúban. Itt hét vagy tizenhárom évig kell tartózkodnia kígyó alakjában; ez idő alatt ember nem láthatja. Éhségét, szomjúságát sárkánykő nyalogatásával csillapítja. Innen hívja elő és kantározza fel a garabonciás. Orkán, felhőszakadás, pusztító jégeső, árvíz okozását tulajdonították magának a sárkánynak is: a tóból kikelve vihart támaszt, vagy ő maga van a viharos szélben vagy felhőben, árvízben. Az alázúduló esőfüggönyt sárkányfaroknak, a viharfelhőt sárkánynak nevezték. Magyarázták a vihart a sárkány „leereszkedésével” is. Főleg erdélyi és bukovinai hiedelmek szerint mintegy a víz körforgásával együtt végez „körforgást” a sárkány: a tóból, mocsárból, folyóból felemelkedik a felhőbe, majd az esővel, felhőszakadással „leesik”. Göcseji és kalotaszegi mondák sárkányok „égbeli” viaskodásárói szólnak, amit a sárkányok fütyülő hangja vagy villámlás kísér. A nyelvterület északkeleti részén: Szabolcs-Szatmárban, Hajdú-Biharban kincsőrző szellem szerepe is volt a sárkánynak (Holló 1934; Szücs S. 1940).
E sárkányalak több nyelvszomszédunk hiedelmeiben a miénkhez hasonló kapcsolatban van garabonciásszerű idővarázslókkal, eredetét mégis önállóan, a garabonciás alakjától függetlenül kell keresnünk. Óriási kígyóként megjelenő, vagy gyíkszerű, esetleg szárnyas, az időjárási jelenségekben felbukkanó, vagy azokat okozó sárkányokat Európa minden népe ismer; különösen gazdag az anyag Közép- és Délkelet-Európában. Neve mindenütt „kígyó”, „gyík”, „féreg”, vagy ezek összetételei: délszláv, keleti, szláv zmaj, zmej, a fent említett szlovák zmok, a román zmeu és vîlva, vlva, német Lindwurm, Haselwurm és egyebek. Ez a sárkány hozza a viharos szelet, jégverést, felhőszakadást; vagy megjelenésével jelzi a vihar közeli kitörését. Időjárás-sárkányunk alaptulajdonságai hasonlóak, néhány részletvonás pedig a délszláv és keleti szláv sárkányok őrzőszellemvonásaival rokonítja őket: ezek szerint a sárkányok egy-egy vidék jó időjárást és termést biztosító urai. Bolgár-török eredetű sárkány szavunk arra vall, hogy hasonló időjárásdémon-sárkány a honfoglaló magyarság hiedelemvilágában is lehetett, mint ahogy Délkelet-Európa, Elő-Ázsia nem indoeurópai népei is ismernek hasonló démonokat. Ezek esetleges sajátos vonásai eltűntek Délkelet- és Közép-Európa gazdag sárkányhagyományainak rokon közegében.
Az archaikus időjárásdémonoktól többé-kevésbé elkülönül a keresztény sárkányharc-legendák sárkánya: ez lehet többfejű, nem kígyószerű sárkány is, amit sokszor eltérő néven is neveztek (például német Drache a görög drakosból). A középkori keresztény Európa sárkányölő hős-legendáinak gyökerei asszír–babiloni, hindu, iráni mítoszok, amelyek a „viharisten küzdelme a felhődémonnal az esőért” ősi, Eurázsia nagy területén ismeretes mitologéma kifejeződései, mint ezt Róheim Géza (1911) megállapította. Ez a sárkányharc az iráni dualizmus hatására az „istenség, angyal, hős harca az alvilági szörnnyel” formában terjedt el a hellenizmus korában, majd a kereszténység első századaiban Európában is. Kiegészült a görög–római sárkány szüzeket rabló vonásaival és zsidó–keresztény, bibliai sárkányokkal és sárkánylegyőzőkkel is; az ószövetség (Ézsaiás könyve, Jób könyve) sárkánykígyószerű vízi- és szárazföldi lényei mind a vízi, föld alatti, mind a repülő szárnyas kígyó vagy gyíkszerű, tüzet okádó sárkányok európai összképéhez hozájárultak. A sárkányölő hős alakját gazdagította az Apokalipszis Mihály arkangyal által legyőzött sárkánykígyója köré fűződő hagyomány. A győző keresztény szent lett: Szent Mihály, Szent György, Szent Illés. A keleti egyház legendái régi szláv viharistenre utaló mitologikus töredékeket is olvasztottak magukba; a német sárkányharclegendáknak is voltak pogány, ógermán gyökereik (Eliade 1958: 207–215). E legendai sárkány gazdag, sokszínű vonásai nemcsak a fent említett magyar sárkánymondákat, hanem a 557néphit vihardémon-sárkányának alakját is gazdagították (tüzes, villámló sárkányok), mint ahogy szláv nyelvszomszédainknál is egybemosódik a kétféle sárkányalak. (Az európai és német sárkányok összefoglalása: Mackensen 1929–1930. Szláv sárkányok: Dukova 1970; Zečević 1981: 69–71.) Szintén Európa-szerte ismert – és antik, valamint zsidó-keresztény, bibliai gyökerekkel egyaránt rendelkezik – a vízidémonszerű sárkány, a vízben lakó, árvizet okozó, tavak vizét összekeverő, vizet köpő lény. A kincsőrző sárkánynak, sárkánykígyónak ókori keleti, görög és ógermán hagyományai egyaránt vannak.
A sárkányhiedelmeket gazdagította a középkori egyház azon nézete, hogy a vihart, jégesőt démonok okozzák, illetve maga a Sátán jelenik meg a viharban (Franz 1909: II. 19–37). Már az Apokalipszis – nemkülönben a középkori egyház – azonosította a kígyóként is megjelenő sárkányt a Sátánnal. A keresztény vallás vihart hozó démona természetesen sok „pogány” vihardémonvonást örökölhetett: az egyház Sátánjának legfontosabb vonásai a hellenisztikus démonhitben gyökeredznek (Stemplinger 1922).
TÜNDÉR, SZÉPASSZONY
A magyar néphit tündéreit a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, valamint a Felföld sok helyén ismerték. A beléjük vetett hit különösen a déli és keleti területeken volt igen intenzív, mint ezt az emberek közti megjelenésükről, a velük való találkozásokról, csábításaikról feljegyzett élménytörténetek nagy száma is bizonyítja. A mindenhol ismert tündér és szépasszony név, a felföldi menyecske, az északkeleti területek kisasszonya, valamint a fehér asszony, cifra asszony elnevezések is egy lényegében azonos női démont jelentenek, csekély táji különbségekkel. Fő jellemvonásaikat Zentai Tünde összefoglalta a szépasszony vonatkozásában (1975; 1976), ezt egészítjük ki egyéb neveket viselő tündérek adataival. Eszerint fiatal, hosszú hajú, sokszor fehér ruhás, csábító szépségű nők, akik általában csoportosan jelennek meg. Csapataik táncolnak, énekelnek, fürdenek; zeneszóval repülnek, olykor hintón, kocsin vagy lepedőn szállnak a levegőben, táncmulatságokat, „ebédeket” tartanak. A férfiakat elcsábítják, elragadják, másokkal utat tévesztetnek, „elvezetik” őket. Sok monda szól az elragadott muzsikusokról: az elvitt furulyás, dudás zenekíséretet szolgáltat a fáról fára vagy a szélben táncoló tündércsapatoknak. Általában is gyakori megjelenési formájuk a szél, különösen a forgószél, máskor madarak: vadliba, varjú, hattyú alakját öltik. Betegségeket hoznak az emberekre, a csecsemőket „kicserélik”; a lovakat elviszik az istállóból éjszakai mulatságaikhoz. Sajátos megjelenési helyeik: elhagyott ösvény, híd, árok, keresztút, eresz alja, gödör, trágyadomb; máskor patak partja, tó. Sok hiedelemmonda jeleníti meg az éjszaka fürdőző, vízben tapsoló, éneklő tündéreket. Megjelenésük ideje: éjszaka, éjfél vagy dél, továbbá Szent György és pünkösd napja. Egy jellemző baranyai szépasszonytörténet:
„A körösztanyám alighanem látott. Nagyon szépek voltak, tiszta fehér ruhában szoktak énekölni a körösztúton éjjel tizönegytől tizönkettőig. Tizönegyen voltak. A Vörözsi-puszta felé vívő meg a körösztúti rossz utak voltak, mert ott jártak szépasszonyok. Akit azok mögrontottak, arra mondták, hogy a Szépasszonyok Tálába lépött” (Zentai T. 1975: 231). Zentai Tünde a szépasszony-hiedelmek egy-egy kisebb tájhoz kötődő sajátosságait is megállapította. A déli órában, eresz alatt, trágyadombon, elhagyott 558ösvényen való megjelenés inkább dél-magyarországi sajátság. Ugyancsak a Szeged környéki és baranyai szépasszony jellemzői bizonyos kifejezések: szépasszony tálja, szépaszszonyok köpködése, szépasszony köténye. Ezek tulajdonképpen a szépasszonynak tulajdonított betegségek metaforikus kifejezései: például a „szépasszonyok táljába lépett” a sebes lábú ember. Ez a Dél-Alföldön a szépasszony-hiedelmektől függetlenül is bizonyos bőrbetegségek megnevezése lett (Kálmány 1893b).
A szépasszony okozta betegségeket általában csak az kapja meg, aki a rájuk jellemző megjelenési helyeken és időpontokban megzavarja őket táncukban, vonulásukban, „ebédjükben”, vagy a forgószél sodrába kerül, amelyben ők vonulnak. Büntetésül megbénul, megnémul, „elveszti az eszét”, sebes lesz a lába, félrehúzódik a szája. Hasonló hiedelmek vonatkoznak a szépasszonyok otthagyott tánchelyeként értelmezett, körben letaposott fűre: aki belelép, különböző lábbántalmak érik. A tündérek tehát csak a helyüket-idejüket megsértőket bántalmazzák. Így értelmezhető az országosan elterjedt hiedelemmonda, amely azokról szól, akik délben vagy Szent György napján, pünkösdkor elaludtak a dombon vagy a mezsgyén, árokban (Bihari 1980: 149). Az arra vonuló szépasszonyok kiszedik lábszárcsontját, és az illető béna lesz addig az időpontig, amíg a következő Szent György-napon, vagy két hét múlva, ugyanabban az órában újra megjelenő tündérek vissza nem helyezik csontjait. Az erdélyi és bukovinai szépasszony jellemvonása, hogy éjszaka behatol az istállókba és ott a lovak sörényét összebogozza (Gunda 1947; Csermák 1949). Szórványosan sok egyéb helyi sajátság is ismert volt. Például az otthon egyedül hagyott gyereket megszoptatták a szépasszonyok, ennek következtében „zöld ment a gyomrából”; tilóra ülve vagy embereket megnyergelve is repültek (Gyimes).
A szépasszony – különösen Erdélyben – helynevekben, természeti jelenségek neveként is előfordul, például: Szépasszony útja (Tejút), Szépasszony kútja, Szépasszony luka (barlang).
A szépasszony elleni védekezés legáltalánosabb módja megjelenési helyeinek elkerülése volt. Bukovinában szokásos volt a veszélyes időszakokban az istállót védeni a lovakat bántalmazó szépasszonytól: mákot szórtak az istálló köré.
A szépasszony nevet Róheim Géza a boszorkány szót helyettesítő eufemisztikus kifejezésnek – tehát voltaképpen a boszorkány tabunevének tartotta (1920: 183–187). A boszorkány hiedelemalakjának valóban sok hasonló vonása van: embereket megrontó tevékenysége azonos lehet a szépasszonyéval, különösen ami a jellegzetes helyeken és időpontokban megnyilvánuló ártó hatását illeti. A boszorkány azonban ember, aki természetfeletti képességei révén akár szép tündér alakját is öltheti a hiedelmek szerint, míg a tündér szép nő alakjában megjelenő démon. A boszorkány és szépasszony elnevezések keveredése, a boszorkány sok helyen előforduló szépasszony megnevezése annak a folyamatnak az eredménye, melynek során a boszorkány különböző – eredetileg tőle független, nála archaikusabb – démonikus alakok sajátságait olvasztotta magába.
A magyar szépasszony és egyéb neveken nevezett tündéreink hiedelmei is sokszor már egy átmeneti állapotot jeleznek: egy majdnem emberi boszorkánnyá vált démonikus lényre vallanak, aki eredeti tündérsajátságaiból sokat elveszített. Már a szépasszony név első magyar adata, a „pulcrae(!) mulieres” egy 1565-ös kolozsvári boszorkányperben (Komáromy 1910: 3) gyereket kicserélő boszorkányra vonatkozik. A démonikus tündér és az emberi boszorkány közti átmenetet képviselik a boszorkányok által társaságukba, mulatságukra elragadottak már boszorkánypereinkben is nagy számban megjelenő hiedelmei: egy 1715-ös Bihar megyei per szerint például egy elragadott furulyás három éjjel 559jár „azon ördöngös compagniaval” – egy fecskefészekben ülve kellett sípolnia a táncoló boszorkányoknak (Schram 1970: I. 75). Az eredeti tündérsajátságokat találjuk meg régiesebb állapotukban a Balkán-félsziget délszláv, román, albán, görög tündéreinél; töredékesebben a magyarsággal szomszédos nyugati és keleti szláv népek hiedelmeiben is. A magyar tündérhiedelmek déli és keleti kapcsolataira – lényegében délszláv és román eredetére – minden, őket vizsgáló kutató felfigyelt (Strausz 1897: 126–130; Róheim 1925: 110–114; Zentai T. 1976; Dömötör T. 1981: 82–89). A Balkán tündérei: a délszláv vila és szamodiva, szamovila, az albán, román zinâ, zîna (legáltalánosabb román tabunevükön fele), a görög nereida mai vonásai sokfelé ágazó gyökerekre vallanak. Ezek a tündérek részint természeti szellemek; táncoló csapataik antik vízi, erdei és hegyi nimfák vonásait és ószláv vízinimfa-hiedelmek nyomait őrzik. Emellett az emberek közt időszakosan megjelenő halottak és vihardémonok, szélben megjelenő lelkek archaikus vonásait is viselik: a Kelet-Balkánon elsősorban a húsvét és pünkösd közti, pravoszláv halottak hetében jönnek az emberek közé. Táncoló csapataik nemcsak betegségeket, hanem termékenységet is hoznak az embereknek; sokszor a falu termékenységbiztosító őrzőszellemei, „istennői” is (Lawson 1910: 130–173; Muşlea-Bîrlea 1970: 206–218; Frankovics 1975; Zečević 1981: 31–49; Georgieva 1983: 110–137). E vonásaik egy része Diana és Hekaté kultuszában gyökeredzik, de alakjukban kis-ázsiai Magna Mater-szerű istennők, valamint Dionysos kultuszának nyomai, továbbá görög-római és szláv sorsasszonyok vonásai is számottevők. Kultuszuk is fennmaradt; a tündérek „megidézésével”, áldozatok bemutatásával gyógyító varázslók transzban „elragadtatva” a tündérek „túlvilágán” avatódnak be, és rendszeres „lélekutazásokkal” tartanak fenn kapcsolatot a tündérekkel. A tündérek megjelenési idejében rituális társaságok működnek: a ruszália, ljelje, căluşari. Ezek tagjai részint a tündérek megjelenítői, részint a tabusértőket sújtó „tündérbetegségek” gyógyítói. A társaságok rítusaiban központi szerepe van a zenés-táncos eksztázisnak (Kligman 1981). A lélek „elragadása” a tündérek túlvilágára, részvétel a „mennyei” tündérmulatságokon – mint hiedelem, illetve hiedelemmonda is általánosan elterjedt a Balkánon. E gazdag hagyomány a magyar néphitben részint a tündérek, részint a boszorkány alakjához kapcsolódik. Nálunk a tündérek kevésbé sokszínű lények: termékenységhozó és őrzőszellem-vonásaiknak, kultuszuknak nincs nyoma. Ezek a vonások gazdagították azonban a boszorkány hiedelemalakját: a táncoló tündércsapatok, a „túlvilági” tündérmulatságok, az „elragadottak” hiedelmeinek, a rituális társaságok gyakorlatának sok motívuma boszorkánytársaságként, boszorkánymulatságként ismert a magyar néphitben (Pócs 1986b).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
