ELJEGYZÉS, JEGYBEN JÁRÁS
ELJEGYZÉS, JEGYBEN JÁRÁS
A házasságkötés előfeltételének tartott cselekmény, amely kifejezte a két fél házassági szándékát, bemutatott időszakunkban nem volt jogi követelmény. E szokás azonban országszerte tartotta jelentőségét, s az csak a legutóbbi időkben csökkent: a mai nagy lakodalmak mellett nemigen hallunk nagy eljegyzésekről. Az eljegyzés mindig előre meghatározott – többnyire esti – időpontban, mindig a leány házánál történt. A jelenlevők száma változó lehetett: a leányon, legényen, szüleiken és a leendő násznagyokon kívül leginkább közeli rokonaik vettek részt.
A rendelkezésünkre álló leírások alapján nem könnyű az eljegyzés jellegét megállapítani. Egyesek szerint a legkomolyabb anyagi tárgyalások folytak ilyenkor, ezek az anyagiak nem is csak a jövendő létfeltételeit biztosították a fiatal párnak, hanem a szülők számára is szóltak. Másrészről a jelképes jegyajándékcsere és a házasságot ígérő gesztus megtételének alkalma volt az eljegyzés, amelynek legkevésbé sem volt egységes megnevezése, néhány példa: jegyváltás, kendőlakás, kézfogó, melléülés, mátkásodás, de nevezték foglalásnak, marhaságnak is, utalva ennek anyagiakkal foglalkozó jellegére. Lássunk néhány példát! Az első az Őrségből való, 1818-ból:
„A rendeltt napon Délután a’ Vőlegény az atyafiakkal és Násznagyokkal egyetemben kotsira ül, és egy hordó bort vivén magával a’ Leányháznál meg jelenik. Már, ekkor teritett Asztalok várják őtet készen. Minekelőtte mindazonáltal Asztalhoz ülnének az Egyességhez fognak, a’ melly igen könnyen meg esik és csupán azon pénznek mennyiségét tárgyozza, a’ mellyet a’ magzat nélkül meg hólt Férjnek Örökösi a’ Házot el hagyó avagy Férjhez meno Özvegynek le tenni tartoznak. Ez a’ pénz Moringnak neveztetik. Ennek szokásbéli törvényes mennyisége csak 12 pengő forint Eörséghben, hanem a’ tehetősebbek többet is köthetnek, és már ma, miolta a’ Bankó a’ pénznek bötsét el rontotta, kötnek is, és annak meg adására, a’ mennyibe a’ gazdaság meg sértése nélkül meg eshetik, kényszerittetnek, – egyébaránt pedig akármennyi Moring köttetett is, 12 frtnál, több nem itéltetik meg. – A’ ruházatokban ’s más egyéb aprólékos szobabéliekben pedig a’ házostársi költsönös örökösödés a’ Törvény értelme szerént mindenkor fönt marad, és arrol töbnyire a’ Moringlevélben is szó tétetik. – Meg lévén az Egyesség, azonnal az egész két részrül való atyafiság egymással kezet fog és az öszve kelendő Párokra áldást mond. Azután a’ Násznagyok a’ Hordót a’ Vendégszobába bé vitetik és tsapra ütik, magok leg elől az asztalhoz ülnek, a’ Vőlegényt és Menyasszonyt együgyü és mindennapi öltözetbe melléjek ültetik, azután leg közelebb az aszszony atyafiak, a’ többi Helyeken pedig az egész Vendég nép telepedik meg. Minden Vendég egy keszlkenyővel meg ajándékoztatik. Menten a’ házi gazda is egy teli hordót (a’ melynek nem 55szabad kissebbnek lenni mint a Vőlegényé) a’ másik hordó mellé bé hozat, de azt addig tsapra nem ütik, mig a Völegény horda (sic) meg nem ürül, – meg kell pedig ürülni mindeniknek, és szinte világos reggelig zajos a’ tivornya. Ez a kézfogó” (Mészöly 1917: 107).
Következő példánk 1827-ből, Baranyából való. A foglalás a korábban már idézett leánynézési jelenetet közvetlenül követi. „El kezdődik most a’ Jegyen való alkudozás, mellyet a’ Legény részénn állók közzül valamellyik ezzel nyit meg: láttyuk hogy az Isten a’ Kegyelmetek Leányát a’ mi Legényünkhöz plántálta, nints is köztünk semmi hiba, a’ mint értettük: hanem a mi még hátra van, eggyezzünk a’ Jegyen, mondják meg mit kivánnak, kész pénzt adjunk e – vagy ruhát vegyünk? – Erről is értekeztek már előre, azért közzülök valamelyik igy felel: Nem bánjuk, akár készpénzt adjanak, akár ruhát vegyenek. Ha kész pénzt inkább akarnak adni, adjanak ennyit – Ha pedig ruha vételhez van kedvek vegyenek ennyi darabot. Ugy van ki tsinálva, hogy akár pénz adást, akár ruha vételt választanak, igen tsak egyre üt ki
Ha tudják, hogy a Legény Szüleitől ki tellik 40 forinttol fogva 50ig 70–100-ig is elkérnek, vagy ennyi értékü ruhát. A Szegény sorsuak 20–30 forintig alább is meg egyeznek. A kivánható ruha darabok ezek: Asszony mente vagy e-hellyett ujjas gubats – bunda, melly ollyan forma mint a’ Ködmen fekete bárány prémre, kékre vagy sárgára van a’ bőre festve – Szoknya vagy e’ hellyet patyolat kebel, Selyem kötő, aszalós pruszlik vagy szoknya vagy e’ helyett – kisbunda, bárány bőrből készült pruszlik, fátyol, patyolat által vető kettő – ezt főköttönn fellyül sátor formára készitve viselik – egy pár piros tsizma, vagy fekete kordovány. Ezekből azok a darabok választatnak ki, mellyek a’ Falubeli Asszonyi öltözetekhez illenek…
Mikor a pénzt vagy ruha darabokat meghatározzák az arról való alkudozás következik a’ mi a’ Leány Szüleire tartozik. Illyenek: egy pár tsizma, a’ Leány Attyának kötő – itt elő – ruha Annyának, vagy ezek hellyet kesz pénz. Ezen kivül bokréta pénz meghatározva 5–6 forint, egy akó bor, vagy fél akó, Disznó Orrja, Kakas, Anya-kaláts, melly közel akkora mintegy Vám-kerék – Az ezekenn való alkudozás néha sok vetélkedésbe, kotzodásba kerül, kivált a’ bokréta pénzen sokáig szoktak feleselni; tsak ugyan hova tovább meg eggyeznek. Az sohase történik meg, hogy a’ megnem alkhatás el válassza az egymást szerető Személlyeket, sőtt ezek – kénszeritik ’s elmúlhatatlanná is teszik az alkut. Ez után itt a lelkészhez mentek öszvekötésre: az kikérdezte őket választásuk önkéntességéről, szeretik-e egymást, a vallásukat ismerik-e? Ezek után fogta össze kezüket, s válttatott velük jegyet: a legény gyürüt adott s a leány kendőt. Csókot váltottak, s ilyenkor móringolhattak is egymásnak: a legény öt forintot, a leány részéről ez ágy belijének fele, a’ melly igen tsak annyit ér. Ezután visszatértek a lányos házhoz. A’ Legény Szülei az előre elkészitett Köböl bort, húst – ’s a többit idehozattyák, és itt Vendégeskednek szinte virradtig. Ebben az ugy nevezett Foglalói Vendégségben az Asztalnál egymás mellé ülni kötelesek az Öszve kötött Személlyeket, és mikor egésségekért isznak ezt kiáltyák a’ mi Legényünk jó kapás, jó arató, – a mi Leányunk jó szövő, jó fonó, – mindennyiszer kötelesek a’ Jegyben lévők felállani ’s egymást megtsokolni. A Vatsora végződése után kötelezik a’ Jegyben lévőket, hogy térjenek ki egy kevéssé az Udvarra, beszélgessenek, esmerkedjenek egymással. Ekkor a’ Legény itt kinn Mátkájával való beszélgetése közben, az ugy nevezett tsók pénzt által adja, melly 5–6 garas, leg fellyebb egy forint. Kevés beszélgetés után, vagy önként bé mennek, vagy valaki bészolittya őket mulatni, kivált ha musikus is van a’ ki illyenkor ritkán marad el” (Hoffmann 1954: 519–521).
56Még egy korai példát kell bemutatnunk, méghozzá olyan esetet, melynél a fiatalok ekkor látják először egymást, mégis, az anyagi tárgyalások helyett a szertartásos jelleg dominál. „Midőn az öregek által magok közt meghatározott kézfogás’ napja elérkezik: akkor a’ szülék a’ legénnyel együtt elmennek a’ leányos házhoz, és illyen formával: Kedves jó Uraim! nekünk egy igen kedves galambunk elrepült, és egyenesen a’ Kigyelmetek’ becsületes házába szállott; nem látták-e Kigyelmetek? – vagy más illy forma képet (allegóriát) szóllásokkal beköszönnek. Hanem az ekkori czeremónia ő köztök azt kivánja, hogy a’ vendégeket egyszerre el ne fogadják (mivel ők a’ Leánynak egyszerre kiadását felette gyalázatos dolognak tartanák), ’s ha alkalmatos a’ szószóllő, ötször, hatszor is kiküldi őket egymásután, minekelőtte a’ házban letelepedhetnének. Ekkor tehát a’ szószólló mintegy illy formán felel: Kedves jó Barátim! mi nem láttuk a’ Kigyelmetek’ galambját, nekünk magunknak is van galambunk, de az a’ miénk; Kigyelmetek pedig menjenek Isten hirével, és keressék a’ magokét. Ekkor a’ kérő félnek minden további szó nélkül ki kell menni a’ házból. Kevés idő múlva ismét visszamennek, és jelentik nagy czeremóniával, hogy épen az idevaló galambot kivánnák ők magokhoz venni és szép gyönyörüséges kalitkába tenni ’s gondosan táplálni. Erre a’ felelet: hogy ez a’ dolog gondolkozást kiván, ezért is menjenek ki, mig felőle gondolkoznak, – s ismét ki kell menni. Így foly ez, mig csak lehet, ’s az a’ legderekabb Szószólló, a’ ki a’ kérőket legtöbbször kiidézheti, – ’s e’ nélkül a’ kézfogás egyáltaljában meg nem eshetik. Végre kifogyván a’ kiadó a’ mentségekből, a’ kérőket nagy becsülettel leültetik, a’ legényt, ki azonban kalapját le nem veszi, állva marad, ’s ekkor először lesi oldalt a’ nagy kalap alól jövendőbeli mátkáját; a’ki ekkor hasonlóképpen előáll és a’ kiadótól nagy becsülettel, s ceremóniával megszóllittatik: No kedves Hugom-asszony, hát tetszik-e Kigyelmednek az ő kigyelme’ becsületes személye? mellyre a’ leány tetszését jelentvén, a legény leveszi kalapját és kezet fognak.” Ezután következett a már leírt leányszemrevétel. „Minthogy pedig ez a’ dolog késő estve kezdődik, és sok hosszas ’s tekervényes beszédekkel és czeremóniákkal jár – (Mivel azt a’ megkérést tartják diszesnek, a’ melly mellett egy szál gyertya el ég, mig a’ leányt kiadják.) – tehát a’ kézfogás éjfélnél elébb nem esik meg. Ekkor hivogatják osztán éjfél után a’ vendégeket, felvervén édes álmokból mindent, valakit meghivni akarnak. A’ gazdasszonyok pedig tüzhöz teszik az étkeket, hogy hajnalra elkészüljenek. Az alatt a’ pályinkázás szüntelen foly; a vendégek egymás után gyülekeznek, ’s tehetősebb helyeken, a’ hol musikus van, tánczolnak, a’hol pedig nincs, dallanak. – Minekutánna a’ vendégek begyülekeztek, a’ jövendőbeli menyasszony, a’ szerént, a’ mint tehetősebb vagy szegényebb, vékonyabb vagy vastagabb kendőket osztogattat ki a’ körülötte forgott ’s fáradozott személyeknek, melly igy megyen véghez: általadván a’ menyasszony anyja a’ kendőket a’ Szószóllónak, ez azokat ölébe veszi, ’s azután egyenként elővévén, s mindeniket illyen beszéddel adja által: Kedves N. N. Uram! imé a’ mi menyasszonyunk nem kivánja hijába a’ kigyelmed fáradságát, hanem ezzel a’ kendővel kiván kedveskedni, hanem azt tudakoztatja általam hogy: inkább örül-e kigyelmed az ő kigyelme jó hirének, nevének, becsületének, világban való életének, mint ennek a’ kecsély (!) mulandó világi jószágnak? – mellyre az általvevő a’ legnagyobb seriositással felel, elvévén a’ kendőt, inkább örülök az ő kigyelme jó hirének, nevének, becsületének, világban való életének, mint ennek a’ csekély mulandó világi jószágnak. Azzal elteszi a’ kendőt, és igy megy ez sorba minden személyekkel, ’s mint mondám, a legnagyobb seriositással. Mindenek mély csendben fülelnek, mintha templomban volnának. Hajnal 57tájban elkészülvén a’ lakoma, vendégeskednek (a’ legény a’ mátkájával külön a’ kamarában), ’s azzal széllyel oszlanak” (Balogh S. 1827: 40–42).
Korai leírásainkból sok alapvetőt tudunk meg az eljegyzésre vonatkozólag. Megtaláljuk a szertartásos, jelképes kiadási jelenetet minden anyagi tárgyalás nélkül, s az anyagi tárgyalást szinte szertartás nélkül. E két szélső érték között helyezkedtek el a későbbi eljegyzések. Bár még a századfordulón is olvasunk komoly anyagi tárgyalásokról, a tendencia az volt, hogy előzőleg tárgyalják le a vitás kérdéseket, s itt csak megállapodjanak, illetve a két fiatal egymáshoz kötésének laikus szertartása menjen végbe. Bár idézett leírásaink nem mindegyikében szerepelt, a jegyajándékok cseréje volt az eljegyzés legfontosabb része. A kézfogás is kötelező erejű volt. Az eljegyzés középkorban érvényes jogi jelentősége megszűnt a 19. századra, csupán szokásként élt tovább, de kötelező erejűnek tartották, s felbontásához alapos indokot várt el a közvélemény. Középkori jogi hagyományon alapulhat, hogy egyes konzervatív helyi közösségekben ilyenkor kezdetét vette a házasélet. Az eljegyzési kendőajándékozás a résztvevők számára a későbbiekben kiment a divatból. E kendő nemcsak ajándék volt, hanem az eljegyzésen való részvétel bizonyítéka.
A jegyesség további nevei: mátkaság, jegyben járás, nap alatt tétel. Az eljegyzéstől a házasságkötésig tartó időszakban nevezték így a menyasszony és vőlegény kapcsolatát, állapotát. A jegyeseknek ebből az állapotból kifolyólag jogaik és kötelességeik voltak. Viselték a jegyesség látható jeleit: a jegyajándékokat, például a jegykendőt. A vőlegény a legényes estéket menyasszonyánál tölthette, ajándékokkal, étellel, itallal kedveskedett neki. Más legénnyel, korábbi udvarlóval nem beszélgethetett már a jegyben járó lány. Társaságba csak vőlegényével mehetett. A későre nyúló látogatásokon a szülők már nem ellenőrizték a lányt, olykor kezdetét is vehette jegyesek közt a házasélet.
A jegyesség felbontása ritkaságszámba ment, s ez olykor nemcsak az ajándék visszaszolgáltatásának kötelezettségével járt, hanem a felbontó fél ajándékának nyilvános csúffátételével is. Például kapcának viselte a legény a jegykendőt, de úgy, hogy a sarka kilássék, felhasogatta. Mindez olyan nyilvános megszégyenítés volt, aminek komoly, elrettentő hatása lehetett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
