KÍSÉRTET

Full text search

KÍSÉRTET
A magyar néphit kísértete tágabb értelemben meghatározatlan „szellemlény”: a természetfeletti világ képviselője, aki a természetfeletti lények általános vonásaival rendelkezik: alakváltozás, láthatatlanság, repülés, tüzes alakban való megjelenés, hirtelen eltűnés, váratlan felbukkanás képessége, a „rossz” órákban (éjjel, éjfél, dél; „két karácsony köze”) és „rossz” helyeken (keresztút, mezsgye) való megjelenés. A kísértetek mintegy magukba sűrítik, reprezentálják a természetfeletti lények összes közös jellemvonását, az emberi világtól való elkülönülést, az emberekkel való szembenállást megtestesítő legfontosabb tulajdonságokat. Külső megjelenésük az állatalaktól (ló, macska, kutya, disznó, 548tyúk stb.) a tüzes lényekig és a sajátos „hiányokkal” vagy különleges öltözékkel, felszereléssel rendelkező emberalakig bármilyen lehet. Egy karancskeszi (Nógrád m.) kísértet például „rézgombos fekete köpönyeg”-et viselő, fej nélküli, csak állal rendelkező emberként jelent meg egy vele való találkozást elbeszélő élménytörténet szerint.
Ez az általános kísértetalak hiedelemmondákban hagyományozódott, amelyek az ember „megkísértéséről”, a vele való találkozásról, a tőle való megmenekülésről vagy egyszerűen a kísértet ijedtséget okozó megjelenéséről, majd eltűnéséről tudósítanak. Máskor arról, hogy az emberi és természetfeletti „térfél” határát az ember vagy a kísértet átlépi, ezért találkozik a kísértettel, majd megszabadul tőle a másik fél illetékességi területének elhagyásakor. Egy jellegzetes, a közelmúltban Gyimesben feljegyzett kísértettörténet: „Olyant hallottam, hogy ment az úton, s csak ment utána egy fekete macska, s ment utána, s csak nyávogott, s egyszer csak nagyobb lett, s nagyobb lett, s egyszer hát egy nagy ember lett belőle. S a másik esett kétségbe. S majd mikor odaért, hogy egy folyóvízen ő átment, akkor a más a vízen erről maradott. S azt úgy nevezték, hogy kísértet” (Bosnyák S. 1982: 92).
E kísértetnek a természetfeletti világ reprezentálásán kívül semmilyen sajátos funkciója nincsen; éppen ez az általánosság különbözteti meg a néphit bármely egyéb természetfeletti lényétől. A funkciótlanság következtében „eredetéről” nem beszélhetünk; hasonló kísértetalakok egész Európa néphitében ismertek, mindig jelen voltak a hiedelemvilág határozott szerepeket betöltő szellemlényei mellett. Csoportjuk nem mindig választható el élesen a szűkebb értelemben vett kísértet alakjától.
Szűkebb értelemben a kísértet a meghaltak sírjukban nyugodni nem tudó vagy a túlvilágra még el nem jutott lelke. A továbbiakban a kísértet szót ilyen értelemben használjuk. A visszajáró halottal ellentétben családi kapcsolatokkal nem rendelkező, személytelen „közösségi” lény, noha alakja gyakran egybemosódik az individuális visszajárókkal, mint ezt például az Ormánságban ismert kísértetalakokat leíró Zentai Tünde (1974) is megállapította.
A kísértetelképzelések mögött a halállal „felborult egyensúlynak”, az élők–holtak közti „csereviszonynak”, egyensúly-helyreállítási törekvésnek egy olyan vonatkozása van, amely szerint az evilágon bűnt elkövetetteknek haláluk után vezekelniük kell. Nem juthatnak véglegesen a túlvilágra, a holtak közösségébe, míg le nem róják tartozásukat az élők közössége felé, míg valaki az élők közül „meg nem váltja” őket. Mint K. Thomas írja (a reformáció kori Angliáról): ezek „az általános erkölcsi normák szankciói voltak” (1971: 602).
A kísértet – személytelen, közösségi jellegének megfelelően – a közösség ellen életében elkövetett vétségért bűnhődik, vagy nem a közösség normái szerint halt meg (és ezért nem temették el szabályszerűen): öngyilkos lett, vízbe fulladt, gyilkosság áldozata lett („nem a maga halálában halt meg”), átok következtében halt meg, hamisan esküdött (ezért nem veszi be a föld), anyja szándékosan elvetélte, vagy kereszteletlenül halt meg; kirabolta a templomot; mint pap ellopta a templom zászlóját, mint jegyző hamisított, mint mérnök „rosszul mérte” a földet (pl. egy fekete-Körös-völgyi adat: valaki selyemzászlót ígért a templomnak, de azt nem adta meg). Személytelensége ellenére köthette a néphit a kísértet alakját egy meghatározott, múltban élt közéleti személyhez is („mátészalkai pap”). Míg vétkét le nem vezekli, közterületeken bolyong: a határban, temetőben, utcán, téren. Nem nyughat sírjában, a „halottak óráiban” kijön sírjából. A vezeklés gyakran meghatározott időre szól: az öngyilkosé, míg újabb öngyilkos fel nem váltja, az elátkozotté az átok 549idejére (általában hét év), a kereszteletlen gyereké, míg meg nem keresztelik. A kísértet lelkét jócselekedettel vagy imával, például Miatyánk elmondásával is meg lehet váltani. Ennek megtörténtekor végleg távozhat a túlvilágra. Az „életben elkövetett bűn” motívuma révén a kísértet-fogalomnak van egy „nem tiszta – Isten ellen való – ördögi” vonatkozása is, mint erre a rossz lélek elnevezés és a kísértetmondákból ismert vallásos védekező módszerek (fohász, keresztvetés) utalnak.
Megjelenési formái: emberalak (a halott „testi mivoltában”), állatalak (ló, tyúk, disznó, kutya), tüzes alak (tüzes ember vagy lángnyelvek: pl. egy somogyi adat szerint a temetőben egyes síroknál lángnyelvek vannak, amelyek a bűnös szívekből nőnek), emberalakját többé-kevésbé elvesztett homályos lény (pl. imbolygó, fehér lepedős alak: ilyenek jönnek ki egy nagyszalontai adat szerint a sírokból éjjel), valamilyen sajátos ember- vagy állatalak: fejetlen barát, állatlan ló, csontváz, koponya, kocsi (ló és utas nélkül), magától guruló kocsikerék. Jellemző rájuk az alakváltozás képessége, nagyságuk változtatása, a láthatatlanság, hirtelen eltűnés-megjelenés, gyakran a repülés; a földi tér és idő törvényei nem érvényesek rájuk. A néphit szokásos „természetfölötti” időpontjaiban, időszakaiban jelennek meg: éjjel, éjfélkor, ritkábban délben, karácsony éjszakáján, Luca–karácsony közt vagy a karácsonyi tizenkettedben. Például egy nógrádsipeki adat szerint karácsony és vízkereszt közt „a rossz lélek mind szabadon van”. Ezekben az időszakokban megjelenési helyeiket ők birtokolják; az ember számára ezek ilyenkor tilosak. Az állat és ember alakú kísértetre sajátos szín is jellemző lehet: leggyakrabban fehér, ritkábban fekete vagy veres. A láthatatlan kísértet megnyilvánulásai: nagy súly (ránehezedik az emberre, nem tud tőle menni a kocsi), jellegzetes hangok (röfögés, ugatás, kotkodácsolás, dübörgő lópaták, szekérzörgés, edénycsörömpölés, maguktól elmozduló, padlásról ledobált tárgyak). Utóbbi tevékenységhez egy sajátos kísértetfigura kapcsolódik: a „hajingáló kísértet”, akit már Bornemisza is e néven említ, de szórványosan 20. századi feljegyzésekből is ismert, például: „…Kinn a hidasháznál valakik dobálódtak, de nem lehetett látni üket. Mindönkit eltaláltak, aki odament…” (Szava, Baranya m.; Zentai T. 1974: 303). Mindenfajta kísértetre jellemző az emberek ijesztése, tévútra csalogatása, de sohasem okoznak kárt, nem viselkednek az emberrel szemben ellenségesen. Csapatosan vonuló kísértetekről több mondatípus szól: „kísértetek vonulása”, „halottak miséje”; háborúban elesett katonák vonulása, kardokkal „vagdalkozása”. Csapatosan vonulnak az éjjel (karácsony éjjel) körmenetet járó kísértetek is.
A kísértetek gyakran egy-egy konkrét helyhez, nevezetes közterülethez, építményhez kapcsolódnak. Ilyen Szatmárban a csengeri kastélydomb asszonya, vagy Zalában, a novaji erdőben a volt pálosok zárdája helyén megjelenő fejetlen barátok. Az ecsedi vár gonosz szelleme 1607-ben állítólag követ hajigált az emberekre, összecserélte az ételeket stb. Ezek az alakok, mint egy hely „saját” kísértetei, nem választhatók el élesen a helyek szellemeitől.
A kísértet alakja elképzelt, „átélt” találkozásokat elbeszélő szövegekben hagyományozódott: a memoratok és hiedelemmondák az emberi és természetfölötti világ találkozásának, összeütközésének egy eseményét mondják el, leggyakrabban a következő felépítésben: valamilyen jelenséget kísértetként értelmeznek, a kísértettől megijednek, elhárító cselekménnyel elűzik, eltüntetik, követelését teljesítik, szükségletét kielégítik. Ennek következtében meg is szűnhet „kísértet” mivolta – például végleg eltávozik a túlvilágra. Az elűző gesztusokat (pl. bal kézzel megütni, csizmáról kapart sarat tenni a puska töltetébe és úgy lelőni) és szövegeket a tényleges gyakorlatban is alkalmazták. Legáltalánosabb 550a „minden lélek dicséri az Urat” formula használata, amitől a kísértet eltűnik. (A mondai megfogalmazásokban általában így felel: „Én is dicsérném, ha lehetne”, majd elmondja vezeklése okát). A megszólítás a rá kiszabott átok leteltét is jelentheti. Az ördög említésével is el lehetett küldeni, például: „Ördög vigyen vissza, ahonnan jöttél.” Előfordultak általános rontáselhárító gesztusok is.
A kísértethit egyik gyökere – a visszajáró halottakhoz hasonlóan – a rendkívüli természeti jelenségek, félelmet, ijedtséget keltő váratlan, szokatlan élmények vagy „normális” események szokatlan időpontban, helyen való átélésének értelmezésére irányuló törekvés (pl. a hiedelemmondák gyakori, kísértetként magyarázott lénye: éjjel az utcán váratlanul megjelenő disznó vagy kotlóstyúk), alapja pedig – szintén a „visszajárók”-ba vetett hittel egyezően – a lélek halál utáni továbbélésének hite. Mindkét tényező általános emberi, régtől fogva adott. Ezért a kísértet alakja lényegében egyező módon ismert Európa minden népénél – a különböző „helyi” kísértetek inkább csak külsőségekben megnyilvánuló különbségeivel (Róheim 1925: 85–88; Tokarjev 1957: 36–40; Klintberg 1968; Körner 1970). Az egyetlen számottevő különbség a magyar néphit kísértete és európai szomszédaink hasonló lényei között, hogy nálunk csak igen kevéssé ismertek a „halotti időkben” – elsősorban a téli napforduló idején, karácsony és vízkereszt között – csapatosan megjelenő vezeklő lelkek („kereszteletlenek”) hiedelmei. Ezeket a nálunk rosszaknak, karácsonyi rosszaknak nevezett kísérteteket német nyelvű és szláv nyelvszomszédainknál egyaránt eleven hiedelmek övezik a mai napig; annak az archaikus, általános indoeurópai nézetnek megfelelően, hogy az év elején a halottak, ősök lelkei felkeresik az emberek közösségeit.
Az egész magyar nyelvterületen fellelhető kísértet-fogalmon belül sajátos kísértetalakok is ismertek voltak, amelyek megjelenési formájuk vagy sajátos halálnemük, vétkük révén „specializálódtak”.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages