TERMÉSZETFELETTI LÉNYEK

Full text search

TERMÉSZETFELETTI LÉNYEK
A magyar néphit természetfeletti lényei nem egy működő vallási rendszer hierarchikus rendben elhelyezkedő alakjai. Nem rekonstruálható a közelmúltbeli adatokból egy valamikori rendszer sem, noha feltehető velük kapcsolatban bizonyos ősvallási elemek továbbélése is. A keresztény vallás felvétele szétrombolta az addig működő (bár nyilván azelőtt is állandóan változó) szisztémát, úgy, hogy részint magába olvasztotta, részint helyettesítette a keresztény vallás lényeivel. A legfőbb lény a keresztény Isten lett, az embert segítő-óvó szerepeket pedig nagymértékben a szentek, Krisztus és Szűz Mária töltötték be a magyar középkor századai óta. A keresztény vallás szemszögéből nézve a vallás rendszerén kívül eső lények nem létező fogalmak, a beléjük vetett hit üldözendő 544babona volt. A hiedelemrendszer szempontjából azonban e lények bizonyos mértékig együttműködtek a vallás természetfeletti lényeivel: az utóbbiak inkább a pozitív, az előbbiek inkább a negatív szerepeket töltötték be, magukba olvasztották az azokhoz tartozó tulajdonságok egy részét.
A keresztény Isten lett a világ ura: a legfőbb teremtő, óvó-segítő és irányító-igazságszolgáltató lény. Mind az istenhit, mind a hivatalos, egyház által előírt kultusz gyakorlása sok egyéb, részint kereszténység előtti, részint középkori laikus és apokrif, paraliturgikus hagyományt is megőrzött. A magyarság kereszténység előtti „legfőbb lényének” nyomait kereste a kutatás az „él még a magyarok Istene” és hasonló kifejezésekben (Róheim 1954: 62; a magyar istennyila szó manysi párhuzamai alapján), de nem jutott megalapozott eredményekre. Magának az Isten szónak az etimológiája is bizonytalan (iráni vagy finnugor, esetleg belső keletkezésű magyar; Pais 1975: 283–299).
Istenhez mint teremtő lényhez is fűződnek dogmán kívül eső, illetve apokrif hagyományok. A világ teremtéséről szóló eredetmondák szerint Isten az ördöggel vagy Noéval, Szent Péterrel kettesben teremtette a világot, az állatokat, növényeket. A második személy demiurgoszként működik közre; az ördög csak nevében a középkori egyház Sátánja. Isten és ördög teremtő kettőse a kereszténységnél fejletlenebb vallási rendszerre utal (Vargyas 1978: 26; Dömötör T. 1974a: 82). A világ tengerből felhozott homokból való teremtésével (Bosnyák S. 1969) kapcsolatban nyilvánvaló egyezéseket mutattak ki obi-ugor teremtésmondákkal (Kálmány 1893c; Hoppál 1975b: 216), azonban észak-amerikai, valamint balkáni, orosz, kis-ázsiai párhuzamok kérdésessé teszik az esetleges közvetlen „ősvallási” örökséget (Zolotarjov 1980). A gazdag bolgár párhuzamanyag esetleg bogumil vagy más dualisztikus vallás, illetve szekta közvetítette hagyománykincsre utal (Nagy I. 1979).
Isten mint igazságosztó lény népies vonásokkal gazdagodott a mindennapi élet viselkedésszabályozó előírásaiban és tilalmaiban, és egyéb szentenciaszerű folklórműfajokban: szólásokban, közmondásokban. Ezekben mint az adott közösség erkölcsi normáit és viselkedésszabályozó hiedelmeit hitelesítő, büntető lény jelenik meg. Isten bajelhárító, oltalmazó funkciói elsősorban a hivatalos egyházi kultuszon belül érvényesültek. Emellett azonban a paraszti mágia, a gyakran keresztény imák formáját öltő ráolvasások az oltalmazó Istent egy mágikus úton befolyásolható, az ember mindennapi problémáinak megoldására kényszeríthető szellemlény vonásaival ruházzák fel.
Az óvó és bajelhárító, Istenhez közvetítő funkciók nagy részét a keresztény szentek töltötték be. Mint Klaniczay Gábor összefoglalja: „A szentek kiemelkedő jelentőségű tagjai annak a közvetítő láncolatnak, amit a középkori egyház az életben boldogulni, haláluk után pedig üdvözülni kívánó emberek és az üdvözülés, a boldogság feltételezett forrása, az isteni kegyelem közé iktatott. Szentek közvetítettek az ügyes-bajos dolgokban: ember és ember, ember és természet, ember és Isten között. Igazságot szolgáltattak, bő termést biztosítottak, közbenjártak az elhunyt hozzátartozók lelkiüdvéért és szavatolták az evilági élet legfontosabb egyezségeit, hatalmait. Amellett a közvetítő szerep mellett, amit a középkori hívők tulajdonítottak a szenteknek, a történettudomány fényt derített a szentkultusz egy valósabb, kulturális természetű közvetítő funkciójára is. A kereszténységet megelőző hiedelmek, kultuszok, termékenységrítusok keresztény vallásgyakorlatba illesztésére a szentkultusz volt az egyik legjobban használható eszköz. A szentek legendái összeegyeztethetővé tettek keresztény morált és pogány mondákat, a szentek ünnepei az egyház irányítása alá helyezték az év termelési tevékenységeit és az 545egyéni, közösségi élet legfőbb időpontjait kísérő szertartásokat, a szentek csodatevő ereklyéi kielégítették a mágikus természetű vallási szolgáltatás iránti laikus igényeket, a háborúban győzelmet, a fogságból szabadulást, a betegségben gyógyulást hoztak” (Klaniczay 1981: 273).
Mindez Szűz Mária néphitbeli szerepére is vonatkozik: a középkor vége óta egyre növekvő hivatalos kultuszával párhuzamosan a „népi” kultusz is egyre erőteljesebb lett. Sőt Közép-Európa több helyén, így Magyarországon is minden más szent kultuszát felülmúlta. Általános, „minden bajban segítő” vonásai mellett betegek, utazók patrónusa, betegek gyógyítója, és anyjával, Szent Annával együtt a szülő nők pártfogója is volt. Termékenységkultusszal kapcsolatos vonásai és a kultuszába olvadt kereszténység előtti hagyományok a naptári ünnepeihez kapcsolódó rítusokban és mágiában őrződtek meg (Sarlós Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony névnapjain és a többi Mária-napon). A Boldogasszony, Nagyboldogasszony (Szent Anna) elnevezésekben „ősvallási” asszonyalakot sejtett a kutatás, amire elsősorban szülőnő-patrónus szerepe adta az indítékot. Főleg a Dél-Alföld katolikus falvaiban volt a Szülő Boldogasszonynak laikus kultusza: a hiedelmek szerint ő őrzi a szülés közben az asszonyokat, a szülő nők ágyát. Itt a gyermekágyat Boldogasszony ágyának nevezik; a terhes és meddő nők a szerencsés gyermekáldás érdekében böjtöt fogadtak neki (Kálmány 1885; Bálint S. 1977). Ennek hátterében nagy valószínűséggel feltételezhető egy asszonyokat pártfogoló lény egyes vonásainak Mária és Szent Anna alakjába való beolvadása.
A keresztény vallás egyetlen „negatív” lénye, az ördög szintén több népi természetfeletti lény negatív vonásait olvasztotta magába; nemcsak a magyarság, hanem minden keresztény nép világképében (Röhrich 1966). Ő maga sem volt „pogány” előzmények nélküli: az ókori keleti és hellenisztikus démonhit sok vonását őrizte az egyház Sátánra vonatkozó tanítása és démonűző gyakorlata. A középkori egyház dualisztikus világképe mintegy pozitív és negatív – isteni és ördögi – pólusra rendezte a hiedelemalakok kapcsolatait: gyakorlatilag minden negatív hiedelemlényt ördögnek vagy ördöginek minősített, akik az Istennel, istenivel, szentekkel álltak szemben. A késő középkor és barokk kor satanisztikus ideológiáját prédikációk, hitvitairatok és a boszorkányperek vádjai egyaránt terjesztették (Summers 1956). Az ördöggel szövetkező boszorkányokon kívül a 16–17. századi egyházi források szerint minden, ami az egyház részéről „babonának” minősült, az „ördög műve” volt, a néphit természetfeletti lényei az ördög szövetségeseivé lettek. E folyamat legközismertebb példája Bornemisza Péter Ördögi kísértetek (1578) c. műve. A szerző szemében, aki „Rajtam történt dolgok” címen beszéli el az ördöggel kapcsolatos kalandjait, a ráolvasás, a békacsonttal történő szerelmi varázslás, és „gonosz lélek hajigálódása” egyaránt az ördög műve, de a forgószélben vagy a lidérc személyében is az ördög jelenik meg. Az egyház e törekvése nagy hatással volt a néphitre: a rosszindulatú hiedelemlények részben az ördögre cserélődtek fel. Így jött létre a tehénrontó ördög, a kereszteletlen gyereket kicserélő ördög, az utasokat a vízbe lerántó ördög hiedelemalakja. A néphit személytelen „rossz”, „rontás” fogalma is gyakran konkretizálódott az ördög személyében. Bizonyos szerepkörökben állandósult is az „ördög” elnevezés: ördögszerető mint lúdvérc, ördög mint kincsőrző szellem, vagy mint az ördöngösök segítőszelleme. Mindezeknek az alakoknak az elnevezésen kívül nem sok kapcsolatuk van a keresztény egyház ördögével. Elsődlegesen az egyház ördögalakjával kapcsolatosak azonban a boszorkányhiedelmek ördögre utaló elemei, mint például a szövetségkötés az ördöggel. A boszorkányperek jegyzőkönyveiben a keresztény ördög 54613–15. századtól ismert tulajdonságai, a szarv, pata, kénköves bűz is megjelennek, a lóláb a lúdvérc és az ördögszerető hiedelemalakjának is állandó jellemzője lett. Az ördöggel való „helyettesítés” még a közelmúltban is megfigyelhető volt, egyéni használatban is, ha egy negatív hiedelemszerep megfelelő, hagyományosan használt szereplőjét nem ismerték. Az egyházi ördögűzés késői visszhangjaként az ördög mint betegségokozó lény is ismert volt a közelmúltban.
E folyamatok eredményeképpen a hiedelemalakok és a vallás természetfeletti lényei mint pozitív és negatív fél működtek egy rendszerben, egymással is sok szálon összefonódva. Mindemellett a magyar néphit természetfeletti lényeire kevéssé jellemzőek az egyértelműen negatív (vagy pozitív) funkciók. Legtöbbjük magatartása mintegy ambivalens az emberi világ felé, sokszor bizonyos csereviszonyban van vele: ellátás, kielégítés, áldozati gesztusok, „szövetség” fejében valamit nyújt az emberi világnak és nem sérti meg határait.
A magyar néphit feltűnő jelenségének tartotta a kutatás, hogy milyen szegényesek a természetfeletti lények alakváltozatai Közép- és Délkelet-Európa környező térségének minden népcsoportjához képest (Dömötör T. 1981: 74). Nincs okunk feltételezni, hogy a kereszténység felvétele előtt is így lett volna. Nyilvánvalóan minden nép vallási rendszere mindig teljes volt olyan értelemben, hogy a „szükséges” – létfontosságú funkciókat betöltő – felsőbb lényekkel és azok kultuszával rendelkezett. Ezenkívül mindig őrzött sok idejétmúlt, eleven gyakorlati funkcióját, szükségességét már elvesztett hagyományt is. A magyarságnál azonban teljesebbnek látszik a szakítás a régi, kereszténység előtti mitikus lényekkel, mint európai nyelvszomszédainknál. A magyarázatot valószínűleg az adja, hogy a keresztény vallás felvétele döntő környezeti és életforma-változásokkal esett egybe a magyarságnál; a hiedelemlények funkcióvesztésének következtében előállott „üres” szerepek, az új vagy még szükséges funkciók betöltéséhez legkézenfekvőbb volt az új vallási rendszer. Volt „hely” a keresztény vallás felsőbb lényeinek, másrészt a magyarságba olvadt vagy vele kapcsolatban lévő szomszédos szláv, germán, majd román népcsoportok keresztény vallás mellett is őrzött lényeinek. A magyar néphit természetfeletti lényei lényegében – kevés kivételtől eltekintve – a környező népek hiedelemvilágából ismert lények olykor szegényesebb változatai, olykor azok egy-egy tulajdonságának gazdag, színes kontaminációi. Bizonyos tulajdonságok gyakran nem egy sajátos, egyéni arcú hiedelemalakot jellemeznek, hanem a „rosszak”, a „rontás”, vagy pedig a keresztény ördög gyűjtőfogalma alá csoportosulnak. A természetfeletti lények számát az a folyamat is csökkentette, amelynek során szellemlények tulajdonságai, a rájuk vonatkozó hiedelmek emberi alakokra, elsősorban a boszorkányra ruházódtak át.
A közelmúltban felgyorsult a hiedelmek kihalásának folyamata. A természetfeletti lényekbe vetett hit és a velük kapcsolatos elhárító, megelőző, gyógyító mágia, áldozati és egyéb kapcsolatteremtő rítusok a jelenben már leginkább csak hiedelemszövegekből következtethetők ki. Az élménytörténetek vagy memoratok velük kapcsolatos egyéni élményeket mondanak el. Ameddig élt a beléjük vetett hit és a rájuk vonatkozó hagyományos tudásanyag, az ember bizonyos helyzetekben, felfokozott lelkiállapotban (félelem, váratlan baj) vagy álomban bizonyos jelenségeket, a hirtelen zajokat, fényeket, sötétben megjelenő állatokat sokszor értelmezett természetfeletti lények megjelenéseként, velük való találkozásként. A hiedelemmondák általánosabb szinten közlik a rájuk vonatkozó hagyományos ismeretanyagot, tudósítanak tevékenységükről, az emberi világgal való összeütközéseikről, kapcsolataikról. Ez a hagyományos ismeretanyag egy-egy lény 547hiedelemköre. E hiedelemkörök különböző eredetű, korú alkotóelemekből tevődnek össze, és nagyon sokszor nem egyazon lény eredeti sajátságaira vonatkoznak. Vannak a természetfeletti lényeknek olyan általános jellemvonásaik, amelyek szinte mindegyikük sajátságaiként megjelenhetnek a róluk szóló szövegekben; más vonások nem mindegyikre jellemzőek, de több lény közös tulajdonságai. A közös vonások a nem emberi, természetfölötti világhoz való tartozásukat, az emberrel való szembenállásukat fejezik ki. Ilyen a metamorfózis képessége: állattá változás, láthatatlanná válás, hirtelen megjelenés, váratlan eltűnés, a repülés és a tüzes alakban, fényjelenség formájában való megjelenés (Erdész 1958; Zentai T. 1972). Mindegyik jellemvonás szinte minden nép vallási rendszerében, mitológiájában univerzális jelképe az emberi világtól különböző, azzal szemben álló „természetfölöttinek”. Hasonlóképpen általános jellemzőjük, hogy az emberi világot körülvevő, attól jelképes határvonalakkal elválasztott természetfeletti térben és az „emberi” időből „kieső”, természetfeletti időben élnek, működnek, jelennek meg az embernek; a rájuk vonatkozó hiedelmek archaikus tér- és időszemlélet maradványait őrzik.
Általános jellemzőiken kívül sajátos szerepeiknek megfelelő egyéni vonásaik vannak. E szerepek – és maguk a hiedelemalakok – legalábbis az elmúlt másfélszáz év gyűjtéseiből származó adatok szerint nem élesen elhatároltak, és nem alkotnak hierarchikus rendet. Általában azonban jellemző, hogy egy-egy kisebb tájegység, egy-egy faluközösség helyi hiedelemrendszere tartalmazott néhány negatív funkciójú természetfeletti lényt, és esetlegesen bizonyos pozitív funkciójú lényeket. Néhány negatív szerep betöltésére föltétlenül szükség volt, bizonyos egyéni szerencsétlenségek, feszültségek, válsághelyzetek magyarázatára-megoldására, noha a negatív szerepek elsőrendű és legfontosabb hordozója egy-egy közösség életében (legalábbis az újkor századaiban) nem szellemlény, hanem az élő boszorkány személye volt, aki több rosszindulatú szellemlény tulajdonságait olvasztotta magába. Jellemző, amit a közelmúltban a gyimesi csángók mondtak saját természetfeletti lényeikről: „Ez is rossz szellem, mint a boszorkány, kísértet, csak az egyik boszorkányként tudja kifejezni, a másik lidércként, de mind alvilági” (Salamon 1975: 87). A boszorkány mellett minden negatív indulatú természetfeletti lény (és ember által betöltött negatív hiedelemszerep) mellékes fontosságúnak, esetlegesnek látszik, kivéve a visszajáró halottak-kísértetek ambivalens alakjait, akiknek a jelenkor néphitében is fontos funkciójuk van: az élők–holtak közt a haláleset felborította egyensúlyt helyreállító szerepük egyelőre megingathatatlannak látszik. (A természetfeletti lényekről összefoglalóan: Szendrey Zs. 1914, 1938a; Pócs 1979a; Fejős 1981; Bihari 1980: 23–53; Dömötör T. 1981: 71–74.)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages