NÖVÉNYVILÁG
NÖVÉNYVILÁG
A növényekhez fűződő hiedelmek egy része igen régi és elterjedt képzeteken alapul: a fa mint a világegyetem képmása, a fa és az ember szimbolikus kapcsolata (világfa, életfa), a növény mint a vegetáció újjászületésének, az év körforgásának szimbóluma. A magyarságnál és a közelmúlt Európájában ennek nyomai főleg szövegfolklór-motívumokból és díszítőművészeti ábrázolásokból következtethetők ki. A mai hiedelmek alapja már túlnyomóan a növények megfigyelt természete: téli álom–tavaszi zsendülés ellentéte, virágzás bizonyos évszakban vagy napszakban, a növények dús lombja, vagy bő nedvű, szúrós, csípős mivolta, valóságos vagy vélt gyógyhatása. Mindezek alapján használták 537a növényeket és részeiket gyógyításra, termékenységvarázslásra, rontás elhárítására, vagy külső tulajdonságaik adta analógiák felhasználásával bármilyen egyéb célra. A közelmúlt magyar néphitében a növényvilággal kapcsolatos főbb hiedelmek és mágikus eljárások
A növények eredetére, természetére, tulajdonságaira vonatkozó gazdag természetmagyarázó hagyományok.
A fák, zöld ágak mint a természet megújulásának jelképei az ünnepi szokásokban és az átmenet rítusaiban.
Megszemélyesített növényekkel kapcsolatos tevékenység: a betegségeket növényeknek „átadó” ráolvasások. Ezeknek Közép-, Nyugat- és Észak-Európában egyaránt igen nagy múltjuk van, és elsősorban a borókával, csalánnal kapcsolatban a közelmúltig ismertek. A magyarság gyakorlatában mint „bodzafenyegető” és „csalánfenyegető” ráolvasások terjedtek el.
A növények, növényi eredetű szerek felhasználása a gyógyítás, rontás, rontáselhárítás, termékenységvarázslás eszközeiként; e tevékenységek egyik alapja a növények kitapasztalt természetes gyógyhatása. A növényi eredetű mágikus tárgyaknak, a fák, bokrok ágainak, gyökerének, különböző vesszőknek sokféle egyéb szerepük is volt, egy-egy fához vagy cserjéhez fűződő sajátos hiedelmek alapján. A kincsásó „varázsvessző”, a boszorkányság tanulásakor „bűvös kört” húzó bot mindig egy bizonyos fa ágából készült, például mogyorófából; a lucaszék nyírfából. A gyógyításban a fa szilánkját (pl. fogfájásra villámsújtott fa szilánkját), ágait (pl. füstölés kilencfajta gyümölcsfa ágával), leveleit, gyümölcsét a legkülönbözőbb összeállításokban igen sokfajta betegségre használták.
A fákhoz fűződő hiedelmek és mágikus eljárások Európa-szerte rendkívül változatosak, de a fenti alapelveket tekintve lényegében azonosak. Néhol még fellelhetők bizonyos „szent”, „tisztelt” fák is. Ezekre – vagy alájuk – ruhát, hajat, élelmet, a betegségek tartozékait helyezték; gyógyulást kértek a fától, vagy hálát adtak a megszemélyesített fának. Mind a magyar történeti és szórványos közelmúltbeli adatokból, mind az európai és nyelvrokonainktól ismert párhuzamokból úgy látszik, e szokások eredetileg természeti szellemeknek adott áldozatokban gyökeredznek (Mannhardt 1876–1877; Frazer 1926; Wlislocki 1894; Szendrey Zs. 1936).
A magyar néphitben a nyírfa volt a mágikus és gyógyító célokra használt fák közül a legfontosabb. Letört, leveles ágát elsősorban rontáselhárító és -megelőző cselekményekre használták. Luca és karácsony éjszakáján az állatot, a házat védte, kapura, istállóablakba tűzve. Szülés után az anya ágyába, szoptatós anya kezébe, a bölcsőbe tették. A termékenységet biztosító mágiában is volt szerepe: tyúkültetéskor, első kihajtáskor használták, néhol vetés után a szántóföld négy sarkára szúrták, másutt a veteményeskertbe vagy szőlőbe. A gyógyászatban a szemverést gyógyító fürdő alkotóeleme lehetett, füstölőszer volt, a megrontott tehenet verték vele. Az országszerte elterjedt adatok arra vallanak, hogy a nyírfa mágikus és gyógyító erejébe vetett hit elevenen élt a magyar parasztságnál. Észak-Eurázsia sok népénél és Európa más részein is régtől fogva ismert hasonló szerepben. Felhasználásának alapja feltehetően kora tavaszi zöldbe borulása.
A fűzfának elsősorban virágvasárnap szentelt barkáját használták mágikus célokra, főleg égiháború, jégeső elűzésére. Vihar közeledtekor katolikus falvakban a tűzbe dobtak néhány szem barkát; vagy a barkás ágat az eresz alá tűzték, vagy lelógatták a mestergerendáról, 538hogy ne csapjon villám a házba. Gabonaföldekre is kitűzték jégverés elhárítására. Sok helyen volt ismert az a hiedelem, hogy nem szabad bevinni a házba, mert sok légy lenne; néhol kígyó, béka megelőzésére tartották a padláson. A gyógyászatban szinte univerzális mágikus tárgy volt: szemverés ellen füstöltek vele, fájós fogat levével dörzsölték, a beteg tehén moslékába tették. Torokfájás megelőzésére katolikus falvakban sok helyen nyeltek belőle egy szemet a szentelésről jövet, és megcsapkodták egymást barkás ágakkal. A fűzfa barkájának tulajdonított mágikus hatás egyházi szentelmény voltának köszönhető.
A bodzafát a magyar nyelvterület egészén egyöntetűen „ördög fájának” tartották – a közép- és nyugat-európai hiedelmekkel megegyezően. Virága, levele elterjedt gyógyszeralapanyag is volt. A hozzáfűződő rontáselhárító hiedelmek és mágikus gyakorlat azonban korántsem volt olyan gazdag, mint a nyírfa esetében.
A vadrózsa (csipketövis, istenátkozta tüske) rontáselhárító szer volt. Európa-szerte elterjedt hasonló funkcióban, nyilvánvalóan tüskés ága miatt. Használatával kapcsolatban az a tudat is elevenen élt, hogy a tüskébe a boszorkány, ördög és egyéb rosszindulatú hiedelemlény belelép, beleakad, megsebesül (konkrétan vagy jelképesen). Ilyen alkalmazása leggyakoribb volt „tehénrontás” gyanúja esetén. A „boszorkányos” napokon, Szent György és Luca napján rontáselhárító szerepet kapott: a kerítésre vagy istállóajtóra tűzték. Szórványos adataink szerint a szarvasmarha első kihajtásakor vagy csótány elűzésére, vetés „rontástól” óvására is alkalmazták, és elterjedt volt a köpülőfa rózsafából való készítése, azzal a hiedelemmel együtt, hogy csipkefával jobban sikerül a köpülés.
Egyéb növények: füvek, cserjék, bokrok, kerti és szántóföldi gyomok – és termelt növények – különböző alkotórészeinek (virág, termés, szár, levél, gyökér) legfontosabb alkalmazási területe a népi gyógyászat volt. Némelyikhez sajátos, csak rá jellemző hiedelmek társultak, mások – térben és időben változóan – a mágia szinte minden területén alkalmazást nyertek, a szerelemkeltéstől (zsálya, kankalin, „bagzófű”) szerencse biztosításáig (fekete nadály a kertbe ültetve), vihar megelőzéséig (ezerjófű az ablakban), hajnövesztésig (márialen) vagy rontás elhárításáig (ökörfarkkóró, üröm, boszorkánytövis). Bizonyos „füvekhez” természetfeletti erejű személyek tudományszerzési módszerei is kapcsolódtak, így például a páfrány magja cipőbe kerülve tudóssá teszi tulajdonosát, az meglátja Szent György éjjelén a földbe rejtett kincset.
Felhasználási módjuk sokrétű volt, orálisan alkalmazott gyógyszer, valamint kenőcs, tapasz, fürdők, füstölőszerek tartozékai éppúgy lehettek, mint a legkülönbözőbb mágikus cselekmények eszközei.
Használatuk és a velük kapcsolatos hiedelmek alapja gyakran tényleges biológiai-kémiai hatóerejük. Ezek az ismeretek részint paraszti tapasztalatokon alapuló hagyományok, részint a hivatásos orvostudomány ismerettárából erednek, elsősorban a parasztsághoz került kéziratos receptkönyvek révén. Ennek ellenére a „füvek” mágikus célokra való felhasználására általában az jellemző, hogy fizikai-kémiai tulajdonságaiktól, esetleges valóságos gyógyhatásuktól függetlenül szinte bármilyen „fű” használható volt bizonyos célokra, ha meghatározott időpontban, módon, helyről – a mágia előírta helyi szabályok betartásával – gyűjtik. Országszerte elterjedt volt például a kilenc sírról hozott fű, vagy az úrnapi sátorfű használata (előbbi szemverés, ijedtség, agos gyerek fürdőjeként, utóbbi pedig sokféle gyógyszer gyakori összetevője volt). A fűgyűjtés fontos időpontjai voltak Szent György- és Szent Mihály-nap, továbbá Kétasszonyköze (Nagyboldogasszony, aug. 15. – Kisasszony, szept. 8. közti időszak). Sokszor a szedés módjára vonatkozó 539szabály betartásán volt a hangsúly (szótlanul, mondókák kíséretében, köszönés nélkül). Némelyik füvet a hiedelmek szerint csak a hetedik gyerek találta meg. A természetfeletti képességű tudósok „tudományának” a füvekre vonatkozó ismeretek is részét képezték. Hatóerejüket természetfölötti eredetükre és tulajdonságaikra vonatkozó hiedelmek fokozták (a páfrány virága Szent György éjjelén néhány percre kinyílik, aki ekkor leszakítja, megérti az állatok nyelvét; a hollófű holdújuláskor elásott holló fejéből nő ki). Egyes füveket nevük révén tartották hatásosnak, attól függetlenül, hogy e nevek területileg más-más növényt jelölhettek: szentantalvirág, angyalfű, szentjánosfű, istenfa, szépasszony tenyere.
Más esetekben a növény fizikai-kémiai tulajdonságai kerültek analógiás kapcsolatba a tevékenység céljával: színe (sárga virágú fű sárgaság gyógyítására), erős illata, tüskéi, „csípőssége” (ha csalánnal verik a tejet, az a tehénrontó boszorkányt csípi). Egyes füvek hagyományos neve utalt a mágiának arra a területére, amelyen alkalmazták. Ilyen a vasfű vagy lakatfű (Verbena officinalis), amelyet „zárnyitásra” használtak: Európa nagy részén ismert volt az a hiedelem, hogy aki tenyerébe bőr alá forraszt belőle, minden zárat, lakatot ki tud nyitni. Az ezerjófű „ezerféle betegségre” volt jó; a vajfüvet vajhaszon biztosítására köpülőbe téve, a fülfű levét becsöppentve fülbetegségek gyógyítására alkalmazták.
A nadragulya (nagyfű, nagyerejű fű) különösen Erdélyben elterjedt, de szórványosan az egész nyelvterületen ismert, rontáselhárító, szerencsebiztosító felhasználása feltehetően valóságos élettani-orvosi hatásán alapult. A rontó-gyógyító hatásába vetett hitet, sőt „boszorkányzsírként” való felhasználását már boszorkányperek adatai is dokumentálják. Sokfelé ismert hit szerint „elveszi az erejét”, megbolondítja, illetve táncolásra, ugrálásra késztette azt, akinek beadták. Ha ellenség pajtája, istállója alá ásták, nem volt szerencséje a terményekhez, döglött az állat; másrészt nem volt szabad a telken nőtt nadragulyát kiszedni, mert nem lenne szerencsés a ház, vagy valaki meghalna. Bizonyos tiszteletet fejeznek ki a megszemélyesített nadragulyához intézett köszöntések (pl. reggel küszöbre állva: „Jó reggelt nagyasszony!”). A nadragulya megszemélyesítése, a neki tulajdonított hatások az ókorban, illetve az ókori keleten is közismertek voltak. (A növények mágiában betöltött szerepéről: Rapaics 1932; Delatte 1938; Berde 1940; Kakas 1973.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
