ALVILÁG ÉS TÚLVILÁG
ALVILÁG ÉS TÚLVILÁG
A kezdeti ég–föld kettősségből sok nép kozmogóniájában az ég–föld–alvilág hármassága lett. A föld-ég kettősségének mintegy tükörképe a föld–alvilág kettősség: az istenek lakhelyének mása az alvilág, a halottak, ősök, démonok lakhelye. Az alvilág = halottak lakóhelye képzetek keletkezése feltehetően a halottak földbe temetésének szokásával van összefüggésben. E hármasság szintén egyetemes mitológiai motívum, amelynek velejárója a „Föld közepe”-elképzelés is, azzal az archaikus elgondolással együtt, hogy a „közép” a világ kezdete, ahonnan a teremtés kiindult (számos nép teremtési hagyományai vonatkoznak a teremtés középről, a „Föld köldökétől” való kezdetére – Eliade 1958: 373; Hoppál 1978: 305). A „Föld közepe” motívum sok helyen – különösen az észak-ázsiai vadász- és pásztornépek samanisztikus világképében – együtt jár a „középtengely”-elképzeléssel. Eszerint az égboltot sátortakaró tartja, melynek csúcsa a sarkcsillag; ekörül mint tengely körül forog a Föld. (Az északi féltekén valóban a sarkcsillag körül forog a látszólagos égbolt; e sarkcsillag pólusú világtengelyt azonosították a jurta sátorkarójával, a mikrokozmosz (a lakósátor) mintájára elképzelt makrokozmoszban. Az észak- és belső-ázsiai népek samanisztikus világképére különösen jellemző, hogy a világtengely ad lehetőséget a sámán túlvilági utazására: a felső világba való behatolására, illetve a Föld köldökénél az alvilágba lejutásra. A világtengely-elképzeléssel kapcsolatos sok nép világfaképzete: 529a világfa a világtengely, melynek koronája az égbe, gyökere az alvilágba nyúlik (Eliade 1951: 249–262; Diószegi V. 1969; Hoppál 1976a: 73–74).
22. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Sárrétudvari (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza
23. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Biharnagybajom (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza
A „világfa” megjelenítéseként értelmezett pásztorművészeti ábrázolások alapján ősvallási, samanisztikus világfa-elképzelések fennmaradását tételezték fel a magyar néphitben. Diószegi Vilmos (1969) ezekben az ábrázolásokban részint a háromrétegű világmindenség, 530ég–föld–alvilág ábrázolását, részint a magyar ősvallás uráli együttélés korából fennmaradt „napos-holdas” vagy „madaras” világfa elképzelésének képi megjelenítését látta, szintén samanisztikus képzetnek minősítve a mesei „égigérő fát”, melynek hét ága az ég hét rétegének felelne meg. A kérdés nem eldöntött, ugyanis a világtengely-világfa, valamint a háromrétegű univerzum motívuma egyaránt egyetemesek: nemcsak az urál-altaji, illetve közép- és belső-ázsiai, hanem például az indoeurópai (szláv, germán) és iráni mitológiáknak is részei voltak (Gurevics 1974: 52; Dömötör T. 1974a: 132–139; Komoróczy 1976). Felmerült az obi-ugor, illetve közép-ázsiai mitológia ezen elemeinek (és ezzel kapcsolatban e magyar képzeteknek) iráni eredeztetése is (Eliade 1951: 116–127 – egyéb iráni-obi-ugor egyeztetések mellett).
A magyar paraszti világképben a világ hármas beosztása elsősorban mint a keresztény vallás menny–föld–pokol hármassága tükröződik, amely nem feltétlenül térbeli, vertikális hármasságot jelent, bár a pokol – az ember által lakott világhoz képest – a középkori egyház térszemlélete szerint is „lent”, a menny pedig „fent” helyezkedett el (Gurevics 1974: 63–64). A közelmúlt néphitében is utal néhány szórványadat a lent, a Föld alatt elhelyezkedő másvilágra. A vallásos menny–pokol-elképzelések mellett, azokkal összefonódva, általánosan ismert volt az egész magyar nyelvterületen az a nézet, hogy az ég hét- (szórványos adatok szerint három-, kilenc- vagy tizenkét) rétegű. Az égbolt „rétegzettsége” szintén számos mitológia sajátja, hasonlóan – ennek tükörképeként – az alvilág rétegzettsége. Ugor nyelvrokonaink világképében például ismert a hetes rétegzettség (kisebb súllyal – a három és 3 × 3 = 9 réteg is), továbbá altaji népeknél is (Eliade 1951: 263–267 – ő pl. részint samanisztikus képzetnek tartja a hetes beosztást, részint iráni hatás eredményének). Van olyan nézet, amely a magyar – ősvallási – alvilág hét rétegeként értékeli a ráolvasás-szövegekben előforduló „föld hét csínja” kifejezést (Hoppál 1976a: 74).
A Föld alatti, vertikális alvilág-elképzelésen kívül ismert – nyomokban talán a magyar néphitben is – egy, az emberekhez képest horizontálisan elhelyezkedő túlvilág. Lehetséges, hogy éppen a „túl”-világ elnevezés utal egy valahol messze, a „világ végén”, talán folyón túl elképzelt másvilágra (Hoppál Mihály is erre utal – 1975b: 226 – az uráli nyelvcsalád népeinek temetkezési szokásaival kapcsolatban a túlsó és alsó szavak jelentéskülönbségét elemezve). A túlvilág és alvilág kettőssége, valamint egy Föld alatti és egy „messze” (északon, nyugaton, néha keleten) elképzelt másvilág egyidejű kettőssége sok más nép kozmogóniájának is sajátja (a görög Hades is a föld alatt és/vagy messze nyugaton volt). Ez – ha nyelvészeti adataink valóban így értelmezhetők – a magyar paraszti világképnek szintén igen archaikus vonása. Régészek honfoglalás kori temetők sírjainak, vagyis holttesteinek kelet–nyugati tájolása alapján tételeznek fel egy akkori, nyugati égtájú „másvilágot” (Dienes 1975; Tettamanti 1982).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
