A FELVILÁGOSODÁS ÉS A NÉPHIT
A FELVILÁGOSODÁS ÉS A NÉPHIT
Az eddigiekben megkíséreltem a magyar néphitet történeti fejlődésében ábrázolni az 1760-as évekig. Ez a kép természetesen elnagyolt, mert nem tudtam figyelembe venni a táji eltéréseket, a falusiak és a városi köznép néphitében lévő eltéréseket, sőt amint láttuk, még a vallási megosztottság nyilvánvaló különbségei is inkább a laikus vallási kultuszban nyilvánulnak meg, mint a hiedelemképzetekben és varázscselekményekben.
Bizonyos kérdéseknél persze a vallás erősen befolyásolja a hiedelmet. Már a 16. században említik, hogy a szentelt ostyát minden egyházi tilalom ellenére titokban hazavitték és a kaptárba tették, hogy többet gyűjtsenek a méhek. Erre leginkább a katolikusoknak volt lehetőségük, de nincs kizárva, hogy protestánsok is próbálkoztak e varázseljárással.
A Luca- és György-nap boszorkányos jellege is feltehetőleg még a protestantizmus kialakulása előtti időben jött létre, hiszen országosan ma is ezek a gonoszjáró napok; pedig Szent György és Szent Lucia tisztelete csak katolikus vidéken él tovább.
Ugyanígy lehetetlen a magyar néphit történeti megítélését egysíkúan felvázolni. Láttuk, hogy a 16. század humanista műveltségű írói nem annyira az ördög által sugallt szörnyűségnek, mint a tudatlanságnak tulajdonították a babonát. Ugyanakkor például Bornemisza Péter, aki korának egyik kivételes műveltségű tagja volt, rendületlenül hitt az ördög hatalmában, létében és működésében.
A 16. századi humanisták egy része tehát nem az ördög művének, hanem a tudatlanságnak tulajdonította a babonát. Ilyen szempontból a 17. és 18. század komoly visszaesést jelentett, hiszen akkor a vádlottak egy része és a tudós bírák maguk is elhitték a 525boszorkányok létét és veszélyét. Ugyanakkor a 18. századtól a felvilágosodás hatása is eljutott hazánkba.
A hazai felvilágosodás ide vonatkozó irodalmát erősen színezi az, hogy a 18. századi képviselőinek jelentős része egyházi iskolázottságú, vagy egyenesen pap, lelkipásztor volt. Itt azután ellentmondásba ütköznek, amikor a vallás és néphit jelenségeit megkísérlik egymástól pontosan elválasztani, és gyakran maguk is belátják, hogy a kettő közt éles határt húzni úgyszólván lehetetlen.
Az idők során a felekezeti szempontoknál jobban előtérbe került a természettudományos. Természetesen az írók nem szállnak szembe saját egyházuk felfogásával, de egyre nagyobb figyelmet szentelnek azoknak a természettudományosan meghatározható jelenségeknek, amelyeknek félreértése a babonát táplálja.
Ha olvasgatjuk ezeket a műveket, amelyek a felvilágosodás szellemében íródtak, elsősorban azért, hogy a köznép tudatlanságát eloszlassák, igen jól megismerhetők a magyar népi hiedelmek jellegzetes vonásai. Egy olyan mű sincsen, amely ne szólna nyomatékosan a lidércről, a váltott gyermekről, a garabonciásról, kincsásásról, jövendőmondókról. Igaz, hogy olyan finom részleteket nem tartalmaznak, mint a boszorkányperek, de annyit megtudunk belőlük, hogy melyek voltak ebben az időszakban a magyar néphit legjellemzőbb vonásai.
Újdonságnak számít az, hogy míg a humanisták csak egyes részletkérdéseket pellengéreztek ki, most már teljes magyar nyelvű könyveket is megjelentetnek „a köznép okítására”. E könyvek egy része német művek fordítása, illetőleg átdolgozása. Politikai élük nem tagadható; most először került a „harmadik rend” iránti érdeklődés az előtérbe, hiszen a régebbi műveket inkább a különböző valláshoz tartozók egymás kigúnyolására írták.
Német mintára készült például a következő természeti könyv: A’ hortobágyi pásztor, és a’ természetvizsgáló. A nem-tudósok kedvekért írta Jeney György (Pesthenn, 1791).
Mint a könyv bevezetésében írja Jeney, a közrendű nép alig olvas könyveket, hiszen a tudományos és ismeretterjesztő műveket egyaránt leginkább latinul írják. Példaképpen Bod Péter magyar munkájára hivatkozik, valamint a német felvilágosodás hasonló célzatú munkáira.
Jeney György párbeszédes formában írta meg művét. A „természetvizsgáló” (aki maga az író) és a pásztor között párbeszéd folyik, melynek során természettudományi alapismereteket közvetít az író, s rámutat a közkeletű hiedelmek ostobaságára.
Jeney nem tartozik a mindenáron való nyelvújítók közé. „Magyarul igyekeztem tisztán írni; de azért nem voltam oljan babonás, hogy a’ meg-magyarosodott idegen szókat iszonyodva kerültem volna. Nintsen oljan nyelv a’melly vagy eggy, vagy más nyelvből ne költsönzött volna. Meljik nyelv ment a’ tökéletességnek nagyobb graditsára; mint a’ Deák nyelv, Tzitzero idejébenn; de azért tudva van, hogy melly sok Görög szókat vettek bé Romába. Ha még eddig semmi idegen szó a’ Magyar nyelv közzé nem elegyedett volna, talán lehetne ezzel a’ különös tulajdonságával ditsekedni; de nem tagadhatjuk, eleitől fogva sok idegen szók tsusztak bé.”
A nép felvilágosítását szolgáló munkák körül az egyik legsikerültebb Fábián József Természeti Tudomány a Köznépnek (1803) c. műve. Nemcsak a fizikai-kémiai jelenségeket ismerteti könnyű, korabeli, közérthető nyelven, hanem leírja azt is, hogy a tudatlan köznép milyen babonákat fűz e jelenségekhez. A szélvészek, forgószelek keletkezésének tudományos magyarázatánál például leírja, hogy a köznép – e jelenségek okát félreértve – 526a szelek eredetét garabonciás deákoknak vagy az ördögnek tulajdonítja. A rostaforgatással járó jóslás bírálatánál rámutat a mozgás törvényszerűségeinek általános szabályaira, és így tovább.
E sorba tartozik Pucz Antal könyve is: A babonák és az ő sokféle nemeinek rövid előadása (1822). Ez az irodalom a 19. század hetvenes éveiig folytatódik, amikor pedig már a „hivatásos” néprajztudomány is foglalkozik a néphittel.
Különösen kedvenc témájuk e műveknek a garabonciás diákok, lidércek, a lucaszék. Garabonciás diákokkal, lucaszékkel a 18–19. századi magyar drámairodalom is foglalkozik – mint a magyar falu legfeltűnőbb jelenségeivel. Katona József is a Bánk bán előtt a lucaszékről írt színdarabot.
Fábián József például így ír a garabonciás diákról: „…a’ szelek úgy származnak, a’ mint mondánk, tsupa esztelenség tehát mikor a’ babonás emberek azt képzelik, hogy a’ nagy szélvészeket, és forgó szeleket az ördögök, vagy a’ garabonciás Deákok szokták támasztani. Még nagyobb esztelenség, mikor azok ollyan históriákat is beszélnek gyermekeik előtt, hogy ők ekkor s’ ekkor ’s itt is látták szemeikkel, mitsoda formában jelentek meg ezek. Ez a’ költemény egy a’ legképtelenebb és nevetségesebb dolgok közül a’, világon. Már mondottuk oda fellyebb, hogy az ördögnek a’ Természettel semmi közük, azok a garabontzás Deákok mi állatok? Talán holmi rongyos és dévaj mendikánsok? No, de ezekre sints bizva, nem hogy a’ Természetnek tudnának parantsolni. Azért beszéllenek azok illyeneket magok felöl, hogy a’ tudatlanokat megijesszék, és azoktól a’mire szükségük van kitsalhassák, melly meg lévén előbb állnak, ’s azokat jó izüen kinevetik” (Fábián 1803: 84–85).
Mindenesetre tudományosabb volt e magyarázat, mint Kiss Bálint ősvalláskutató három évtizeddel később írt „tudományos” fejtegetése: „A’ szomszéd Indusok’ papjaitól kölcsönzött névvel nevezték a’ Magyarok is az ő köztük lévő tudákos embereket Karabonczoknak, vagy fekete-papoknak. Ezek ollyan szenvedő barát-formák voltak, sanyarun éltek, kóborlottak, rongyosok és szennyesek voltak, és igen kevéssel megelégedtek. Foglalatosságuk volt nékik: az embereknek jó szerencsét kivánni; földjöket, munkáikat holmi érthetetlen szók, czeremóniák, füstölések, vizhintések által megáldani; ’s azt hitték az emberek, hogy mind ezek hasznosak, foganatosak; ellenben a’ kit ők megátkoznak, azoknak károk következik. Azért is, ha valamicskét kértek tőlök a garabonczás-deákok, tejet, kenyeret, más effélét, azt kész szivvel adták. Azt hitték, hogy ezek feljebbvalók más embereknél, és ők a’ szeleknek, jégesőknek parancsolnak: azért, ha akarják, elhárithatják, vagy a’kikre neheztelnek, ezek által házaikat, vetéseiket elpusztithatják” (Kiss B. 1839: 276).
Ezzel azonban el is érkeztünk a korai ősvalláskutatás immár tudományos igényű első próbálkozásaihoz. E források tehát már nem közvetettek, mint a felvilágosodás terjesztői esetében, hanem céljuk a magyar ősvallás rekonstrukciója. Csak sokkal később jutott el a kutatás odáig, hogy a magyar néphitet a magyar köznép sok archaikus elemet tartalmazó, sok kölcsönhatást mutató, de mégis jellemző világszemléletének tekintse.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
