A POGÁNY MAGYAROK HITVILÁGÁNAK EMLÉKEI

Full text search

A POGÁNY MAGYAROK HITVILÁGÁNAK EMLÉKEI
Az előző részben megkíséreltük nyomon követni a magyar néphitkutatás történetét a 18. századi kezdetektől az 1980-as évekig.
Láttuk, hogy ennek során voltak könnyen megválaszolható kérdések, de vannak olyanok is, amelyekre ma sem tudunk világosabb választ adni, mint a 19. század elejének kutatói.
Napjaink szakkutatása például sem a magyar mitológia, sem az ősvallás kifejezést nem használja szívesen, hiszen felkutatásuk lehetetlen feladatnak tűnik. Reálisnak csak azt tekinthetjük, hogy a honfoglalástól a kereszténnyé válásig tartó időszak hiedelem- és rítusrendszerét próbáljuk leírni.
510Teljesen hiteles forrásnak jóformán csak a régészeti leleteket tekinthetjük, ezek azonban elsősorban a temetkezés módjára nyújtanak adatokat, a hozzájuk fűzött magyarázat már hipotézis.
A magyarok történelmének e századairól szóló külföldi tudósítások közül is kevés tekinthető egyértelműnek. A magyar régészek, történészek és nyelvészek munkája során néha mintha egymásnak ellentmondó adatok kerülnének elő.
Az kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, és legközelebbi nyelvrokonaink az obi-ugorok. Ugyanakkor az is világos, hogy a magyarság, amikor e hazába érkezett, nyelvrokonaitól már igen régen elszakadt, és kultúrája más fejlődési irányban haladt, mint az uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélő többi népé. A honfoglaló magyarok műveltsége a sztyeppei nagy állattartók kultúrájának jellegzetes jegyeit mutatta, a külföldi kortársak népünket általában „türkük”-nek nevezték, a magyar nyelvben aránylag nagyszámú a csuvas török jövevényszó.
Azok a művészeti emlékek, amelyek a honfoglaló magyaroktól ránk maradtak, kétségkívül a szasszanida művészet hatását mutatják. Ezeket az ellentmondásokat a történészek, régészek, nyelvészek többféle módon igyekeztek feloldani.
A magyarok körében a Kárpát-medencében való megtelepedésük után is élt az a tudat, hogy egyes csoportjaik nem jöttek velük az új hazába, hanem keleten maradtak. Ha azonban a magyarság tudta is a középkorban még, hogy egyes csoportjai a régi hazában maradtak, az uráli nyelvcsaládhoz való tartozás tudata nem élt a magyarságban, helyette krónikáink a hun–magyar rokonság kérdéseit feszegették. Az avarokkal való kapcsolat kérdése sem igen merült fel a középkorból származó írásokban. Így e kérdéssel más európai népek előbb foglalkoztak, mint a magyarok. A magyar nyelvnek az uráli, főleg az ugor nyelvekkel való kapcsolatát már Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa felvetette a 15. században (egy veronai szerzetesre hivatkozva). Ez nem különösen meglepő, ha a különböző szerzetesrendek keletre irányuló térítő misszióira gondolunk, amelyek lehetetlenek lettek volna pontosabb értesülések nélkül.
A finnugor–magyar nyelvrokonság gondolatát később is felvetik külföldön, de a létéért harcoló magyarság tudósai (bár részben ismerték a külföldi vélekedéseket) Sajnovics Jánosig nem veszik figyelembe ezeket. Az első magyarországi tudományos nyelvészeti véleménynek tehát Sajnovics művét tekinthetjük (Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse, 1770).
Hiába tudjuk azonban, hogy a magyar nyelv szerkezetileg az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, ha nem ismerünk olyan uráli nyelvet beszélő népet, melynek kultúrája hasonló fejlődési fokon állott, mint a honfoglaló magyaroké, hiszen például a 18–19. századi uráli vagy altaji nyelvet beszélő népek vallásának a 9–10. századi magyarság vallásával való összehasonlítása csak kétséges eredményeket hozhat.
Mi az tehát, amit némi bizonyossággal feltételezhetünk a honfoglaló magyarok hitéletéről? Az első, amit meg kell említenünk, hogy a magyarok ebben az időben már kétségtelenül ismerték a monoteisztikus vallásokat, sőt talán egy részük fel is vette a keresztény, mohamedán vagy zsidó vallást. (A Kazár Birodalom vezető rétege például abban az időben, amikor a magyarság e birodalom keretei között élt, a zsidózó vallást követte.)
Mindamellett a fő vallási forma a honfoglaló magyaroknál valószínűleg a samanizmus lehetett. Az eltérő vélemények ellenére az ősvalláskutatók abban többnyire megegyeznek, hogy a honfoglaló magyaroknak voltak sámánjaik, s hogy ezek egy csoportjának 511magyar neve a táltos volt. Azt azonban nem tudjuk, hogy a magyar sámánok mennyire voltak differenciáltak, voltak-e „fehér” és „fekete” sámánok, pontosan mi volt a vallási-társadalmi szerepük stb.
Míg a vadászó, gyűjtögető arktikus uráli népeknél a sámán inkább csak „mellékfoglalkozásként” űzte a sámánkodást, mert abból megélni nem tudott, a rétegezettebb társadalmú népeknél már „főfoglalkozású” sámánok voltak. Az áldozásbemutatás is az ő tisztük volt. A. primitívebb közösségekben az áldozatot többnyire a családfő, a nemzetségfő mutatta be, a sámán inkább gyógyító volt.
A magyar kutatás nagy része elfogadta, kisebb része tagadta azt a feltevést, hogy a honfoglaló magyarok hitrendszerét samanizmusnak foghatjuk fel. Ha azonban feltételezzük, hogy voltak magyar sámánok, akkor sem egyszerű a feladatunk. A vallásetnológiai összehasonlítást végző kutatók többnyire azt nézték, hogy az ugor vagy a törökös népek körében találjuk-e a régi magyar sámánhit párhuzamait. Azonban, mint már az előbbiekben is szóltam erről, a sámán feladatköre gazdasági-társadalmi fejlettség szerint is, regionálisan is igen változó.
Arra nézve, hogy mi volt a sámánok szerepe, funkciója a Kárpát-medencébe érkező magyaroknál, konkrét adat nem utal, így e területen csak elméletekre, találgatásokra vagyunk utalva. Annyit tudunk, hogy a 13. század óta a varázslók egyik magyar neve a táltos volt. Az is bizonyos, hogy a második világháborúig még éltek a magyar falvakban táltosoknak nevezett személyek. Ezek szerepköre azonban a fennmaradt történeti adatok szerint a századok folyamán nagymértékben változott, és a 20. századi táltosok egyik fő funkciója már az időjárásért való viaskodás. Ennek ellenére a magyar táltosokra vonatkozó jelenkori hiedelmekből igen sokat megtalálunk a szibériai népeknél is: a táltosok révülését, azt, hogy fölös csonttal vagy foggal születnek, viaskodnak egymással stb.
Feltehetőleg a régi sámánfunkciók egy részét látják el a magyar falvakban ma is működő halottlátók, akik tudományukat szintén általában transzba esés során sajátítják el (Diószegi V. 1956; Barna 1981c).
Arról viszont nincs tudomásunk, hogy a táltosok feladatkörébe tartozott-e az áldozatbemutatás. Nincs ugyanis okunk kétségbe vonni a középkori krónikáknak azt az állítását, hogy a magyarok lovat áldoztak isteneiknek. A lóáldozat az uráli és altaji népeknél egyaránt ismert volt, és a legértékesebbnek a fehér színű lovat tartották. Ez egyébként nem volt másként több, indoeurópai nyelvet beszélő népnél sem.
Nem tudjuk azonban, hogy milyenek voltak azok a szellemlények, melyektől a táltosok (vagy más néven nevezett varázslók) tevékenységük során segítséget vártak. Még annyit sem tudunk, hogy mennyire volt differenciált a természetfeletti lények világa, pozitív és negatív funkciójuk elvált-e, vagyis dualisztikus szellemvilág létezett-e. A munkát különösen megnehezíti, hogy a természetfeletti lények nómenklatúrája legtöbbjének – amennyiben nevük nem európai kölcsönszó – alig van biztos etimológiája. Általában a néphit területén a törökös nyelvi kapcsolat jobban bizonyítható, mint a finnugor. Török eredetű például a bűbájos, sárkány, boszorkány szavunk, míg az Isten és ördög, böjt, lidérc szavunknak nincs biztos etimológiája.
A samanizmus elválaszthatatlan az animizmustól és attól az elképzeléstől, hogy az embernek többféle lelke is van. Nyelvrokonainknál a plurális lélekhit szókincse századunkig megtalálható volt, míg a magyar nyelvben csak a régiség őrizte meg a szervlélek, életlélek stb. feltételezett nevét (Szendrey Á. 1946; Pais 1975).
512A magyarok hittek a túlvilági létben, ezt a kereszténység előtti sírok mellékletei éppúgy bizonyítják, mint középkori krónikáink néhány adata, például a Lehel-monda. Honfoglalás kori sírjaink egy részében lovas temetkezést találunk, és többnyire nem az egész lovat tették a sírba, hanem csak a koponyát, lábszárcsontokat hagyták a ló bőrében. A halottat gyakran lábával keletnek helyezték a sírba. Egyes sírokban halotti arcleplek nyomát találták.
Több hiteles híradásunk van arról is, hogy a régi magyarok hittek az állatőstől, totemőstől való származásban, és valószínűnek tűnik a honfoglaló magyarok exogám házassági rendszere is (Gunda 1957).
Más kérdések már inkább vitatottak. Történészeink egy része feltételezi, hogy a honfoglaló magyaroknál még fennállott a szakrális főség, illetve kettős fejedelemség és a királyölés intézménye, más történészek azonban úgy gondolják, hogy a Kárpát-medencébe való érkezéskor ez már csak emlék volt (Györffy Gy. 1959; Czeglédy K. 1947).
Nem tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok isteneiket vagy az elhunytakat, ősöket ábrázolták-e vagy sem. Általában a keresztény térítők ritkán szólnak isten-képmásokról, ezek tehát különösen nagy szerepet nem játszhattak a magyarok kultúrájában, bár például a térítő Gellért püspök említett „szkíta bálványokat”. Már Ipolyi Arnold is ezeket a bálványokat elhunyt ősök képmásának tartotta. Az sem tisztázott, hogy a honfoglaló magyarok sírjaiban fönnmaradt tárgyakon (pl. az övvereteken, tarsolylemezeken) látható állatábrázolások kapcsolatban vannak-e a totemizmussal vagy sem. Az feltételezhető, hogy egyes ragadozó madarak különös tiszteletben részesültek (amit a Turul-monda is igazolni látszik).
A magyar ősvalláskutatók – elsősorban a rokon népek világképe és a jelenkorban gyűjtött anyag nyomán – megkísérelték a régi magyar kozmogóniát is rekonstruálni. Erre azonban megint nincs konkrét pogány kori vagy középkori adatunk. Egyes csoportos temetők utalnak arra, hogy a halottak világa „fordított” világ volt. László Gyula például a honfoglalás kori sírok alapján feltételezi, hogy a sír elrendezése annak az elképzelésnek felel meg, miszerint a halottak világa „fordított világ”, tehát a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, bal oldalra kerültek a sírban – és fordítva (László 1944).
Diószegi Vilmos – különösen utolsó alkotói periódusában – sokat foglalkozott a feltételezett magyar kozmogóniával, a világfával, a sámánfával, a vízszintesen rétegezett világ elképzelésével, amelyeket a világfa köt össze (Diószegi V. 1967a; 1969). Különösen a „holdas, napos világfa” keltette fel érdeklődését, és ennek továbbélését kereste például a Sárrét díszítőművészetében, hiedelmeiben.
Dienes István feltételezése szerint a honfoglaló magyaroknál a holtak birodalma nyugat felé esett. Az ég kupoláját a sarkcsillagnál fogva a világoszlop támasztja alá (Dienes 1975: 96). E példákat még folytathatnók, de szinte nincs már ki nem merített forrás (nyelvrokonaink világképe, a régészeti tanulmányok, recens művészeti alkotások, mesék, balladák stb.), amellyel ne próbálkoztak volna a kutatók (természetesen nyelvészeket is beleértve). Valójában azonban alig jutottunk túl azon, amit már Ipolyi Arnold is tudott e kérdésről.
Ugyanezt mondhatjuk az égitestekkel kapcsolatos képzetekről és rítusokról – már Ipolyi is oly sokat remélt csillagneveink magyarázatától, és e kérdés azóta is a kutatás tárgyát képezi.
A külföldi kortárs források néhánya azt állítja, hogy a magyarok tűzimádók voltak, 513ez szintén nehezen interpretálható állítás. – Amint látjuk tehát, a pogány magyarok vallásáról tulajdonképpen keveset tudunk; hiszen az írásos középkori emlékek általában egyházi szerzők művei, akik mindent megtettek, hogy a pogány vallásra vonatkozó emlékeket elhallgassák, illetve ködösítsék. Éppen ezért az ősvallás e kérdésénél elsősorban a komparativista módszerre támaszkodtak a magyar kutatók, illetve a középkori krónikák egyetlen adatából igen ellentétes következtetésekre jutnak.
A honfoglaló magyarság a kereszténység felvétele előtti időben is már rétegezett volt, azonban hiányos adataink csak nehezen adnak lehetőséget arra, hogy az egyes rétegek hiedelmeit és rítusait egymástól elkülönítsük. Bár természetesen a gazdag sírlelettel ellátott sírok az előkelőbbek, a gazdagabbak sírjai, és különböztek a köznépi síroktól.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages