EGYHÁZFEGYELEM

Full text search

459EGYHÁZFEGYELEM
A 16–18. században mindhárom protestáns egyházban, az aszketikus genfi mintára különösen a reformátusoknál, nagy jelentősége volt a szigorú egyházfegyelemnek, mely a közösségek erkölcsi életének legfontosabb szabályozójaként működött. Gyökerei a középkorba, a világi és egyházi bírói hatalom összefonódásához nyúlnak vissza, a reformációt követően az egyházi ügyekben illetékes világi testület, később a presbitérium gyakorolta a lelkész vezetésével a fegyelmi bíráskodást.
Az egyházi bíróság elé kerülők leggyakrabban a következő vétkeket követték el: káromkodás, szitkozódás, ünnepi és vasárnapi munka, templomkerülés, az úrvacsorázás elhanyagolása, rendetlen templomi viselkedés, tiltott udvarlás, a jegyesség indokolatlan felbontása, házastársak civódása és különélése, házasságon kívüli nemi élet, szülőkkel szembeni tiszteletlenség, kocsmázás, korhelykedés, nyilvános botrányokozás. Leginkább tehát a családi élet védelmében avatkoztak be az emberek életébe. A hatáskör a 16–17. században igen széles volt, a 18. században azonban még inkább a házassági-családi visszásságok kerültek előtérbe, míg más bűnök, például a vallásgyakorlat hanyagolása vagy a káromkodás, kisebb számmal szerepeltek. A házassági bíráskodást Mária Terézia a protestánsok kezéből kivéve a katolikus egyházhoz utalta, II. József azonban visszaadta nekik a békítés és a házasságon kívüli kapcsolatok rendezésének jogkörét. (Ez a rendelkezés, bár utóbb alig gyakorolták, 1894-ig volt érvényben.)
Az elöljáróknak, majd a presbitereknek kötelességük volt a vétkeseket jelenteni az úrvacsorai alkalmakat megelőző gyűléseken. Sok helyen a szószékről kérte a prédikátor a híveket ugyanerre. De gyakran előfordult, hogy lelkiismereti kényszer hatalma alatt önként jelentkeztek (pl. megesett lányok). Enyhébb esetben a bűnöst előbb négyszemközt, utóbb, ha ez nem használt, tanúk előtt figyelmeztette a lelkész, s csak ezután következett a gyülekezetből és az úrvacsorától való ki-, illetőleg eltiltás, ami a korabeli társadalmi felfogásban súlyos megbélyegzésnek számított. A kitiltottat eklézsiakövetésre és penitenciatartásra szólította föl a prédikátor, miután ez megtörtént (több alkalommal és hetekig tarthatott), következett el a be- vagy visszafogadás, minek során a prédikátornak kellett védelmeznie a bűnbánatot tartót a gyülekezet nyilvánossága előtt, végül a feloldozást megadnia. Szokás volt a visszaesőtől albát (hitlevél) kérni, melyben elfogadta, ha még egyszer bíróság elé kerül, nem nyerhet kegyelmet.
Dekéri Kata „bűnös életű leány” kiközösítése 1811-ben Kisölveden (Hont m.) a prédikátor följegyzése szerint így folyt le: „Egy nagy kő tétetett a templom közepére, a katedra elejébe. Arra felállítódott a megesett személy hajadonfővel és mezítláb, a prédikáció alatt. Annak végeztével az úr asztalához álltam és beszédet mondottam. Erre a személy térdenállva sírván megesmérte vétkét, bocsánatot kért az egész gyülekezettől és a cserépben mellette lévő hamuból a fejére hintett. Erre éneklés közben a gyülekezet kitakarodott a templomból. Legutóljára jőve a személy, kit kívül az ő hajdani leányzótársai azonnal körülfogának és haját ollóval tövig nyírták vala, azt szélnek eresztvén. A vének pedig megfogták s egy ponyvába takarván meghömpölygették s hantokkal, kövekkel megdobálták s ott hagyák reáköpdösvén” (idézi Illyés E. 1936: 80). Ez az idézet több jelentős mozzanatra rávilágít. Isten törvényeinek megszegésével a bűnös az egész gyülekezetet bántotta meg, ezért kellett nyilvánosan bocsánatot kérnie. A templomon kívül történtek már az egyháztól független közösségi büntetés megnyilvánulásai, hiszen a leány a közösség szokásrendjét is megsértette. A keménység és kegyetlenség rendszeres 460velejárója volt az egyházi fegyelmezésnek, korábban a világi hatóságnak átadott bűnöst fizikailag is megfenyíthették, súlyos esetben ki is végezték. Ebben az időben azonban már különösnek számított az eljárás, mert II. József eltörölte a megszégyenítő büntetéseket (1781). Rendelete egyházi törekvésekkel találkozott, mivel a rohamosan terjedő racionalizmus és a filantrópia hatása alatt a lelkészek egy része szembefordult a hagyományos fegyelmezési formákkal. A bűnösök értelmére való lelki ráhatást javasolták, hogy a „szeretet legyen az egyházi fenyíték alapja”.
Az eklézsiakövetés szokása a 18. század második felében azért is vesztett erősségéből, mert a világi és az egyházi hatóság már nem vallott azonosan szigorú erkölcsi elveket. A prédikátor egyre többször maradt magára ítéleteivel, minthogy hatósági tekintély nem állott mögötte. A nemesség megnövekedett befolyása ezen a téren úgy jelentkezett, hogy ugyanazért a vétekért a nemesrendű bűnös nem vállalta el ugyanazt a fenyítéket, amit a jobbágy kapott. Hiába hirdette az egyház, hogy Isten, előtt mindenki egyenlő, a prédikátorok a patrónustól és az állásvesztéstől való félelmükben enyhébb büntetéseket szabtak ki, vagy a kollektív szertartást magányossá minősítették.
Maga a szokás az életforma változásával párhuzamosan a 19. század derekára lassan halt el. Fokozatosan tűntek el tárgyi kellékei, a szégyenkő vagy eklézsiakő, a csuklya, a lepel, a szennyes ruha, az ószövetségi zsidó szokásra utaló hamuszórás. A bűnösnek megengedték, hogy leghátul a templomban (szégyenpad) végighallgassa az istentiszteletet. Később a bűnbánatot már néhány tanú előtt, majd közvetítők útján üzenetként is elfogadták. A penitenciatartást feddés, dorgálás váltotta föl. Az utolsó évtizedek szórványosan előforduló nyilvános eklézsiakövetéseiről nem lehet pontos ítéletet alkotni. Lehetséges, hogy a bűnösök a közvélemény vagy a lelkész kinyilatkoztatott vagy csendes nyomása alatt cselekedtek így, de a hagyomány erejét ismerve nem szabad kizárni teljes önkéntességüket sem.
A protestáns egyháztörténet-írás megegyezik abban, hogy a régi szorosabb fegyelmezési szokások anélkül tűntek el, hogy helyükre újak kerültek volna. Paradoxon, hogy a protestáns egyházak épp akkor mondtak le az erkölcsbíráskodásról, midőn teológiájuk középpontjába az erkölcsöt helyezték, a prédikációk legfontosabb célja az erkölcsi tanítás lett. Igaz, ez a teológia a régi korok merev keménységével szemben egészen más eszközökkel vélte a jó erkölcsöt védeni és terjeszteni. Utóbb szórványosan fordult elő, hogy egy-egy szigorúbb lelkész például úrvacsoraosztáskor az ostya vagy a kenyér kiszolgáltatása előtt a számára idegennel elmondatta a szokásos imát, vajon nem katolikus-e az illető. Másutt – római katolikus mintára és ellenhatásra – a reverzálist adókat eltiltották az úrvacsorától.
Némileg kivételt képez az erdélyi református egyházkerület, melynek közjogi helyzete mindig is tekintélyesebb volt, így az egyházfegyelem hatályát jóval hosszabb ideig fönn tudta tartani. Úgyannyira, hogy az egyházi rendtartás máig tartalmazza a kirekesztést és az egyházkövetést. Leányszöktetés után és élettársi viszony törvényesítésekor a legutóbbi időkben is gyakorolták, de szinte teljesen titokban, késő este a parókián, négyszemközti szertartással.
461EGYHÁZFENNTARTÁS
Az egyházfenntartásnak azért kell külön figyelmet szentelnünk, mert történeti okok következtében a protestáns magatartás jellegzetes vonássá vált. A 16–17. században a protestáns egyházak anyagi alapja a hagyományos tizedből került ki. Ugyancsak középkori eredetű volt a liturgikus cselekményekért (keresztelés, esketés, temetés stb.) fizetendő, eredetileg önkéntes, de a reformáció idején már kötelező érvényű fizetség, a stóla, ami később ismét elvesztette általánosan kötelező jellegét. Továbbá a valóban önkéntes alkalmi kegyes adományok (oblatio, pia oblata, offertorium) járultak hozzá az egyházfenntartáshoz. Az ellenreformáció során azonban a római katolikus püspökségek visszakapták jövedelmi forrásaikat, az egyházi adó kivetését királyi rendelet tiltotta, a stólát pedig a nyugati és északi országrészek protestánsai sok helyen a felügyeletet gyakorló római katolikus plébániának kényszerültek fizetni. Mivel a protestáns egyházaknak nem voltak számottevő birtokaik, utóbb az elöljáróságok sem segélyezhették az egyházközségeket, az anyagi fenntartás rendszerét teljesen át kellett alakítani. Az önkéntes adományok egy részéből fejlődött ki a 18. század elejétől a párbér (ágybér, kepe, lecticalé). Neve arra utal, hogy házaspárok adták, mégpedig mindenki egyenlő mértékben.
Megmaradt a valóban önkéntes adományozás, sőt jellegzetes vallásos szokássá vált, és mind nagyobb jelentőségre tett szert. Nyugat-európai minták nyomán először csak különleges célokra tettek ki perselyeket évente egyszer vagy nagyobb ünnepen. (Legelőbb a 18. század elejétől létrejött bécsi érdekképviselet, az ágensi intézmény fenntartására.) Később gyakorlattá vált, hogy a prédikátorok havonta legalább egyszer publikáltak, azaz szószékből hívták fel a híveket valamilyen célú különadakozásra (épületjavítás, tűzkárt szenvedett vagy anyagi nehézségekkel küszködő egyházközségek támogatása, templomberendezés és egyéb közösségi jellegű kiadások).
Miután Mária Terézia megtiltotta a debreceni kollégiumnak a város által történő támogatását, az egyes tiszántúli egyházközségek rendszeres hozzájárulásából tartotta fenn magát, nem lévén olyan biztos fejedelmi adományok birtokában, mint például a nagyenyedi iskola.
Áldozatos önkéntes adományok nélkül elképzelhetetlen lett volna a Türelmi Rendelet utáni templomépítő mozgalom. Különösen jellegzetes hagyománnyá lett drága tárgyak egyszeri ajándékozása (pl. nemesfém úrvacsorai edények, harang, orgona stb.), melyekre minden alkalommal ráírták, rávésték az adományozó nevét, az adományozás célját és idejét, rendszerint bibliai idézetek kíséretében. A kegyes főrendű és köznemes patrónusok elöl jártak a példával, de nem ritkán jobbágyi és kisnemesi közösségek, sőt egyének is követték őket. A szerényebb adományok sora nagyon változatos, egyszerű oltár-, szószék- és úrasztali terítők, cserépedények, perselyek is találhatók köztük. Végrendeletileg sűrűn hagyományoztak kisebb összegeket nemcsak saját egyházuknak, hanem más felekezeteknek is, a 19. században a római katolikus hívek közt szintén megfigyelhető az adakozás a protestánsok javára.
A protestáns egyházak a múlt század derekán komoly anyagi válságba kerültek, mert megszűnt a patrónusi támogatás, és a jobbágyfelszabadítást a hívek egy része a párbér eltörlésére is értelmezte. Az egyenlő fizetés az egyre mélyülő társadalmi különbségek miatt különben sem volt igazságos, az általános szekularizációs hangulat nem kedvezett új egyházfenntartói rendszer bevezetésének, az állami támogatás pedig hosszú ideig csak ígéret maradt. A hívek később sok helyen ellenálltak a viszonylagosan kivetett egyháziadó-fizetési 462kötelezettségnek, pedig az egyházközségek vezetése 1867 után nemegyszer az állami adóvégrehajtást is igénybe vette. Utóbb azáltal javult a helyzet, hogy az 1850-es évektől folyamatosan zajló tagosítások alkalmával kisebb-nagyobb földbirtokokat kaptak az egyházközségek, és a kiegyezés után rendszeressé vált az államsegély. Minden időszakban eleven maradt az önkéntes adományozás szokása, sőt a kapitalista fejlődéssel párhuzamosan új formákkal bővült: ház és kisebb földdarab végrendeleti úton való juttatása, bankban kamatozó alapítványok létesítése (rendszerint célját is megnevezve, pl. templom-, orgona-, oltár-, temetkezési, szegény-, árva-, iskola-, konfirmációs alap). Adományoztak a különben templomba nem járó egyháztagok is, gyakran nagy összegeket és értékes tárgyakat. A dualizmus korára esik az egyházi „takarékmagtárak” működése, melyek kollektíve részesített tartalékból kamatra kölcsönöztek gabonát.
Az egyházfenntartás modern polgári formáinak kialakulása mellett hosszú ideig, egészen a közeli évtizedekig fennmaradtak nagyon régies szokások is. Bár a lelkészek és tanítók díjleveleinek természetben fizetendő tételeit fokozatosan átalakították pénzfizetéssé, a magyar nyelvterület keleti vidékein, főleg Erdélyben és kisebb helyeken a termelőszövetkezetek megalakulásáig megmaradtak a párbér változatai, például cséplés után gabonában, szüret után mustban ki-ki személyesen vitte adományát a parókiára, ahol ez alkalommal a lelkész röviden elbeszélgetett vele. A lelkészt sokfelé megajándékozták az első gyümölcsből, a ház körüli gazdaságból kikerülő terményekből is. Régies lelkészjavadalmazási formák voltak, hogy a dél-dunántúli Duna mente falvaiban a papnak volt halászótava, foka vagy vejszéje. A madocsaiak bizonyos halászóvizek zsákmányát ajánlották föl neki. Másutt évente egyszer vagy kétszer a falu tehéncsordájának egyszeri tejhaszna illette. A két világháború között Somogyban akadtak még református falvak, ahol a 18. századtól a felsőbbségtől tilalmazott úrvacsorai stóla emlékeként a kenyér és a bor vétele között a hívek az úrasztalára pénzösszeget helyeztek a lelkész számára. A Dunántúlon az evangélikus lelkész végiglátogatta híveit, kikérdezte őket hitbuzgalmi életükről, gondjaikról, együtt imádkozott velük, miközben egy kijelölt kisfiú, a mendikáns összegyűjtötte a számára ilyenkor adni szokásos ajándékokat (koledálás).
A protestáns kollégiumok önfenntartó jellege éltette a 20. században is a szupplikálás (mendikálás, kápsálás) szokását, melynek során középiskolás diákok aratás és szüret után fölkeresték a távolabbi falvakat, hogy a gyülekezetektől és tehetősebb egyháztagoktól természetbeni és pénzadományt gyűjtsenek, melyet elsősorban az iskolai tápintézet (konviktus) javára fordítottak. A szokás eredete feltehetően összefügg az egyháztól elszakadt, középkori hagyományú Gergely-járással. A teológiai akadémiák református és unitárius növendékei, valamint a felsőbb éves kollégiumi diákok legációba jártak: nagy ünnepeken – gyakran házakat látogatva – pénzadományt gyűjtöttek, és a templomban prédikációt mondtak. A szupplikálás és a legáció a protestáns falvak népéletének évente megismétlődő, jellegzetes közösségi alkalmai voltak.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages