PRESBITÉRIUM
PRESBITÉRIUM
A protestáns egyházközségeknek lelkészekből és választott világi egyháztagokból álló vezető testülete van, melyet a reformátusok általában presbitériumnak neveznek. Korábbi és egyéb elnevezései: egyháztanács, egyházi elöljáróság, konzisztórium, megyeszék, 457domesticum. Tagjai a presbiterek, elöljárók, esküdtek, megye hütessei. Vezetője az egyházközség lelkésze és a presbiterek sorából kikerülő kurátor, gondnok, megyebíró, eklézsia bírája, illetőleg elnöki tiszthez hasonlóan az evangélikusoknál a felügyelő, a reformátusoknál a főgondnok vagy főkurátor. (A római katolikus egyházi közösség vagy tanács egészen más eredetű és funkciójú, 20. századi képződmény.)
A presbitériumi intézmény története híven tükrözi az egyházak lelkészi és világi vezetésének alsó és felső szervezeti fokon végbement súlyponteltolódásait és belső küzdelmét. A reformációt közvetlenül követő időszakban az egyházak magasabb fokú irányítását lelkészi testületek végezték, helyben pedig a katolikus kegyúri státust öröklő földesúri patrónusok befolyása érvényesült (magánföldesurak, királyi városok és szabadalmas helyek magisztrátusai, mezővárosi elöljáróságok). A rendi gondolkodásban nem volt szükség arra, hogy az egyház külön jogi személyként szerveződjék. Ez a forma hasonlított a német evangélikus fejedelemségek és a német–svájci reformátusok egyházszervezetéhez, de nem egyezett a zsinat-presbiterinek nevezett kálvini elvekkel. Kálvin ugyanis őskeresztyén mintára a vallásos élet biblikus tisztaságára és fegyelmére felügyelő lelkészekből és világiakból álló önálló testületnek szánta a presbitériumot. Mivel azonban nem dolgozta ki részletesen, és még Genfben sem tudta elképzelését maradéktalanul keresztülvinni, az irányát követő egyes nemzeti egyházakban eltérő változatokban valósult meg.
Az első ismert magyarországi presbitériumot nem tisztán kálvini, hanem a világi félnek nagyobb teret engedő pfalzi mintára a pápai református egyházban szervezték meg 1612-ben. Utóbb számos dunántúli várban és városban életre hívták. Néhány évtizeddel később a Tiszántúlon és Erdélyben a puritán irány hívei kezdték népszerűsíteni a gyülekezeti önkormányzatot és támadni a püspöki tekintélyt. A presbitériumok felállításán különösen buzgólkodó Medgyesi Pál 1650-ben azt írta, hogy „olyan volna az eklézsia presbitérium nélkül, mint az ember keze és lába nélkül”. A hatalmát védelmező református ortodoxia csak részben tudta visszaszorítani a presbitériumok felállítására irányuló törekvést, a püspöki-esperesi rendszer épen hagyásával és nem puritán tartalommal fokozatosan egyre több helyen jöttek létre presbiteri testületek. A terjedő ellenreformáció, az áttérések következtében sok protestáns egyházközség elvesztette patrónusát, tagjai a dekretális eskü miatt (Szűz Máriára és a szentekre tett eskü, amit protestánsok megtagadtak) kiszorultak a városi tanácsokból és elöljáróságokból, vagy sok helységben kisebbségbe kerültek. Szükségessé vált az egyházi ügyek intézését külön testületekre bízni. Időközben megerősödött az egyházakon belül a világi, elsősorban a nemesi befolyás. A II. Carolina Resolutio (1734) teremtette kényszerhelyzetben a maradék protestáns főnemesség a köznemességgel karöltve, a „papi rend”-et szinte teljesen mellőzve, paritásos világi-egyházi részvétellel megalkotta a felső egyházi vezetés szerveit és kormányzati formáit. Mintául szolgáltak a nem sokkal korábbi erdélyi fejlemények, a világi túlsúllyal létrejött református és unitárius főkonzisztóriumok. A „kettős elnökség”-gel (világi és egyházi) ellátott intézményforma, mely utóbb egyházközségi szinten is megvalósult, európai viszonylatban egyedülálló volt, távol esett mind az eredeti kálvini mintától és annak nyugat-európai (holland, alsó-rajnai, skót, presbiteriáns, hugenotta) megvalósulásától, mind a német–skandináv fejedelmi-királyi főségű konzisztoriális-államegyházi rendszertől. Az önálló presbitériumok megalakulását az az uralkodói szándék is siettette, mely a helyi közigazgatás és a protestáns egyházak teljes szétválasztására irányult.
458A 18. század második felében a szaporodó presbitériumok döntő befolyást gyakoroltak az egyházközségek belső életére: szabályozták a helyi (nemcsak a vallási és egyházi) szokásokat, felügyeltek az egyházfegyelemre, intézték az anyagi ügyeket, majd bekapcsolódtak az iskolák ellenőrzésébe, de beleszóltak olykor a prédikálásba is. Egyre több jobbágy került tagjaik sorába, ennek ellenére nem voltak olyan demokratikus testületek, mint ahogyan a 19–20. század fordulóján a liberális közvélemény téves ismeretekből kiindulva vélte. Tagjaikat nem választották, hanem kinevezték vagy hivatalból behívták (bíró, esküdtek, tanácsosok, tekintélyesebb mesteremberek). Meg kell azonban jegyezni, hogy – az önkiegészítő jelleg ellenére – mégis a kollektív vezetés típusát, az önigazgatás csíráját testesítették meg, ami hamarosan jelentőséget nyert. Főleg a keleti országrészekben, még a felvilágosult abszolutista reformok után is a homogén vallású helységekben a világi és az egyházi vezetés változatlanul azonos tagokból állt, a feudalizmus utolsó évtizedeiben azonban egyre több helyen tört ki viszály – főleg az alföldi mezővárosokban –, és az öntudatosodó jobbágyparasztság követelte, hogy a presbitereket meg a gondnokot ne a lelkész és maga a testület nevezze ki, hanem a felnőtt férfiakat magába foglaló egyházi gyűlés válassza. A konzervatív vezetés, ahol tudott, ellenállt, de a politikai liberalizmus a jogkiterjesztés és a népképviselet jelszavával hamarosan megoldotta a kérdést. A kor közjogi normáinak megfelelő választási rendszert (minden, egyházi adót fizető családfőnek volt szavazati joga) voltaképp már kialakult gyakorlatként szentesítette és egységesítette az 1881. évi debreceni református és az 1891–1894-es budapesti evangélikus zsinat.
A szervezeti szabályozás keveset változtatott a működés szellemén. A kálvini formától a református változat is változatlanul távol esett. A liberális népképviseleti alap még inkább laicizálta a presbitériumokat, melyek az egyházfegyelem teljes megszűnése után szinte kizárólag az anyagi javak kezelésével, és nem hitbuzgalmi ügyekkel foglalkoztak. Néprajzi jelentőségük e korszakban abban állt, hogy a helyi politikai élet egyik színterévé, ezáltal a paraszti polgárosulásnak ugyan önmagában korlátozott, de széles körben elterjedt intézményeivé váltak. Hozzájárultak a paraszti öntudat fejlődéséhez. Falusi, mezővárosi parasztemberek tekintélyéhez hozzátartozott, hogy presbiterré válasszák őket. Aki módosabb gazda volt, vagy helyi politikai szereplésre vágyott, az az elöljáróság, a legelőtársulat, az olvasókör vezetőségi tagságával egyidejűleg a presbitériumban is politikai küzdőtérre találhatott. Nagyobb városokban bizonyos társadalmi állással szintén együtt járt a presbiterség. Az egyházak így az élet számos területén képviseltették magukat. Megesett, hogy közvetlen pártpolitikai célokra is kisajátították a presbitériumot. Például 1879-ben Debrecenben a függetlenségi párt szervezete egy szokatlan választási móddal nagy többséget szerezve a maga embereit juttatta presbiteri tisztséghez.
Változás 1945 után, a polgári társadalom széthullásával következett be azáltal, hogy a presbitériumok a helyi társadalmi élet perifériájára szorultak. Ugyanakkor sok helyen – főleg a városokban – az egyházközségek hitbuzgalmi élete felé fordult a presbiterek figyelme, ami a laicizált jelleget a korábbival ellentétesen hitbuzgalmi irányban változtatta meg.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
