A LELKÉSZ SZEMÉLYE

Full text search

A LELKÉSZ SZEMÉLYE
A protestáns lelkészek századokon át voltak gyülekezeteik szellemi vezetői és irányítói, nemcsak hitbuzgalmi, hanem általános világnézeti, sőt politikai tekintetben is. Jelentőségük különösen a homogén vallású helységekben emelkedett meg, ahol a gyülekezet és a helyi társadalom teljesen vagy majdnem egészen azonos közösséget képeztek. A lelkész cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, elsősorban a feleségéé, példaként szolgáltak a híveknek. A lelkésztípusokat két oldalról megnyilvánuló igények formálták. Koronként jellemző, hogy a vallásos közösség milyen tulajdonságokkal ruházza föl a „jó pap”-ot. Elképzelései nem mindig találkoznak a felsőbb 455egyházi hatóság és a lelkészképzés ideáljával. Gyakran támadtak ellentétek, ha az új vallásos stílust és eszméket képviselő lelkészt a gyülekezet nem akarta elfogadni.
A reformáció megszüntette a papi rendet. Eltörölte a pap áldozó, s a hívek és az Isten között közvetítő szerepét. Helyét a lelki tanító és buzgóvallásosságra felügyelő egyházi vezető foglalta el. Az első évszázadokban elsősorban az egyházfegyelem gyakorlásában mutatkozott meg befolyásos helyzete. Hatása azonban függött egyéniségétől és még inkább társadalmi helyzetétől, mely ellentmondásos volt. A vezető szerep másként érvényesült a jobbágyok, parasztgazdák, kisnemesek körében és másképp a patrónus földesurak, patríciusok, polgárok előtt. A lelkészi pálya nagyon gyakran családon belül öröklődött, ami megfelelt a feudalizmus általános gyakorlatának, melyben a társadalom minden rétegét jellemezte, hogy legalább egy fiú az apja foglalkozását követte.
A fiatal lelkészek többnyire feleségüket is ároni famíliából választották, ahogyan a protestáns lelkészcsaládokat közkeletűen nevezték. Az utánpótlás a reformátusoknál és az unitáriusoknál ezenkívül szinte kizárólag a kisnemesi és a paraszti rétegből került ki, ellentétben az evangélikusokkal, akiknél a német polgárcsaládok is szívesen küldték egy-egy fiukat teológiára. A társadalmi és rokoni kötöttségek tehát elsősorban az alsó és vagyontalanabb néprétegekhez fűzték a protestáns lelkészeket, ami a feudális társadalomban nem biztosított magasabb tekintélyt, sőt sokszor függő viszonyhoz vezetett.
A tisztán konzisztoriális rendszerben – ez jellemezte Európa-szerte az evangélikusokat – a felső egyházi vezetés kirendelte állomáshelyükre a prédikátorokat. Az eredeti genfi elgondolás is a lelkészeknek biztosította társaik megválasztását, amihez aztán el kellett nyerniük a világiak egyetértését. A magyarországi reformátusok és evangélikusok alakították ki azt a rendszert, hogy az egyházközség ügyeit vivő nem lelkészi – egyházi szóhasználattal: világi – testület (magisztrátus, tanács, később presbitérium) hívta meg a lelkészt, és ehhez kérte a felsőbb egyházi beleegyezést. Bár korlátozottan, a rendi szemléletbe ágyazva mégis érvényesült ebben a gyakorlatban demokratikus elv, mert az önkiegészítő testület és a földesúri patrónus befolyása mellett valójában kollektív akarat érvényesült. A társadalmi függést szemléletesen mutatja a református és unitárius papmarasztás szokása, mely a középkor végi lelkészhiányban gyökerezik. (Az evangélikusoknál szórványosan fordult elő és hamarabb megszűnt.) E szerint minden esztendő egy meghatározott napján, rendszerint újévkor, a prédikátor köteles volt a gyülekezettel nyilvánosan közölni: marad-e és milyen feltételekkel az állomáshelyén. Ugyanakkor meg kellett hallgatnia, miként vélekednek munkájáról a hívei és mit kérnek tőle. Az ellenreformáció következtében összezsugorodott a betölthető parókiák száma. A helyzet megfordult, és a világi testület közölte a prédikátorral: „marasztják-e” és milyen feltételekkel. Az önmagában demokratikus szokás a kellő ellensúly és ellenőrzés hiányában a 18. században az egyházi életre károsnak bizonyult, mert nemcsak a rossz emberi tulajdonságokat hordozó, erkölcstelen életet élő, hivatalukban rest prédikátorok ellen szólaltak föl, hanem tág teret kapott az elöljáróságok, magisztrátusok és nemesi patrónusok hatalmaskodása. A nagy felkészültségű Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi református espereslelkész, akitől egy erkölcsi bírálat miatt vonták meg az „örökös marasztás”-t, 1783-ban így jellemezte a helyzetet: „A paraszt a marasztás princípiumából a prédikátornak leseket hány, verboál, még pedig csapszékben, ártatlan excursusát, kis oeconomiáját irigyli s elgazultnak kiáltja, maga s cselédjének tisztességes öltözetjét is kárpálja, ha vendégségbe hívja és nem mégyen, orrába vészi, s egyik a másikat köszörüli, hogy ebben-abban fizetése csorbíttassék, maga minden ok nélkül szomoríttassék és így élete 456per multas iniurias rövidíttessék…” (idézi Tóth D. 1941–1942: I. 84). Valóban gyakran az anyagiakon múlott a „marasztás”, a fizetést részletező díjlevél tételeit az egyik fél sokallta, a másik kevesellte. Ugyanakkor a szokás a pártalkotó ellen- és rokonszenvek révén a korszak paraszti „közéletének” jellemző megnyilvánulása volt. Felszámolódására – a felvilágosodás kisugárzása révén – a 18. század végén és a 19. század elején került sor.
A 19. század első felétől a lelkész vezető szerepe átalakul, az erkölcsbírói tisztség háttérbe szorul, helyébe a híveknek az élet minden területén hasznos tanácsokat adó tekintély lép. Tessedik Sámuel az első, aki a racionalizmus jegyében megfogalmazza az új eszményt. Feladata a nép gazdasági és szellemi vezetőjének lenni, népnevelést, felvilágosítást, jó erkölcsre oktatást végezni. Tessedik korában a parasztok gyanakodva nézték a folytonosan önmagát művelő, könyvek fölé görnyedő prédikátort, azt hívén, hogy az iskolákban nem tanult eleget. Később a tudás és az önképzés fölértékelődött, amint a „jó pap holtig tanul” szólás is szemlélteti. A Tessedik-féle ideál azonban csak a 19. század második felében, a liberális teológia programjában vált gyakorlattá.
Mind a választásnál, mind a marasztásnál latba estek külső és pusztán fizikai tulajdonságok is. Kis János szuperintendens írta 1846-ban pályájára visszaemlékezve: „Ki szerencsés evangélikus prédikátor akart lenni, annak már a természettől is némelly olyan ajándékokat szükséges nyernie, mellyeket a nevelés ki nem pótolhat. Megkívántatik tőle, hogy ép teste, alkalmas termete, erős melle, s tiszta és érthető hangja, erős idegrendszere, legalább középszerűségig élénk emlékező tehetsége s képzelődése, józan ítélő tehetsége s nagyon heves szenvedélyektől ment szíve legyen. De természet szerint a tudományos kimívelésnek is kisebb vagy nagyobb mértékben ezekhez kell járulni, s mennél nagyobb mértékben járul hozzájuk, annál inkább lehet szerencsét reményleni” (Kis 1845–1846: I. 235). A férfias megjelenés („jó kiállás”), a biztos fellépés, a magas termet, az erős, zengő hang elengedhetetlenül kívánatosak voltak. Később, a polgári választási rendszer szabályai szerint bemutatkozó prédikációra érkező lelkészek retorikáját a hívek jól megfigyelték, bírálták (pl. „szépen”, azaz érzelmekre is hatóan beszél-e, megakadás nélkül imádkozik-e), és számba vették, mennyire barátságos az emberekkel.
A liberális lelkész alakja mélyen belevésődött nemcsak a protestáns, hanem a más vallású közvéleménybe is, amihez a korszak számos szépirodálmi alkotásának nem kevés köze volt (Tolnai Lajos, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső). Vele szemben a belmissziós irányok, bár nem tagadták a politikai és kulturális kérdések iránti érdeklődés szükségességét – hiszen ezzel a protestantizmus sokat hangoztatott nemzeti küldetésével kerültek volna szembe –, de támadták a gazdálkodást központi kérdésnek tekintő, intenzív társasági életet élő magatartást, és helyébe a hívek lelki életével személyesen törődő, családokat és betegeket rendszeresen látogató, hitbuzgó típust állítottak. A 20. század elejétől azonban a szekularizálódás előrehaladásával párhuzamosan a lelkész közjogi helyzete, társadalomirányító törekvései az új ideál nélkül is elhalványultak.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages