HALOTTKULTUSZ
HALOTTKULTUSZ
A görög katolikus vallásos néphagyományok sajátos rétegét alkotják a halottkultusz szokásai (Sasvári 1982). Többségük a szentelményekkel áll kapcsolatban, vagy kifejezetten szentelmény jellegű. Jelentős részük a temetkezési szokásokhoz sorolható, a szorosan vett vallásos néphagyományokhoz közelebb áll azonban a halottak emlékezetének kultusza, a velük való kapcsolattartás, az értük végzett áldozatok vallásos megnyilvánulásai.
A halottakról való megemlékezés naptártól független alkalmai az értük mondatott misék, pannichidák (gyászszertartások). Az első pannichidára még a koporsó lezárása előtt kerül sor, melynek alkalmával a pap beszenteli a holttestet és a koporsót. Ezt a szentelési szertartást a későbbiekben rendszerint évenként ismételten végeztetik a gyászmiséhez kapcsolva vagy önállóan. A nép a halotti toron vagy más ájtatosságok során esetenként maga is végez pannichidát.
A halottakról való megemlékezés a naptári év szakrális rendjében is helyet kapott. A görög katolikusoknál az év folyamán több napot is a halottak emlékének szentelnek. Ezek közé tartozik a halottak szombatja és a halottak húsvétja. Halottak szombatja ötször van egy évben; az első a vajhagyó vasárnapot (a nagyböjt előtti vasárnap) megelőző szombaton, három a nagyböjti időszakban, egy pedig pünkösd előtt. Ezeken a napokon a pap a mise végén tartott gyászszertartás alkalmával felolvassa az egyes családok halottainak nevét (hramota). Máriapócsi hiedelem szerint a felolvasást a halott lelkek a templomajtóban hallgatják végig, s akit közülük nem említenek, sírva távozik. Hajdúdorogon az ezekre a napokra sütött kisméretű kalácsot nagy kosarakkal vitték a templomba, majd a liturgia elvégzése után szétosztották a szegények között. A 20. század legelején még Máriapócson is megvolt ez a szokás: a zsemle nagyságú kalácsokat az oltár mellett álló kosárba gyűjtötték, majd a szertartás után a szegényeknek adták (Béres 1973: 354). Ahol a megvendégelés valamilyen formában fennmaradt, az utóbbi évtizedekben a felajánlás jellegét öltötte, s inkább a pap, az egyház támogatására szolgál. Nyírbélteken és Piricsén néhány évvel ezelőtt még a halotti szertartásokra lisztet, tojást, kalácsot vittek a papnak.
Korábban gazdag szokásanyaggal rendelkezett, de ma már – néhány kivételtől eltekintve – csak a görögkeletiek körében élő hagyomány a halottak húsvétja, a halottakról való húsvét utáni megemlékezés (vö. Béres 1973; Bartha E. 1982a). A magyar görög katolikusok többsége már a századforduló táján is a nyugati egyház emléknapját, a halottak napját tartotta meg a húsvéti időpont helyett (Halottak napja 1901. 5). 18. századi feljegyzések szerint Álmosd, Vértes, Bedő román görög katolikus lakossága húsvét után egy héttel a temetőben korsókkal, edényekkel, kaláccsal jelentek meg, s miután a pap a sírokon ezeket megszentelte, hazavitték. Más adatok szerint a sírokra rakott élelmet a halottak lelki üdvéért szétosztották a szegények között, s az egyház 440részére is adtak belőle. A szokást századunk húszas éveiben is gyakorolták (Béres 1973: 353–354). Hajdúdorogon a Tamás-vasárnap utáni hétfőn a századforduló táján még néhány család kivonult a temetőbe, ahol a pap parasztázt (halotti szertartás) végzett. A halottak húsvétjának megtartására Rakacáról is vannak adataink, de itt a szokást egyházi kezdeményezésre újították fel, s időpontja nem a Tamás-vasárnap, hanem húsvét második napja.
A görög katolikusok halottkultuszának vallásos színezetű rétegeiben, főleg a már említett egyházi indíttatású és paraliturgikus szokásokban egy másik szentelménytípusnak is nagy szerepe van. Észak-borsodi, abaúji adatok szerint korábban a gyászmisét kérő család a templomban kaláccsal és pálinkával jelent meg, amelyből a mise végén minden jelenlévőt megkínáltak. Máriapócson húsvétkor és halottak húsvétján is szenteltettek kalácsot. Az utóbbi alkalommal a parasztázra vitt kalácsba kereszt alakban négy szál gyertyát szúrtak, amelyek a szertartás ideje alatt égtek. Ezt a kalácsot (parásztás kalács) a szertartás után emelgetni kezdték, majd szétosztották a hívek között. A szegények kaláccsal történő megvendégelésére a halálesetet követő harmadik napon is sor került. Mindez azért figyelemre méltó, mert a keleti egyház ezt a napot is a halottról való megemlékezésnek szenteli (Melles–Szántay Széman–Kozma 1937: 260). Szabolcs megyében a századforduló táján ezen a napon a gyászmisén megjelent szegények a mise után a gyászoló családhoz vonultak, ahol kaláccsal és itallal vendégelték meg őket. Az udvaron tálaltak számukra a földön. Ezt a lakomát említésnek nevezték (Borovszky é. n. 166). A kalács halottas jellege még kifejezettebben megmutatkozik a halotti tor és a virrasztás szokáshagyományaiban. Nyírgyulajon virrasztáskor a koporsó előtt álló asztalkára a feszület mellé egy kalácsot helyeznek, amelybe szúrva szentelt gyertya ég. A koporsó beszentelése közben a szenteltvíz a kalácsot is éri, amelyet a halott kalácsának neveznek. A szertartás végeztével megkínálják belőle a papot, majd minden jelenlévő kap belőle egy darabot. Rakacán a gyászmisét kérő család még a 20. század közepén is kaláccsal és pálinkával jelent meg a templomban, amiből a szentmise végén megkínálták a papot és a résztvevőket.
Elterjedt szokás volt temetés után a gyertyákkal megtűzdelt kalácsok emelgetése és érintgetése. Máriapócson a templomban a parasztáz végeztével a kalácsokat a beléjük állított gyertyákkal a hívek emelgetni kezdték, s mindenki igyekezett azokat megérinteni. A szokás itteni fennmaradásának kedvezett, hogy ezt a Máriapócsra zarándokló ruténok és románok is gyakorolták a kathizmálion megismétlése mellett, az ószövetségi ételáldozatok mintájára. Akik az elhunyt hozzátartozói közül magához a kalácshoz nem férhettek hozzá, igyekeztek legalább az azt emelők kezét megérinteni, s így részt venni a felajánlásban. A kenyér emelgetésére (panagia ’emelés’) korábban a szerzetesházakban minden ebéd után sor került, valamint magában az eucharisztikus liturgiában is az átlényegülés és a Szentlélek segítségül hívása után. Itt a pap Szűz Mária nevének említésekor felemelt egy kenyérdarabkát, s azt az antidór-osztáskor kiosztandó kenyerek közé helyezte (Meester 1935: 140). A szokás jelenlétét Máriapócson inkább az ottani bazilita rendháznak tulajdoníthatjuk (annak ellenére, hogy ott a szerzetesek a panagia-emelést századunk elején már nem gyakorolták), mintsem az idegen zarándokoktól való átvételnek (Bartha E. 1981: 254).
A halotti kalács emelgetésére Hajdúdorogról is vannak adatok. Temetés után a halottas háznál emelgetni kezdtek egy nagyobb kalácsot, amelybe három égő gyertyát 441tűztek. A jelenlévők közül mindenki odament hozzá, s igyekezett megérinteni. Ugyanez játszódott le a karácsonyi éjféli kenyérmegáldás (litia) után is.
A halotti kalácshoz fűződő szokások számos eleme tevődik át egyes falvakban – magának a kalács szentelménynek a háttérbe szorulása során – a húsvéti szentelt pászkára. Ilyen, a fentebbiekkel analóg szokás a húsvéti pászka szertartásos fölemelése. Ópályiban a leányok pászkát a fejük fölé emelgették, miközben ezt mondogatták: „Híres legyek, mint ez a pászka.” Nyíradonyban égő gyertyát szúrtak bele, Hosszúpályiban pedig – szintén a halotti kalácshoz hasonlóan – a pászkából az elhunyt vagy távollévő családtag részét a koldusnak szokták adni (Bálint S. 1973: 299). Técsőn az ételszentelés ideje alatt a pászkába a hívek égő gyertyát szúrtak, vagy a gyertyákat a szentelésre vitt ételek közé állították. A halotti kalács és a pászka hagyományai ötvöződésének kedvezett az is, hogy a keleti egyház halotti megemlékezései részben húsvéttájra esnek.
A halott kalácsának közelebbi, még élő párhuzamait a kárpátaljai, máramarosi görögkeletieknél találhatjuk meg. A kaláccsal történő halotti megemlékezések újraéledésének lehetünk szemtanúi a fővárosi parókián (Sasvári 1980a: 155).
A dél- és közép-európai ortodox kereszténység liturgikus és népi gyakorlatában mindenütt szokásban van a mézes főtt búza szentelése. A szentelmény az elhunytak emlékét szolgálja. A nagyböjt első szombatjára a görög katolikus szertartás századunk harmincas éveiben még előírta a gyümölccsel kevert, mézes főtt búza, a kolliva (kolyba) megáldását (Melles–Szántay Széman–Kozma 1937: 140). A kolliva azonban ekkor már nem tekinthető a hitélet eleven részének, s valamikori megléte ma már csak a legidősebbek emlékezetében él. A magyar szokáshagyományban a mézes búza szentelése legtöbbször a húsvét utáni halotti megemlékezéssel esett egybe. A néprajzi és liturgiatörténeti adatok szerint a szentelmény több görög katolikus vidékünkön előfordult, de a legtovább és a legösszetettebb formában Máriapócson maradt fenn az ottani bazilita kolostor hagyományőrző erejének következtében (Béres 1973; Bartha E. 1982a). A tálakba öntött, főtt aszalt szilvával díszített, gyertyákkal teletűzdelt mézes búzát (parásztás) a litiás asztalra helyezték a parasztázra vitt kalácsokkal együtt. Ez utóbbiakban a szertartás ideje alatt szintén gyertyák égtek. Ennek végeztével a pap megáldotta a kollivát és a kalácsokat, amelyeket ezután a hívek a templomban körbeadogattak. Igyekezett ezeket mindenki megérinteni, mert azt tartották, ahányan hozzáérnek, annyi lélek szabadul meg a tisztítóhelyről. Ugyanígy vélekedtek az ezután szétosztott és elfogyasztott búzaszemek számával kapcsolatosan is. A kollivával együtt a hívek a kalácsok darabjaiból is részesültek. A szokás Máriapócson az utóbbi évtizedben papi kezdeményezésre, higiéniai okokból megszűnt. A kolliva emléke lehetett, vagy ennek analógiájára alakult ki az egyébként római katolikus, de bizáncias elemekkel átszőtt vallásosságú bukovinai székelyek mézzel ízesített főtt búzája, amelyet még a múlt században karácsony estéjén fogyasztottak, s a halottkultusszal állt kapcsolatban (Bálint S. 1973: 79).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
