TEMPLOMBÚCSÚ – TORKOSBÚCSÚ
TEMPLOMBÚCSÚ – TORKOSBÚCSÚ
A templombúcsúk vagy torkosbúcsúk kutatásával alig foglalkozott a magyar néprajz (Bárth 1980a: 62–63). Csak szórványos adatok találhatók e témáról a közleményekben. Ezek az adatok is legtöbbször nehezen választhatók szét a szentbúcsúk adataitól. Holott a torkosbúcsúk nemcsak a népszokáskutatás szempontjából fontos eseményei a falvak életének, hanem társadalomnéprajzi szempontból is; lévén a búcsú az esztendő legtöbb vendéget megmozgató ünnepe. A torkosbúcsú az idegenbe szakadt rokonok hazalátogatásának és találkozásának rendszeresen ismétlődő alkalma. Lakodalomban, temetésen is találkoznak ezek a rokonok, de mindkét családi esemény ritkán fordul elő. Torkosbúcsú viszont minden évben van. Ráadásul a búcsú az egész falut érinti. Tehát nemcsak egy nemzetség elszármazott és otthon maradt tagjai találkoznak, miként a lakodalomban, hanem a falu minden családjáé. Következésképp a torkosbúcsúk templom előtti beszélgetésein, délutáni sétálgatásain, a helyben élők és az elszármazottak személyében 367egy látszólag szétszakadt, de láthatatlan szálakkal mégis átfogott közösség, a történelmi falu találkozik. A 20. század második felében, lévén az elszármazottak száma szaporodó, egyre fontosabbak ezek a hazalátogatások és búcsúbeli találkozások.
A templombúcsút vagy torkosbúcsút általában a templom védőszentjének ünnepén, illetve hivatalos egyházi nyelvhasználattal élve, a templom címének ünnepén tartják. Ez a nap néha egybeesik a templom felszentelésének évfordulójával. Van rá példa, hogy a templombúcsú napja és a templom címének ünnepe elválik egymástól. Megfigyelhető ugyanis, hogy télre nem esik templombúcsú, ugyanakkor a patrocíniumok között akad téli szent. Látszólag ellentmondással állunk szemben, hiszen télen jobban ráérnek az emberek ünnepelni, búcsút tartani, mégis a tavaszi, nyári, őszi búcsúkat kedvelik, azokat, amelyek dologidőbe esnek. Előfordul, hogy egyes helyeken panaszkodnak a papnak: miért van Szent Imrére szentelve a templomuk, hiszen így nagyon későn van a búcsújuk. Másutt örülnek az őszi búcsúnak, mivel addigra van mit etessenek és itassanak a vendégekkel. A legtöbb templombúcsút május eleje és október vége között tartják. A Szent György-napi (ápr. 24.) búcsú fölöttébb korainak, a Márton-napi (nov. 11.) fölöttébb késeinek számít. Ha a templomnak nem nyári szent a patrónusa, igyekeznek egy nyári napon megtartani a búcsút. Ez lehet a templom szentelési ünnepe, valamilyen fogadalmi nap, vagy egy választott nap.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Dél-Alföld katolikus népe a torkosbúcsú kifejezést a 20. században a szentbúcsútól való megkülönböztetés céljából a templombúcsú kifejezés szinonimájaként használja. Feltételezhető azonban, hogy korábban a torkosbúcsú kifejezés talán azokra a búcsúkra vonatkozott, amelyek valamilyen ok miatt nem kapcsolódtak a templom címének ünnepéhez, például, ha a címünnep téli időpontja helyett nyári időpontra kerültek, vagy amikor a falunak nem lévén temploma, tulajdonképpen nem lett volna templombúcsúja sem. Erre kiváló példaként említhetők a kalocsai szállások torkosbúcsúi. Ezeknek az apró falucskáknak – Szakmár és Homokmégy kivételével – a 19. század végén még nem volt templomuk. A búcsútartás igénye azonban megvolt a Kalocsától igazgatásilag is elszakadni készülő 25 apró település lakóiban. Minden szállás népének szüksége volt egy olyan napra, amikor vendégül láthatja a más szállásokon élő rokonait. Ezért egy ma még ismeretlen „rendezés” során szépen felosztották maguk között az esztendő ünneplésre alkalmas napjait tavasztól őszig, úgy, hogy minden szállásnak jusson búcsúnap. Valószínű, hogy a beosztást nem az egyház végezte, mivel a század elején a szakmári plébános nem nézte jószemmel e vallási háttér nélkül megrendezett szállási torkosbúcsúkat. Sokat hadakozott ellenük, de eredménytelenül (Bárth 1975: 137–138).
A templombúcsúk vallásos jellege a 15. században meglehetősen elhomályosult. Korábban a falvak életében jelentős szerep jutott a búcsúnap nagymiséjének. Az egyház tanítása szerint, aki a templombúcsú napján részt vesz a misén, teljes búcsút nyer. Ősi soron valószínűleg ezzel függ össze az ünnep búcsú elnevezése. Szokás, hogy a szomszéd helységek papjai búcsú idején meglátogatják egymást. Ilyenkor otthon csak reggel vagy este miséznek. Annál nagyobb ceremónia van a templombúcsús helyen. Az ünnep fényét emelendő szinte elengedhetetlen a hárompapos mise, amire más alkalommal úgysem kerül sor faluhelyen. Így emlékezetes marad a hívek számára. Előfordul, hogy a prédikációt valamelyik vendég pap tartja, ami szintén nem mindennapi esemény és beszédtéma a falu életében.
A 20. században torkosbúcsúra általában egyénileg, illetve családostul mennek az 368emberek abba a helységbe, ahol rokonuk, komájuk, katonacimborájuk lakik. A búcsús faluba érve rokonukhoz, ismerősükhöz mennek, és annak családja körében töltik el a napot. Korábban, de még a 20. század első felében is előfordult, hogy kereszt és lobogók mögött, szervezett csoportban mentek az emberek egyik faluból a másikba templombúcsúra. A tápaiak például köröszttel is mentek a gyevi búcsúra Szent Anna napján (Lele–Waldmann 1971: 587). Előfordult, hogy a bácskai Illancs (Kéleshalom) tanyavilágának népe köröszttel ment el a szomszédos Kecskés puszta búcsújára. Processióval látogattak el Csíkszentdomokosra a csíkjenőfalvaiak és a szenttamásiak is a szentdomokosi templombúcsú napján (Székely L. 1943: 31). Ezek a körösztös-lobogós vonulások valószínűleg a barokk vallásos buzgóság nagy körmenet-kultuszának kései maradványai. Jellemző, hogy a nevezetes jászladányi szentember, Orosz István, amikor a templom nélküli Tiszabalán tanított, napsütéses vasárnapokon köröszttel, lobogókkal vezette be összeharangozott népét a tiszapüspöki templomba (Bálint S. 1942b: 64). Így nem csodálkozhatunk azon, hogy néhol a szomszéd helységek templombúcsúira körmenetekben vonultak át az emberek. Csupán egy hagyományteremtő búcsúvezető kellett hozzá, akinek a szavára hallgatnak az emberek, és aki kedvelte a körösztös-lobogós vonulás magasztos pompáját. Sajnos a néprajz nem tisztázta idejében e kollektív templombúcsú-látogatások rendjét, már csak azért sem, mivel a formai hasonlóság miatt ez volt az a pont, ahol a templombúcsút rendre összekeverték a kutatók a szentbúcsúval. Így kérdéses, hogy a nagymise után együtt maradtak-e a búcsún részt vevő falubéliek, vagy meglátogatták az ünneplő faluban lakó rokonaikat, hogy délután is újra találkozzanak és együtt hazavonuljanak. Talán a templombúcsúk kollektív látogatásával függnek össze azok a fölöttébb homályos adatok, amelyek a templom előtti vendégfogásról, vagy például a moldvai csángók szabadtéri közös vendégetetéséről szólnak. Mindkét esetben arról van szó, hogy a búcsútartó falu népe processióval érkezett más falubeli idegeneket lát vendégül. E kérdések tisztázása azonban még sok kutatást igényel.
Itt kell megjegyeznünk, hogy több, kegyhelyként számon tartott falunak volt szentbúcsúja és torkosbúcsúja egyaránt. A szentbúcsú napján a helység népe a sok ezer idegen zarándokkal együtt részt vett a szertartásokon, de otthonában nem rendezett olyan vendéglátást, mint templombúcsúk idején szokás. A nagy megvendégelést, evést, ivást, mulatozást a torkosbúcsú idejére tartották. Például a hajósi szentbúcsút Nepomuki Szent János ünnepén (máj. 16.) tartották. Ekkor sok ezer ember jött el a faluba, elsősorban imádkozni, énekelni, Szűz Máriát köszönteni. Ugyanennek a falunak Szent Imre ünnepén (nov. 5.) volt a templombúcsúja vagy torkosbúcsúja, lévén a templom védőszentje Szent Imre. Ekkor látogattak haza a szomszéd falvakban lakó rokonok, ismerősök és a távoli vidékekre elszármazott hajósiak. A hajósi házaknál ekkor volt a nagy vendéglátás. Ugyanezt írhatnánk a bácskai Doroszlóról, ahol négy szentbúcsúnap is volt, amelyeken zarándokok ezrével keresték föl a Szent kutat. Emellett a falu, szintén Szent Imre napján, torkosbúcsút is tartott, amikor megvendégelték a más helységekből érkező rokonokat és ismerősöket.
A falvak templombúcsúit tréfásan arról a növényről emlegették, amely éppen a búcsú idején ért, vagy amelynek fogyasztása akkortájt volt jellemző. Így például Kecel Szentháromság-napi búcsúját sajátabúcsúnak, a jánoshalmiak Szent Anna napján tartott búcsúját tökbúcsúnak nevezték (Bárth 1980a: 63). Az algyői Szent Anna-búcsút a tápaiak tökkápisztás búcsúként emlegették (Lele–Waldmann 1971: 587). A piszkeiek Sarlós Boldogasszony-napi búcsúját fokhagymás búcsúnak mondták a szomszédok (Bálint S. 3691977: II. 17). A búcsúra érkezők gyakran élcelődtek meglátogatott rokonaikkal vagy az utcai járókelőkkel e búcsúnevek ürügyén. Például reggel vagy délelőtt a faluban járva oda-odaszóltak az ismerős járókelőknek: „Evágtátok-ë má a sajáta nyakát?”, vagy: „Má biztos, hogy búcsú lësz, mer rínak a tökök” (Kecel–Jánoshalma).
A 20. század közepe előtt a templombúcsúkat általában a napjukon, vagyis a helyi egyház hagyománya szerinti napokon tartották. A század második felében az életformaváltozás hatására akadályokba ütközött, hogy minden búcsút a napján tartsanak. Sok esetben a következő vasárnapra kellett áttenni a búcsút, mert hétköznap az emberek vállalatoknál dolgoznak, ahol a munkaidőt be kell tartani. Akadtak azonban olyan falvak még az 1970-es években is, ahol a nép inkább szabadságot vett ki és otthon maradt, de a búcsút a napján tartotta meg és nem halasztotta vasárnapra. Előfordult, hogy a faluban működő vállalatoknak, intézményeknek, tsz-eknek alkalmazkodni kellett a nép erős hagyománytiszteletéhez, és az év eme jeles napját el kellett ismerni ünnepnek.
A templombúcsú napja a falu minden lakosa számára ünnep volt. Még a legkötöttebb munkákat végzők is szabadságot kaptak a búcsú időtartamára. A csíkszentdomokosi lányok például úgy szegődtek el szolgálni, hogy a szegődésnél kikötötték: búcsú napján hazamehetnek a falujukba (Székely L. 1943: 31). A Duna–Tisza közén, ahol a tanyai gyerekek igen korán bekapcsolódtak a családi állattartás munkáiba, a búcsú előtti napon vagy a búcsú reggelén zöld akácfaágakat dobáltak be az állatok, különösen a birkák óljába, hogy aznap ne kelljen kihajtani. A máskor szorgalmasan pásztorkodó gyerekek ezen a napon járkálhattak a búcsú forgatagában. Beszélgethettek, játszhattak, ördöglóra ülhettek.
Búcsú napján – az ebédet főző gazdasszonyok kivételével – általában a falu apraja-nagyja részt vett a délelőtt második felében tartott nagymisén. A helybeliek magukkal vitték a más faluból érkezett vendégeket is. Misére sétálva nézegették a falut, esetleg elidőztek a mutatványosok és árusok sokadalmában. A templom előtt hosszan beszélgettek a különböző falvakból jött ismerősök.
A torkosbúcsú fénypontja az ünnepi ebéd. A vendéglátó házaknál nyári búcsúk idején legtöbbször az udvaron terítenek. Hatalmas mennyiségű étel fő meg ezen a napon minden búcsútartó háznál. Általában azokat látják vendégül, akikhez maguk is el szoktak menni búcsúra: így a más faluban lakó szülőt, testvért, katonacimborát stb. A vendégek köre általában évente azonos, de szinte családonként változó, hogy ki kihez és miért jár búcsúba. Előfordult, hogy a haragos testvér nem jelenik meg, de egy üzlettárs vagy katonacimbora akár évtizedeken át ott ül búcsú napján a terített asztalnál. A motorizáció falusi terjedése előtt búcsú délutánján sok bor fogyott a vendéglátó házaknál. Az 1960-as évek vége óta a motorkerékpárok és autók falusi elterjedése következtében inkább csak nosztalgiával emlékezhetnek a vendégek a régi szép idők búcsús borozgatásaira.
A torkosbúcsúk felnőtt és gyerek vendégei általában késő délután, este indultak hazafelé. A gyerekek, valamint a nagylányok és a legények délután a búcsú, a búcsúvásár forgatagában járkálnak. Körhintára, ördöglóra ülnek, célba lőnek, emléktárgyakat és édességeket vásárolnak. A 20. század közepéig fontos ajándéknak számított a mézeskalács szív, amelyet legény ajándékozott lánynak. Gyakori ajándék volt a pohár és a bögre, amelyeket évtizedeken át a sublót tetején tartották.
A fiatal legények és lányok általában nem mentek haza este a búcsúból falujukba, hanem a búcsútartó falu legényeivel és lányaival együtt végigtáncolták az esti bált. 370A búcsúnapi bál jelentős ismerkedési alkalom volt, ahol néha tömegméretű verekedések és halálos bicskázások történtek. Ha valamelyik híres bicskás faluban volt torkosbúcsú, a környező város mentőszolgálata egész éjszaka készenlétben állt és várta a hívást, hogy mikor kell kivonulni.
A templombúcsú jellegzetes katolikus ünnepnek számít. Úgy látszik azonban, mintha a reformátusok kissé irigyelték volna a katolikusoktól a búcsú vigasságait. Ahogy előrehaladnak a néprajzi kutatások, egyre több adat kerül elő reformátusok búcsútartásáról vagy búcsún való részvételükről. Például Szokolyán és Kocson a reformátusok is rendeztek búcsút nagy vigassággal. Ugyanezt mondhatjuk a balatonhenyei reformátusokról is. A Duna melléki Ordas reformátusai rendszeresen látogatták foktői és úszodi katolikus ismerőseiket, amikor azok búcsút tartottak. A reformátusok eme vonzódása a torkosbúcsúhoz részben az ünnep kellemes voltával magyarázható, másrészt feltehetőleg még reformáció előtti szokásnyomok és képzetek felbukkanására vezethető vissza.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me