MISE
MISE
A szentmise, a liturgikus tanítás szerint, az újszövetség vérontás nélküli áldozata, amelyet Malachiás próféta megjövendölt, és Krisztus a keresztáldozatra való emlékeztetés gyanánt az utolsó vacsorán megalapított. A szentmise a keresztáldozat vérontás nélküli megújítása (Mihályfi 1933–1934: I. 375). A miseliturgia hosszú évszázadok alatt fejlődött ki. Amikor a magyarság megismerkedett a kereszténységgel, már nagyjából állandósult a mise rendje és tartalma. A keresztény világban megközelítőleg mindenütt ugyanúgy miséztek. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a középkor évszázadaiban itt-ott még voltak magyar sajátosságai a magyarországi latin szertartású miséknek (Bálint S. 1938: 51–68; Pétery 1946). A miserend egységesülésében nagy fordulópont a tridenti zsinat (1545–1563). Ennek liturgikus előírásait Magyarországon az 1611. évi nagyszombati zsinat fogadta el. E zsinat után a régi magyarországi miserend sok eleme ment feledésbe.
A mise, amellett, hogy a vallás gyakorlásának talán legfontosabb alkalma és fóruma, egyben közösségi esemény is. Különösen az volt a hagyományos keretek között élő régi magyar falvakban és városokban. A katolikus vallás előírásai szerint a járni nem tudó nagybetegek kivételével minden hét éven felüli hívő köteles volt vasárnapokon és a parancsolt ünnepeken misét hallgatni. A legtöbb faluban azonban nemcsak az egyház törvénye kívánta meg a rendszeres misére járást, hanem a közösség íratlan törvénye is. Következésképp a 20. század közepén és második felében a misére járás mértéke, rendszeressége, intenzitása nemcsak a vallásosság fokmérője, hanem jelzi a hagyományos életformák felbomlásának állomását is. A hagyományoshoz közel álló katolikus parasztfalvak népe általában még rendszeresen jár misére. Pontosabban, a vasárnapi misehallgatás beletartozik a faluközösség elvárásrendjébe. A rendszeres misére járás ritkulása, illetve a misehallgatás kötelezettségének kihullása a helyi társadalom elvárásrendjéből nemcsak arra utal, hogy a vallásosság alábbhagyott, hanem azt is jelzi, hogy felbomlott vagy felbomlóban van a hagyományos életformát élő közösség. Ugyanez természetesen fordítva is érvényes, az ok és az okozat felcserélhető.
A különböző időpontokban tartott misék sorából pompájával és közösségformáló erejével kiemelkedik a vasárnap délelőtti nagymise. Bálint Sándor megfogalmazása szerint a magyar nép lelki alkatának nem felel meg a csöndes mise. A katolikus magyarság 364jobban szereti az énekes, orgonaszótól hangos, prédikációs nagymisét, amelyben megtalálja az ünnepélyes hangulatot és a kultusz színpadiasságát, látványosságát (Bálint S. 1938: 57). A reggeli kismisék és az újabb délutáni misék soha nem tudtak igazi közösségi eseményekké válni. Ezekre azok mentek el, akik a munkájuk, elfoglaltságuk miatt a nagymisén nem lehettek ott, így az ebédet főző öregebb asszonyok, tanyás vidéken a tanyapásztorok. A faluközösség törzse, úgy is mondhatnánk: aki a faluban számított, az a nagymisén jelent meg. Ez a mise válhatott valóságos közösségi eseménnyé, a falu apraját-nagyját megmozgató kollektív életmegnyilvánulássá és a hagyományos magatartás egyik fórumává.
Misét csak felszentelt pap mondhat. Voltak azonban olyan történelmi időszakok és politikai körülmények, amikor a paphiány miatt valódi misét nem lehetett tartani. Helyette népi ájtatosságra jöttek össze a hívők, és a licenciátus, a diák, illetve egy szentember vezetésével énekeltek, imádkoztak. Így volt ez a török időszak katolikus magyar szórványaiban, de így volt ez a 20. századi Moldva néhány magyar falujában is. Domokos Pál Péter feljegyezte, hogy a moldvai Máriafalván diák tartott „misét”. Vezetésével a csángók elmondták a Miatyánkot, Üdvözlégyet, Hiszekegyet, Tízparancsolatot. A diák ismertette a hét főbűnt, a négy utolsó dolgot, az égbekiáltó bűnöket. Utána a hívek Mária-énekeket énekeltek, a diák vezetésével elmondták a fájdalmas olvasót és az „Irgalmasságnak anyja” kezdetű imádságot. Legvégül elénekelték az úrangyalát (Domokos 1941: 183). A moldvai magyaroknak ez a pap nélküli istentisztelete egy korábban jóval szélesebb körben elterjedt gyakorlat maradványának tekinthető.
A miséhez, illetve a mise egyes részeihez sok népi hiedelem kötődött. Alább a különösen misztikus éjféli mise hagyományvilágát mellőzve, idézünk néhányat a misével kapcsolatos hiedelmek közül.
Általános elképzelés volt, hogy az úrfelmutatás alatt megfogalmazott kívánság teljesül. A lányok ilyenkor mondták el, kihez szeretnének férjhez menni. A gazdasszony ilyenkor kért áldást a házkörüli jószágra, a gazda pedig a termésre. Előfordult, hogy az úrfelmutatás pillanatait a kiszemelt legény megigézésére használták fel a lányok. Sokan hitték a középkori Európában, hogy a templomból hazacsempészett szentostya szerencsét hoz. Előfordult, hogy nagyobb fogás reményében hal szájába tették. Volt asszony, aki szájában tartotta az ostyát, miközben csókolta kedvesét. Így akarta elérni, hogy az jobban szeresse őt. Úgy vélték, ha az ostyát méhkasba teszik, több méz lesz (Zalán 1927).
Az oltáriszentséggel kapcsolatban magyar nyelvterületen is éltek ilyen és hasonló hiedelmek. A szegedi boszorkányperekben olvasható az a hiedelem, hogy a szentostya a halottakat föltámasztja. Ezért akadtak olyan kétségbeesett anyák, akik áldozáskor nem nyelték le az ostyát, hanem hazavitték és meghalt gyermeküket igyekeztek feltámasztani vele (Reizner 1899–1901: IV. 389). Sokan úgy akarták megszüntetni a szárazságot, hogy a halottak szájába, sőt néha állatok szájába is szentostyát tettek. Egyesek úgy vélték, ha bal tenyerüket felhasítják, és a sebbe szentelt ostyát forrasztanak bele, sértetlenek lesznek. Rozsnyó vidékén egyes asszonyok igyekeztek hazacsempészni az ostyát, mert azt tartották, hogy ha az ellopott ostyát lányukkal megetetik, a legszebb lesz a faluban, és gazdag legény veszi el. A tűzvészt nagyon régóta igyekeztek az oltáriszentséggel és a szentostyával megállítani vagy elkerülni. Sok helyen élt az a hit, hogy ha valaki szentelt ostyát tart a ládájában, akkor a háza nem éghet le. A népi felfogás szerint az oltáriszentség ereje mintegy átsugárzik azokra a tárgyakra, amelyekkel kapcsolatba került. Veszprémvarsányban tűz idején olyan asztalra helyeztek kenyeret és égő szentelt 365gyertyát, amelyről valaki haldoklónak szolgáltattak ki szentséget. Szeged tájékán, hogy megóvják a házat a villámtól, felfordítottak egy olyan asztalt, amelyen az oltáriszentség egyszer már rajta volt (Bálint S. 1938: 64–66; Dörfler 1895b).
A miséről hazatérők köszönési formulája valószínűleg arra a szómágiában gyökerező képzetre megy vissza, amely szerint a misét hallgatók megszenteltsége átsugározhat az otthon maradottakra is. A köszönési formula lényege – a nyelvi formától függetlenül – az, hogy az otthon maradottak is részesedjenek a mise áldásában. Két jellemző megfogalmazás: A dél-alföldi tanyákon e kifejezéssel tértek haza az ünnepi nagymiséről: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Imádságban, szentmisében részesüljön, aki oda nem volt.” Válasz: „Úgy engedje az Isten!” (Kéleshalom; Bárth J. gy.). A Pozsony megyei Nagyfödémesen így hangzott a beköszöntés: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Részük legyen a szentmisében.” A válasz: „Engedje úristen!” (Nagy I. gy.).
A középkorban és az újkorban egyaránt nagy jelentősége volt a nép vallásos életében azoknak a miséknek, amelyeket különleges célból mondattak el. Egy részük fogadalmi mise volt. E misék közül a 20. századra csak a halott hozzátartozóért mondatott gyászmisék jelentősége nem szállt alább. Mondatnak misét a haláleset másnapján, a nyolcadik napon, valamint a haláleset évfordulóján. Egyes helységekben megfigyelik, hogy miként égnek a gyertyák az oltáron. Ha a láng egyenletes, a halott jól van a túlvilágon, ha nagyon imbolyog, akkor rossz helyen van, tehát még további misét kell mondatni érte.
A megrendelt miséken a kántor általában kiénekelte a mise tárgyát. Sok helyen a miseszolgáltatás módja jelezte a megrendelő személy vagy család társadalmi rangját, vagyoni helyzetét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
