A TEMPLOM ÉS A VALLÁSOS ÉLET TÁRSADALMI AKTIVISTÁI
A TEMPLOM ÉS A VALLÁSOS ÉLET TÁRSADALMI AKTIVISTÁI
Az Esztergom megyei Bényen jegyezték föl a tisztilegények és a tisztileányok választásának szokását, amely korábban valószínűleg más vidékeken is előfordulhatott. A szokás lényege, hogy minden évben pünkösdkor négy legényt és négy leányt tisztilegényekké és tisztileányokká jelölt és hirdetett ki a plébános. A jelöltek általában a gazdák gyerekei közül kerültek ki. Egy volt közülük a bíró és a bíróné. Kettő-kettő a polgár és polgárleány, 358egy pedig a táncmester és a táncmesterné. A tisztilegények szervezték meg a többi legény templomi munkáját. Felügyeltek a templomban, a körmeneteken és a táncokon. Nagy ünnepeken gondoskodtak a templom feldíszítéséhez szükséges zöld ágakról. Sátoros ünnepeken ők ministráltak. Ők vitték a baldachint, és ők jelölték ki a lobogóvivőket. Vitték a megholt legények és leányok koporsóját. Ők kezdték a táncot. Ők rendezték a mulatságokat. A tisztileányok felügyeltek a többi lányra. Szombatonként és ünnepek előtt kitakarították a templomot, letörölgették a padokat, szobrokat, felvirágozták az oltárt. Nagy ünnepeken az oltár előtt álltak, körmeneteken a baldachin előtt mentek és virágot szórtak. Holt legény- és leánytársuk koporsója előtt égő gyertyát vittek. A tisztilegények és tisztileányok intézménye a legénybíróság egyházias változata (Novák J. L. 1913: 37).
A Mária-lányok intézménye elsősorban azokon a tájakon virágzott, amelyek jelentős mértékben hozzátartoztak egy-egy búcsújáróhely vonzáskörzetéhez. Dám Ince kutatásai és közlése alapján legalaposabban a mátraalji palóc Mária-lányok, Mária-legények és Mária-dajkák szerepét, tevékenységét ismerjük (Dám 1944: 13–36).
Mária-dajkának azt a fölöttébb vallásos és erényes életű öregebb asszonyt nevezte a palóc nép, aki a körmenetekben vitt és a templomban tartott Hordozó Máriát gondozta, öltöztette, „dajkálta”, a Mária-lányokat szervezte, vezette, irányította. Nevezték Mária-mamának, Mária-anyának, dékánné-asszonynak, dékány-asszonynak is. Utóbbi megnevezései arra utalnak, hogy ő volt az előimádkozók karának a feje, dékánja. Következésképp kiváltsága volt a Mária-gondozás. Ő irányította a templom feldíszítését. Pénzt gyűjtött jámbor célokra. Ellenszolgáltatás nélkül mosta és varrogatta az egyházi ruhákat. Kezelte a Mária perselyét, vagyis azt a pénzt, amelyet a hordozható Mária-szobor díszítésére és fenntartására használtak fel. A Mária-dajka feladata volt a Mária ládájának őrzése, amelyben a Mária ruháit tartották. Népi ájtatosságok idején ő gyújtotta meg a gyertyákat a Mária-szobor előtt. A körmenetben kiváltságos helye volt. A Hordozó Mária mellett vagy után haladt. A fehérbe öltözött Mária-lányok között feketéllett a ruhája. A Mária-dajkát a pap választotta ki a legvallásosabb és a feladatra legalkalmasabb asszonyok közül. Előfordult, hogy a tisztség anyáról lányára szállt. A Mária-dajkát a faluban tisztelték. Gyakran kértek tőle tanácsot lelki dolgokban. A búcsúvezetőhöz és más „szentemberhez” hasonlóan a nép egyik vallási vezetőjének számított.
Egyes falvakban, például Gyöngyöshalászon Szent Anna szoborszékét is végighordozták a körmeneteken. Itt Szent Annának külön dajkája és hordozó leánygárdája volt. Külön dajka öltöztette és szervezte a kis zászlókat hordó kis Mária-lányok nyolctagú csoportját.
Mária-lányoknak nevezték azoknak a nagylányoknak a csoportját, akik körmenetekben rendszeresen vállukon vitték a Hordozó Mária szobrát. Legtöbbször négyen vagy hatan voltak. Külön rendet alkottak a falu társadalmában. Makulátlan hírű és erkölcsű, vallásos, imádságos lányok kerülhettek soraikba. Fontos volt, hogy egyforma termetűek legyenek, mert így vihették csak vállukon a Mária-szobrot. A legények nagyra becsülték a Mária-lányokat, és kitüntetésnek számított, ha udvarolhattak nekik. A Mária-lányok többnek tartották magukat a többi lánynál. Válogattak a legényekben. A Mária-lányok kiszemelése és betanítása a Mária-dajka feladata volt. Egy-egy Mária-lány általában addig szolgálta Máriát, amíg férjhez nem ment. Esküvőjén részt vett a többi Mária-lány.
Csak szűz lány lehetett Mária-lány. A hagyomány szerint ellenkező esetben a Hordozó Mária könnyezett, vagy másképp adta jelét rosszallásának. Búcsújáróhelyeink forgatagában 359sokszor mesélték intő célzattal azokat a történeteket, amelyekben az egyszeri Mária-lány nem felelt meg a szüzesség követelményének. A szülők büszkék voltak, ha lányuk Mária-lány lehetett, mert nevelő munkájuk sikerét látták ebben.
A kiválasztott hat Mária-lány nem volt egyforma rangú. Első Mária-lánynak azok számítottak, akik legrégebb idő óta viselték ezt a tisztséget, és férjhez menés előtt álltak. Egyik faluban első rudasok, másik faluban hátsó rudasok voltak. Ebben különbözött a falvak szokásrendje. Abban viszont megegyezett, hogy a középen haladó és súlyt nem vivő lógósok voltak a legalacsonyabb rangú Mária-lányok. Ha új lány lépett be a Mária-lányok közé, először lógós lett. Innen került azután előre vagy hátra a ranglétrán rudasnak, ha onnan valaki kiesett, vagy férjhez ment.
A Mária-lányok fehér népviseletben vitték a Hordozó Máriát. Fejükre menyasszonyi koszorút tettek. Öltözködésükre a Mária-dajka ügyelt. Egyes falvakban kisebb eltérésekkel bár, de ünnepenként változott az öltözködés rendje.
A Mária-lányok legfontosabb feladata az volt, hogy körmenetekben és búcsújárások idején vállukon vigyék a Hordozó Máriát. Búcsújárásra, körmenetre virágos-zöld füzért fontak a Mária-szobor körüli oszlopokra. Nagy ünnepek előtt segítettek a dajkának rendbe tenni a templomot. Hálából az öltöztetésért házimunkát is végeztek felügyelő asszonyuknak. A virághéten tojást gyűjtöttek a faluban. Ebből vette meg a dajka a Mária-szobor egész évre való gyertyáját. Egyes falvakban, így például Szücsiben a Mária-lányok vitték a leányhalottak koporsóját. Ecséden minden sátoros és Mária-ünnepen a mise alatt a templom közepén tartották a Mária hordozható szobrát.
Búcsújárások idején a Mária-lányok nem bírták kilométerszámra hordani a Máriát, ezért legények segítettek nekik. E legényeket hívták Mária-legényeknek. Előfordult, hogy a Mária-lányok szeretői voltak a segítők. A Mária-dajka gyűjtésének eredményeként bort is kaptak munkájukért. Bizonyos helyi adottságok és események hatására az 1940-es években előfordult, hogy a legények nemcsak útközben vitték a Mária-szobrot, hanem a kegyhelyen is. Először felváltva tartották a lányokkal, majd később előfordult, hogy kizárólag ők vitték. Az 1970-es években több mátraverebélyi búcsún megfigyelhető volt, hogy a Hordozó Máriák egy részét Mária-legények vitték. Szürke nadrágban, fehér ingben jártak, széles szalaggal a vállukon.
Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a fentebb ismertetett szokások a palóc Mária-lányok és -legények intézményének mátraalji változatát jelentik. A Mária-lány kifejezés ugyanis az ország különböző területein mást-mást jelenthetett. A 20. században sok helyen kapcsolat mutatható ki a Mária-lányok intézménye és a Mária-kongregációk között. A Mária-lányok száma fölöttébb változott. Volt, ahol csak hat szoborvivő lányra vonatkozott a kifejezés, de előfordult, hogy Mária-lánynak nevezték a fáklyásokat és a lobogóvivőket is. A bácskai Doroszlón például 30–32 Mária-lány is haladt a 20. századi körmenetekben. Országszerte jellemző ismertetőjegyük: népviseleti szabásvonalú fehér ruha, menyasszonyi koszorú, a fehér ruhára felerősített színes szalag, az erényes élet mint követelmény, közszereplés az egyházi ünnepeken.
A ministránsok az értelmesebb fiúgyerekek közül kerültek ki. Egyszerű miséken két ministráns is elegendő volt, ünnepi körmenetek idején azonban legalább hat fiú öltözött be ministránsruhába. A körmenetekben különösen annak a ministránsnak volt komoly szerepe, aki a csengőt kezelte. Csengőjének szavára százak mozdultak vagy álltak meg, térdeltek le vagy keltek fel, vetettek keresztet vagy hajtottak fejet.
A fáklyás vagy gyertyás lányok a mátraalji palóc falvakban az oltáriszentséget szolgálták. 360Miséken, litániákon az oltár előtt álltak, körmenetekben pedig az oltáriszentség mellett vagy előtt haladtak. Kezükben gyertyát, fáklyát, lámpát tartottak. A szokások változékonyságára jó példa, hogy még egy kistájon, a Mátraalján is előfordult olyan falu, ahol a fáklyások teendőit férfiak látták el (Dám 1944: 36). A fáklyásoknak fontos szerep jutott Kunszentmárton és több Borsod megyei helység körmenetében is (Barna 1982a).
Kislányok többféle körmenetben is szerephez jutottak. Az úrnapi körmenetben kis kosarakból virágszirmokat szórtak. Más körmenetekben fehér ruhába öltözve kis zászlócskákat vittek. Tevékenységük valószínűleg összefüggött a szívgárda mozgalom fellendülésével.
A keresztvitel módja, hagyománya tájanként és koronként változott. A körmenet elején haladó keresztet általában délceg legény vitte. Előfordult azonban házasember, leány, sőt asszony keresztvivő is. A Hordozó Mária előtt haladó keresztet általában fehér ruhás Mária-lány vitte.
Ahol sok Mária-lány volt, ott nemcsak a Hordozó Máriát, hanem a lobogókat is ők vitték. Ahol a Mária-lányok szervezete nem fejlődött ki, ott is a legvallásosabb, legszebb, legügyesebb lányok kezébe kerültek a lobogószárak. Ha a menetben nem vittek Mária-szobrot, akkor a lobogós lányok funkciója rangban nagyot emelkedett. Általában versengtek a nagylányok azért, hogy vihessék a lobogót. A lobogóslány kilépett a falusi közösség jeltelenségéből, és a közösség szeme elé került. Bizonyíthatta szépségét, csinosságát, ügyességét, jó magaviseletét. Megmutathatta ruháját és ennek révén tisztaságát, rendszeretetét, gazdagságát és hagyománytiszteletét. A legények könnyebben észrevették és megnézték, mint a sorban haladó társait. Miként a Bácskában mondják: „Kapott rajta a szëm.” A magyar vallásos élet sokféle hagyományát mutatja, hogy elvétve akadtak olyan falvak is, például a Mátraalján, ahol bizonyos alkalmakkor férfiak is vittek lobogót (Dám 1944: 37).
A különböző egyletek, vallásos szervezetek, kongregációk, korábban pedig a céhek zászlóit azok vitték, akiket az illető szervezet erre kijelölt, vagy alkalmasnak ítélt.
Bizonyos alkalmakkor különleges vinnivalók akadtak. Legtöbb helységben ezeknek is megvolt a hagyományos gazdája. A feltámadási körmenetben a feltámadt Krisztus szobrát vagy a nagy gyertyát legtöbbször éveken át ugyanaz a férfiember vitte. A 20. században általában az egyházközségi szervezet vezetőinek jutottak ezek a tisztségek.
Az egyházközségi szervezet tagjaira, illetve komoly és tekintélyes házasemberekre várt az a megtisztelő feladat is, hogy körmenetekben vigyék a baldachint, népies nevén: supellátot. A supellátvivő férfiak is általában hosszú éveken át ugyanazok voltak. Sértődés származott volna a dologból, ha indok nélkül más kerül a helyükre.
Voltak olyan helységek, mint a Pozsony megyei Nagyfödémes, ahol a 19–20. század fordulója táján nem rendeztek körmenetet a tűzoltók nélkül. A tűzoltók egyenruhában jelentek meg a templomban, és nagy ünnepeken a körmenetek élén haladtak. Feladatuk az volt, hogy egyenruhájukkal és szervezett felállásukkal emeljék a ceremónia fényét. Jelenlétük valószínűleg kései illúziója volt annak a kornak, amikor a viseletükkel is elkülönülő egykori szervezetek, mint a céhek, társulatok, együtt, szervezetten vettek részt a körmeneteken.
A bácskai falvakban a 20. század első felében sok egyházi szertartás elengedhetetlen szereplője volt a világi rezesbanda. A magyar lakosságú Doroszlón például a templomban is muzsikáltak a rezesek az orgonával együtt a nagy ünnepeken: nagyszombaton, húsvét napján, úrnapján, a falu templombúcsújának napján: Szent Imre herceg ünnepén 361és minden újhold vasárnapján. Ezután szinte természetes, hogy a nagy körmenetek sem múlhattak el nélkülük. Elsősorban az úrnapi, a feltámadási és a Szent Imre-napi körmenetben játszottak. Mivel húsvét és Szent Imre között újhold vasárnapokon is tartottak körmenetet a nagymise alatt, ezeken a körmeneteken is aktívan közreműködött a rezesbanda.
Végezetül szólni kellene még a búcsúvezetőkről, szentemberekről, akiknek a templomi éneklésben és a körmenetek szervezésében, lebonyolításában is komoly szerep jutott. Róluk azonban külön, a búcsújárásról szóló részben emlékezünk meg, és elsősorban a hivatalos egyházi szertartáson kívül eső vallásos tevékenységüket mutatjuk be.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
