TEMPLOM

Full text search

TEMPLOM
A régi paraszttelepülések legnagyobb és legjelentősebb épülete a templom volt. Sík vidékeken általában a falvak legkiemelkedőbb pontjára épült. Körülötte szabad tér, piac vagy kert terült el. A 18. század közepe előtt általában a templomok köré temetkeztek. 344A hegyvidéki templomok legtöbbször a falu melletti domb vagy hegy oldalára húzódtak fel és onnan néztek le a falura. Gyakran vette körül a templomokat téglakerítés, amely – különösen a Székelyföldön – várszerű kiképzést is kaphatott.
A magyar templomok többségét legtöbbször fogadott mesterek irányításával a falvak és mezővárosok népe építette. Egy-egy templom építésekor vagy átépítésekor gyalogos és fogatos napszámok ezreit adták az érdekelt helységek lakói azért, hogy nagy, szép és rangos templomuk legyen. A falvak népe büszke volt templomára. Számon tartotta formáit, díszeit. Más helységek megismert templomait önkéntelenül is a sajátjához hasonlította. A templom nagysága, külseje és belső berendezése árulkodott hívei gazdagságáról és vallásosságáról.
Kevés magyar falu és város dicsekedhet Mohács előtti román vagy gótikus stílusú templommal. Valamivel több azoknak a templomoknak a száma, amelyeknek falaiba középkori maradványokat építettek be. A 17. században és a 18. század első felében még előfordultak fonott falú, sőt talpas templomok is. A hegyvidéken katolikus fatemplomok is álltak. A magyar katolikus templomok és kápolnák nagy többsége barokk stílusú, tanúsítván a 18. századi országépítő és egyházszervező munka hatékonyságát.
A templom dedikációja (felajánlása, felszentelése, címe, titulusa) azért volt jelentős a népéletben, mert meghatározta az egyházközség egyik legfontosabb ünnepét, a templombúcsút. Ezt az ünnepet ugyanis legtöbbször a kiválasztott védőszent névnapján tartották. A középkorban gyakran a templomdedikációk szentjei váltak a falvak névadóivá is. Gondoljunk a Szentgyörgy, Szentmiklós, Szentjános, Szentistván végződésű helységnevekre. A dedikáció megválasztásában sok körülmény közrejátszott, így például a kegyúri tisztet ellátó földesúr akarata, az egyházmegye püspökének akarata, különböző divatok.
A magyar templomok világában fölöttébb sok a Szűz Máriával kapcsolatos dedikáció. A leggyakoribb formák: Nagyboldogasszony, Kisasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Havi Boldogasszony. Az előbbieknél valamivel ritkább: Szentolvasó Királynéja, Mária szent neve, Mária szegények Anyja, Mária titkosértelmű Rózsa, Vigasztaló Mária, Szeplőtelen Fogantatás, Lorettói Szűzanya, Mária eljegyzése, Mária beavatása, Mária angyalok királynéja, Mária a jó tanács Anyja.
Jézussal kapcsolatos templom- és oltárdedikációk: Jézus szent neve, Jézus szíve, Jézus beszél a kútnál a szamaritánus asszonnyal, Jézus Lázárt föltámasztja, Jézus színeváltozása, Ostorozott Jézus, Keresztvivő Jézus, Keresztrefeszített Jézus, Jézus temetése, Jézus koporsója, Jézus levétele a keresztről, Föltámadt Jézus, Megváltó Jézus, elevenek és holtak Bírája, Szent Kereszt feltalálása, Szent Kereszt felmagasztalása.
Kedvelt templomdedikáció volt a Szentháromság és a Szentlélek.
A szentek sorából különösen az alábbiak fordultak elő gyakran magyar templomok patrónusaiként: Szent Mihály, Szent József, Keresztelő Szent János, Mária Magdolna, Szent Péter, Szent Pál, Szent István vértanú, Assisi Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Benedek, Xaveri Szent Ferenc, Szent Orbán, Szent Donát, Szent Vendel, Szent Flórián, Szent Márton, Szent Borbála, Szent Anna, Szent Miklós, Szent György. A magyar szentek közül: Szent István, Szent László, Szent Imre herceg, Szent Erzsébet, Nepomuki Szent János a barokk időkben lett gyakori templompatrónus.
A katolikus templomok belseje – építési koruknak, stílusuknak megfelelően – sokféle. A freskókkal díszített középkori templomoktól az absztrakt Krisztusokkal ékesített üveg-beton templomokig terjed a skála. Egyben azonban megegyeznek ezek a templomok: református társaikkal ellentétben nagy szerep jut bennük a képeknek, szobroknak, 345művészi vagy művészinek vélt alkotásoknak. A templomok művészi díszítése soha nem volt öncélú. A kép és a szobor a vallásos elmélyülést, a hit tételeinek és tanainak megértését szolgálta. A művészi ábrázolás mindig hat az érzelmekre. Különösen így van ez a templomban, ahol a műalkotás szemlélete együtt járhat az orgonaszó hallgatásával, az évszázadok során csiszolódott énekek közös éneklésével és a papi prédikáció intelmeinek befogadásával. Fokozott jelentősége volt a templombeli képeknek és szobroknak azokban az időkben, amikor még a hívek jelentős része analfabétának számított. Ekkortájt az élőszó mellett elsősorban a templomi képek ábrázolásai közvetítették a hívőknek a bibliai történeteket. Az ábrázolások szimbolikája beleivódott a templomba járók emlékezetébe, és megismertette velük a katolikus vallás legfontosabb jelképeit, fogalmait. Bálint Sándor szavaival élve: „A templom művészi díszítése Biblia pauperumként hat: a vallás titkait a művészet tolmácsolja a maga közvetlen hatásával” (Bálint S. 1938: 38).
Középkori templomaink legértékesebb díszei az oldalfalakra és a boltozatokra festett freskók, amelyeknek leggyakoribb témái: a világ teremtése, a paradicsomi bűnbeesés története, Jézus életének különböző állomásai, a halál, a feltámadás, az utolsó ítélet és az örök élet kérdései, az apostolok cselekedetei, a szentek legendái. Hasonló ábrázolások kerültek a középkori szárnyasoltárok tábláira is. A kőfaragványok elsősorban jelkép mivoltukkal hatottak. Művelődéstörténeti szempontból különösen fontosak azok a freskók, amelyek a magyar szentek cselekedeteit jelenítik meg, mint például a Szent László cselekedeteit megörökítő ábrázolások erdélyi és felföldi templomokban.
Az újkori barokk templomokban a hatalmas freskók elsősorban a mennyezetekre, a boltozatokra és az oldalfalak magasabb részeire kerültek. A szemmel jobban elérhető falrészeket, például az oldaloltárokat és a főoltárt táblaképekkel díszítették. Szinte minden templomban megtalálható a keresztút stációinak festett vagy domborműves ábrázolása. Elmaradhatatlanok a szenteket ábrázoló, nagyalakú fa- és kőszobrok. 18. századi szószékeink némelyike a magyar faszobrászat remeke. Gazdagabb egyházközségek díszes üvegablakokat festettek. Az üvegablakok aljára felírták, hogy az egyházközség mely tagja, illetve nemzetsége készíttette. Ugyanilyen családi szignálás előfordult képeknél, szobroknál, sőt teljes mellékoltároknál is. Az érdekelt nemzetségek utódai évtizedeken át büszkélkedtek elődeik áldozatkészségével.
A hívek adakozásától és áldozatvállalásától nagymértékben függött a templomok fölszereltsége. A kultusz legfontosabb tárgyait: kelyhet, szentségtartót, csengőt, füstölőt, misekönyvet, miseruhát, keresztelőkutat általában biztosította az alapító érsek, püspök vagy földesúr. Ha azonban ezekből és más kegyszerekből többet vagy díszesebbet akart az egyházközség, adakozásra és egyéni áldozatkészségre volt szükség. A legtöbb egyházközség számon tartja, mikor, ki vásárolt vagy készített a templomnak kelyhet, hordozható szobrot és keresztet, gyertyatartót, lobogót, oltárterítőt, esetleg padot vagy más bútorfélét.
A templomok fölszereléséhez hozzátartoztak a különböző lobogók és zászlók. Újabban néhány egyházmegye szinte teljesen megszüntette használatukat. Visszaszorulásukat már évtizedekkel előbb jelezte, hogy néhol kikerültek a templomtérből, és a sekrestyében vagy félreeső benyílókban falhoz támasztva tartották őket. Korábban a lobogókat és a zászlókat használaton kívüli állapotban nagyrészt a templomtérben tartották. Rúdjukat a padokhoz erősített pántokba dugták, úgy álltak a padok között. Előfordult, hogy szalagokkal, virágokkal ékesítették őket.
Lobogó és zászló szavunk pontos jelentéstörténetének feltárásával még adós a tudomány. 346A néprajzi szerzők következetlenül váltakozva használják hol az egyik, hol a másik kifejezést. A népi megnevezési gyakorlattal egyezően zászlóként emlegetjük azokat a vallásos jelvényeket, amelyeknek selymét, szövetét az állami zászlókéhoz hasonlóan közvetlenül tartósan hozzáerősítették, hozzászegezték a rúdhoz. Lobogóként emlegetjük azokat a jelvényeket, amelyeknek selymét vagy szövetét egy fapálcához erősítették, és ez a lobogótartó keresztfa a lobogórúdhoz képest merőleges irányú. Következésképp a függőlegesen álló „lobogószár” kampójára akasztva vízszintes állású. A zászló tehát egy darabnak tekinthető, a lobogó viszont két darabból áll, amelyek bármikor könnyen összerakhatók vagy szétválaszthatók. A zászlók általában egyesületek, vallásos társulatok és az egykori céhek jelvényei voltak. Legtöbbször körmenetek alkalmával vették elő őket. Mögöttük haladtak azok, akik a képviselt közösség tagjai voltak. Az ilyen egyesületi és céhzászlók nemcsak szimbólumokként hatottak, hanem gonoszelhárító szerepet is tulajdonítottak nekik. A lobogókat legtöbbször magánszemélyek készítették és adományozták. Többségük fehér színű volt, de a különböző egyházi alkalmaknak megfelelően készültek piros, sárga, zöld és természetesen fekete színű lobogók is. A lobogókat körmenetek és búcsújárások alkalmával vitték ki a templomból. A 20. században azokon a vidékeken, ahol híres volt a népművészet, hímzett lobogókat is készítettek az egyházközségek asszonyai. Különösen látványosak a Kalocsa környéki templomok virágozott lobogói. Ugyanezt mondhatjuk a miseruhákról és az oltárterítőkről. A miseruhák szabását liturgikus szabályok írták elő, de díszítésükben tág teret kaphatott a népi díszítőkedv. A népművészetükről híres tájakon – különösen a 20. században – dúsan hímzett stólák, karingek, kazulák, palástok és oltárterítők készültek, amelyek nemcsak a sekrestyék polcain jelentettek értéket, hanem pompájukkal emelték az ünnepek fényét is.
Sok templomban voltak hordozható Mária-szobrok. Ezeket körmenetekben és búcsújárások alkalmával szűz lányok vitték a vállukon. A szobroknak külön ruhatáruk volt, és mindig az ünnepkörnek megfelelő ruhát viselték. Az öltöztetést „társulatos” asszonyok végezték. A szobrok gazdag ruhatára adományozások útján jött létre. A 20. század előtt az adomány nagysága főleg abban nyilvánult meg, hogy minél drágább legyen a ruha. Így sok selyem- és csipkeruha, valamint ezüst és arany ékszer került e ruhatárakba. A 20. században előtérbe került a népi hímzésű ruhák adományozása. Ugyanez vonatkozik a búcsújáróhelyek kegyszobraira is, amelyekről más helyen még szólunk.
Szórványos adatokból tudjuk, hogy évszázadokkal ezelőtt, de elszórva még a 20. században is, körmenetek alkalmával a baldachint mentés férfiak vitték. Jászapátin a díszes menték a hívők adományaiként a templom tulajdonában voltak.
A legújabb korban a templomberendezés javíttatása, valamint a templom tatarozása, rendben tartása az egyházközség feladata. Ezt a munkát vagy saját jövedelmeinek felhasználásával, illetve egyházmegyei támogatással végezteti el, vagy pedig gyűjtést szervez a hívek körében. A feudalizmus idején a községi és városi területek, hivatalok kötelességüknek érezték templomuk tatarozását, valamint a templomi felszerelések javítását. 1815-ben például Kecelen feljegyezték, hogy a templom megrongálódott supellátját (baldachinját) a község pénzén vitték el Kalocsára javítani. Hasonlóképpen a község vezetői szerveztek közmunkát a templom javításai és átépítése idején (Bárth 1984: 152, 188).
A templom napi takarítását legtöbb helyen a harangozó vagy egy fogadott asszony végzi. Nagy ünnepek előtt azonban sokan eljönnek az egyházközség asszonyai és lányai 347közül, hogy közös munkájukkal szépítsék templomukat. Sokan hoznak ilyenkor virágot az oltárokra és a szobrok elé.
A templom a nép vallásos életének központja, az egymást követő nemzedékek életének egyik fontos közösségi színtere. Itt zajlanak a keresztelések, elsőáldozások, bérmálások, esküvők, az emberi élet fordulóinak ünnepélyes és halálig emlékezetes szertartásai. Itt nyernek igazi értelmet a jeles napok ünnepei: a karácsony, a húsvét, a pünkösd és mások. Ezeket ugyan otthon is ünneplik, evéssel, ivással, áhítattal és szórakozással, de az ünnep hangulatát a templomi szertartás fénye, méltósága és magasztossága adja meg igazán. A templom közösségi hely. A régi parasztközösségek értékrendje és megítélése szerint bizonyos alkalmakkor, elsősorban a nagy ünnepeken a közösség tagjainak meg kellett jelenni a templomban. A távolmaradás a közösség hagyományos értékrendjében elítélendő magatartásnak számított. A templomban vizsgázott a közösség önmaga előtt, az egyén pedig társai előtt. A vizsga, a próbatétel anyaga a közösség hagyománya volt: viseletben, magatartásban, énekkultúrában. A fiatalok megmutatták, hogy már élnek, az öregek demonstrálták, hogy még élnek. A falusi, a tanyai vagy a mezővárosi község a templomban saját ünnepi arcát mutatta önmagának. A gyerekek bizonyíthatták jó vagy rossz magaviseletüket, tisztelettudásukat. A lányok és legények, részben egymásnak, részben a többi korosztályoknak tanúságot tehettek szépségükről, nyalkaságukról, illedelmes viselkedésükről, vallásos buzgóságukról. A középnemzedék megmutathatta, hogy méltán lépett az elődök nyomába. Érezhette, hogy ő a közösség életének lelke, fenntartója, a hagyomány letéteményese! Az öregek árgus szemekkel és fülekkel őrködtek életük ünnepi alkalmainak színterén. Mindent a saját értékrendjük mércéjével, a saját életükhöz mértek. Ugyanakkor a templom előtti beszélgetések során és a templombeli példaadásukkal bizonyították bölcsességüket, élettapasztalatukat.
A legtöbb falusi közösség íratlan szabálya szerint templomba nem illett későn érkezni, és nem illett onnan a szertartás befejezése előtt elmenni. Úgy kellett igyekezni útközben, hogy beharangozás előtt legalább 5–10 perccel megérkezzenek a templomba. Így jutott idő egy kis beszélgetésre. Beharangozás előtt ugyanis legtöbb helyen csak a nehezen álldogáló öregasszonyok mentek be a templomba. A többiek a templom előtt nemenként és kor szerint csoportosulva beszélgettek, természetesen olyan hangerővel és olyan témákról, hogy ne sértsék a hely szellemét. Ugyanígy beszélgettek a templom előtt mise után is. Néhol az volt a szokás, hogy az asszonyok bementek a templomba, és csak a férfiak várták meg kint a beharangozást.
A templomba lépve mindenki belemártotta ujjait a bejárathoz közel elhelyezett szenteltvízbe. Térdet hajtva keresztet vetett, majd helyére ment. Mielőtt a padba beült volna, ismét illett térdet hajtani és keresztet vetni. Kifelé jövet ugyanezt kellett csinálni fordított sorrendben. Ha valaki az utcán járva a templom előtt haladt el, kalapot emelt és keresztet vetett.
Nagyot vétett a közösség és az egyház szabályai ellen az, aki a templomban beszélgetett, nevetgélt, viháncolt, hátrafordult, ivott, részegen dülöngött, vagy nem megfelelően öltözködött. A délelőtti nagymisére mindenkinek a legjobb és a legszebb ruháját illett fölvenni. A délutáni litániára kevésbé értékes ruha is megfelelt. Bizonyos alkalmakkor a női ruhák színválasztásának tükrözni kellett az ünnep jellegét. Így például virágvasárnap, pünkösdkor, úrnapján a lányoktól és a fiatal menyecskéktől fehér vagy világos, üde színű ruhákat vártak. Adventban, böjtben nekik is inkább sötétebb tónusú ruhákat illett felvenni.
348A templomi elhelyezkedés rendjéről több szó esett már a magyar néprajzi irodalomban, de mindannyiszor protestáns falvakban vizsgálódtak a kutatók (Kós 1972a: 244–246; Kresz 1975). A katolikus helységek templomi ülésrendjének alapos feltárásával még adós a magyar néprajztudomány. A protestáns egyházakkal ellentétben a római katolikus egyház nem szabályozta rendeletekkel a hívek templomi elhelyezkedésének rendjét. Ennek ellenére valószínű, hogy a nagy múltú katolikus falvakban ugyanolyan szigorú szabályok kötötték a templombéli helyfoglalást, mint a református vagy az unitárius helységekben. A legrégibb katolikus falvakban is fellelhetők nemzetségi ülésrend nyomai. Általánosnak tekinthető a nemek elkülönülése. Gyakori a generációk szerinti csoportosulás és a helyi társadalomban betöltött szerep szerinti elhelyezkedés.
Minden „szabályosan” épült templomban, tehát ahol a templom egyik végén volt a főbejárat, jobboldalt helyezkedtek el a férfiak, baloldalt pedig a nők. Elképzelhetetlen volt valaha, hogy nők a férfiak padjába, férfiak pedig a nők padjába üljenek. A további elhelyezkedési rendet nehéz általánosítani. Tájanként, néha helységenként más. Legtöbb helyen, az első padok és az apszis között álltak a gyerekek. Jobboldalt a fiúk, baloldalt a lányok. A nők padsoraiban néhol elöl ültek a lányok, majd a fiatal menyecskék, és hátul az öregebb asszonyok következtek. Más falvakban a lányok a kórus bal oldalán, a menyecskék a templomtérben a padok között álltak, és csak a korosabb asszonyok ültek. Különösen ott szerettek a templom közepén állni a fiatal menyecskék, ahol mutatós népviselet volt, például a kalocsai szállásokon. Itt a menyecskék keményített szoknyája megtört és összegyűrődött volna, ha leülnek a padba. Másrészt padban ülve nem látszott a viselet szépsége. A férfiak oldalán az első pad sok helyen üresen maradt az úrféléknek. Utána következtek a gazdák – kor és rang szerint. Legtöbbjüknek állandó helye volt, amelyet haláluk után a fiuk foglalt el. Hátrafelé haladva következtek a fiatalabb és a szegényebb gazdák. A közösség legszegényebb elemei a bejárati ajtó körül álldogáltak. A legények legtöbb helységben a kórusra húzódtak.
Az ünnepi körmenetek, különösen az úrnapi és a feltámadási körmenet rendjét egyházi előírások és helyi hagyományok szabályozták. A 19. század vége előtt, amikor a városokban a céhek és a különféle vallásos társulatok a saját zászlójuk alatt vonultak fel, különösen bonyolult volt és szinte helységenként különbözött a körmeneti sorrend (Barna 1982a: 334–335). A 20. században egyszerűsödött a helyzet. A falvakban bizonyára korábban is egyszerűbb volt a kép. A legtöbb katolikus falu nagy körmeneteinek sorrendje az alábbiak szerint alakult: elöl haladt a kereszt, amelyet legény vitt. Utána haladt négy vagy több lobogó, amelyet lehetőség szerint fehér ruhás, de legalábbis a legdrágább ruháikba öltözött lányok vittek. Előfordult fordított helyzet is. Egyes palóc falvakban a lobogókat férfiak vitték. A lobogók után következtek a gyerekek, akik az úrnapi körmenetben kosarakból virágot szórtak. A férfiak csoportja számított a menet gerincének. Őket a ministránsokkal körülvett baldachin választotta el az asszonyoktól, akikkel zárult a menet. (Vö. Németh L. 1885: 132.) Mivel a férfiak az oltáriszentség előtt haladtak, a pap áldásosztásakor megfordulva kellett letérdelniök.
Az elmúlt évszázadokban a templomnak gyakran volt védelmi funkciója is. Ha ellenség közeledett, a helység népe a templomkertbe futott össze, és ha voltak téglafalai a kertnek, ott igyekezett védekezni. Ahol az ilyen védekezés várható vagy gyakori volt, eleve erődszerűen építették meg a templom körüli falakat. Erdélyben szép példái maradtak meg az erődtemplomoknak. Itt nem csak falak épültek a templom köré, hanem bástyák is. A bástyákat nemcsak harcra használták, hanem értékeket is tároltak bennük. 349Sok példát ismerünk arra, hogy a falu népe a templomerőd bástyáiban tartotta a szalonnákat és más húsokat, hogy azok védett helyen legyenek. Ha égett a falu, a lakosok elsősorban a templomot igyekeztek megmenteni, hogy Istent ezzel kiengeszteljék. A nagy törökdúlás idején sokszor a védekezés lehetőségének reménye nélkül is a templomba futott a falu népe, bízván abban, hogy ott megmenekül. A feudális jogfelfogás szerint, ha menekülés közben templomba futottak, ott nem érhette őket bántódás. Ezt a templomi védettséget hívták latinul asylumnak. Sok betyár és más bűnöző élt vele még a 18. században is.
A templomnak és a templomi tárgyaknak nagy szerepük volt a magyar parasztság néphitében és babonás cselekedeteiben, mivel a templomnak és a templomi tárgyaknak különleges szentelmény jelleget tulajdonítottak. Néhány jellemző példa: Ha a szobát a templomsöprűvel söprik, szerencsét hoz a házra. Templomban talált szöget kell verni az ól gerendájába, hogy a boszorkányok ne árthassanak a jószágnak. Ha fáj a marha szája, meg kell benne forgatni a templom kulcsát. Az ellős állatokat olyan vasról kell itatni, amelyet a templomban találtak. Ha templomból származó port tesznek a méhkas alá, idegen méhek nem lopják el a mézet. A nyavalyatörős beteget a templom porával kell meghinteni, esetleg szentelt tömjénnel ajánlatos füstölni. Ha a görcsös ember kezét-lábát olyan húrral kötik meg, amelyen templomban muzsikáltak, meggyógyul. Ha valaki a kihúzott fogát a templom valamelyik szögletébe dobja, többet nem fáj a foga. Akinek fáj a dereka, menjen el három hajnalban a templomhoz, és öt Üdvözlégy elimádkozása után dörzsölje hátát a templom négy sarkához. Közben mondja: Akkor fájjon az én hátam, amikor ismét idedörgölöm.” – Ha valaki nehezen hal meg, papi ruhát vagy a templom kulcsát kell a párnája alá tenni.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages