VALLÁSOS KÉPZETEK

Full text search

VALLÁSOS KÉPZETEK
A 20. század közepe előtt a katolikus magyar parasztság életét ezer szállal szőtte át a vallás tanítása és gyakorlata. A hagyomány szabta életmódot élő parasztember lépten-nyomon találkozott a vallással: a vallásos képzetekkel, előírásokkal, cselekedetekkel és ábrázolásokkal. Természetesen akkor és abban az életformában is minden egyén másképp viszonyult a hithez, az élet napi valóságán túli dolgokhoz. Volt olyan ember, akinek egész életét a munka töltötte ki. Különösen jellemző volt ez a típus a 19–20. századi tanyákon. Ha ezeket az embereket a néprajzkutató hitről, vallásról, boszorkányról és más nem e világi dolgokról faggatja, valahogy így válaszolnak: „Mink mindig dógoztunk. Nem értünk rá olyasmikkel foglalkozni.” A parasztemberek többsége megtalálta saját életében a munka és a hit egyensúlyát. A hétköznapok és az ünnepek sorozatában az anyagi világ valósága és a hit illúziója összefonódott, kölcsönösen kiegészítették egymást. Akadtak olyan parasztemberek is, akik az átlagosnál nagyobb fogékonyságot mutattak a transzcendens világ jelenségei iránt. Életük legfontosabb eleme a szent elragadtatás, az Isten iránti égő rajongás volt. Néha ez a fogékonyság és érzékenység szellemi többletből sarjadt, mintegy levezetése vagy lehetséges felhasználása volt az átlagosnál jobb szellemi képességeknek. Ilyen esetekben a hitbéli dolgok iránti felfokozott érdeklődés megbecsülést, közösségi elismerést hozott az egyénnek, aki búcsúvezetőként, énekes emberként, előimádkozóként szolgálta közösségét. Máskor a középkorias hatású elragadtatás, a lélek bajai és örömei iránti felfokozott érdeklődés valamiféle gyenge idegállapot következménye volt. Az ilyen túlhajtottan vallásos, pontosabban, vallásos köntösben mutatkozó pszichésen beteg magatartás az újkorban általában nem hozott lényeges társadalmi megbecsülést az egyén számára.
A 18–19. századi, hagyományos keretek között élő katolikus paraszt- és kézművesközösségek tagjai tehát személy szerint különböző mértékben voltak vallásosak. Jellemüknek, képességeiknek, érdeklődésüknek megfelelően különbözőképpen viszonyultak a vallásos előírásokhoz és a hit hagyományaihoz. Ezek a különbözőségek azonban nagyrészt elmosódtak a közösségek kifelé egységet mutató vallásosságában. A 20. századi városi és a korábban is megfigyelhető úri, értelmiségi, individualista vallásossággal szemben, amely nyíltan magába foglalhatta a kétkedést és a nyílt tagadást is, a hagyományos paraszti és kézművesvilág vallásossága közösségi jellegű volt. Részben úgy, hogy az egyén vallásossága igazodott a közösség vallásos elvárásaihoz, részben pedig azáltal, hogy a nép az egyéni áhítattal és meditációval szemben előnyben részesítette a vallásos gyakorlat látványos közösségi formáit, a körmeneteket, a búcsújárásokat.
A paraszt- és kézművesközösségek tehát összességükben vallásosak voltak, és ez 338nagyrészt meghatározta tagjaik vallásosságát is. Az egyén gyakorlatilag nem lehetett nem vallásos, mert ezzel a közösség hagyományát sértette volna meg, ami együtt járt a közösség megvetésével, elítélésével. Ha valaki egyéni adottságai, jellemvonásai, ismeretei alapján hajlamos lett volna a kételkedésre, esetleg a tagadásra, vagy legalábbis a vallásos kötelékek lazítására, a hagyomány kötelékeiben élő közösség visszatartotta, visszarettentette. A hit nélküli élet ritka volt, mint a fehér holló. Erre utal istentelen szavunk régi, elítélő értelme. Különleges sorscsapások, hatalmas lelki sérelmek, rendhagyóan dacos jellem kellett ahhoz, hogy valaki más felfogást valljon és más életmódot éljen, mint amelyet a közösség valláserkölcsi ihletésű elvárásrendje megkívánt. Az ilyen rendkívüli emberek élete legtöbbször meghasonlásba, tragédiába torkollt. Rendszerint életük végén hirtelen megtértek, tanúságot tettek hitükről. Történeteik nemzedékek múlva is szájról szájra jártak. Tanulságos legendaként a vallásos nevelést szolgálták.
A hagyományos keretek között élő közösségek a legkisebb „istentelenséget” sem nézték el tagjaiknak. Egyrészt azért, mert minden olyan magatartást büntettek, ami szembekerült a közösség öntörvényeivel és elvárásrendjével. Másrészt azért, mert a közösség vezetőiben reális félelem élt, hogy az egyén istentelenségét a közösség fizeti meg, az egyén bűnéért a közösség bűnhődik. Ezért büntettek fölöttébb szigorúan nemcsak az egyházi hatóságok, hanem a falusi és mezővárosi közigazgatás vezetői is minden olyan magatartást és cselekedetet, amely eltért a vallás előírásaitól és ezáltal a közösség hagyományaiban gyökerező viselkedési elvektől, elvárásoktól is. Elég itt a vasárnapi munka és a káromkodás szigorú büntetésére utalnunk. Utóbbit a szó mágikus erejébe vetett hit, a kimondott szó valóra válásának teljesülésétől való általános félelem sugallta.
A hagyományos közösségekben élő egyén vallásos képzeteinek kialakulásában egyaránt nagy szerepe volt a szülői háznak, a hagyománytartó öregek intelmeinek és meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a különböző olvasmányoknak és a templomi szertartásoknak.
A cseperedő gyermeket családbeli asszonyok, legtöbbször a gyermek anyja vagy öreganyja már iskoláskor előtt megtanították keresztet vetni és imádkozni. Először a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, valamint az esti és reggeli imádságot tanulta meg a gyermek. Az asztali áldást legtöbbször közösen imádkozta a család, így ezt is könnyen elsajátította. Ezután következett a Hiszekegy és az Úrangyala megtanulása. Az iskolában a 20. század közepéig elmaradhatatlan tantárgy volt a hittan. A kései feudalizmus elemi iskoláiban egyszerűen a legfontosabb tantárgynak számított. A hittanórákon a katekizmusok kérdései és feleletei alapján a gyerekek megismerték a vallás legfontosabb fogalmait, az oktató elbeszéléseiből pedig a bibliai történetekkel gyarapították ismereteiket. Rendszeresen tanítottak az iskolákban egyházi énekeket. Egyes korszakokban az egyház különösen nagy súlyt helyezett az oktatásra. A 18. században külön társulatokat szerveztek a vallási ismeretek elmélyítésére. A kalocsai egyházmegyében a falvak és a mezővárosok népét 1762-ben korosztályok szerint és utcák szerint csoportba osztották, úgy oktatták a keresztény tanítás alapelveire (Bárth 1984: 1091–1095; Gyetvai 1987: 348–351).
Az elsőáldozásra és bérmálkozásra készülő gyerekeket legtöbbször külön oktatásban is részesítették. Oktatásra kellett járnia a paphoz a jegyespároknak is.
A gyereket kiskorától kezdve elvitték, illetve elküldték misére. Ezért felnőttkorára megismerte a szertartások rendjét, kívülről tudta a leggyakrabban szereplő énekeket, ismerősen csengtek fülében a felolvasott példabeszédek és evangéliumi szakaszok. 339A templomi prédikációk tanító és nevelő hatása nem csökkent a felnőttkor küszöbén, hanem eltartott a templomba járás végső határáig: legtöbbször a sírig. Hasonlóképpen szakadatlan és folyamatos volt a környezet, vagyis a közösség hagyománytartó öregjeinek hatása, akik meséikkel, legendáikkal, mondáikkal és a különböző hiedelemelemek átplántálásával növelték a hagyományos közösségben élő egyén vallási ismereteit és általában a hitbéli dolgokban való jártasságát. A 19. század második felétől a vallásos ismeretterjesztésben föltétlenül számolni kell a különböző jámbor olvasmányokkal, ponyvanyomtatványokkal, hitbuzgalmi folyóiratokkal, imakönyvekkel és a Bibliával.
A transzcendens világról alkotott népi képzetekben egymás mellett éltek a tételes vallások hitelemei, alakjai és a nagyrészt pogány eredetű mágikus képzetek jelenségei. Egyszerűbben fogalmazva: a nép tudatában a vallásos tanítások és képzetek nem váltak el azoktól, amelyeknek összességét a néprajztudomány néphitnek nevezi. A paraszti világképben megfért egymás mellett Isten, Szűz Mária, Szent Vendel, ördög, boszorkány, lidérc, garabonciás, gyónás, ráolvasás, rontás, szemmel verés, esőért imádkozás, szenteltvíz, szentelt barka és fokhagyma. Egy-egy szent imával, fohászkodással történő kérlelése ugyanabba a gondolatrendszerbe illeszkedett, mint a mágikus bajelhárítás, például a balta földbe vágása vihar előtt. Gyakran az egyházi szentelmények, például a szenteltvíz, szenteltbarka, szentelt gyertya, szentelt étel, szentelt búza, szentelt virág vagy az úrnapi sátor lombja mágikus cselekedetek, bajelhárító praktikák eszközei lettek. Ugyanez megtörtént fordítva is. A néphit hagyományos kategóriájába sorolható képzetek és mágikus cselekedetek sokasága került a tételes vallás népi ájtatosságaiba, paraszti gyakorlatába is.
A népi hitvilágban és világképben a tételes vallás nagy alakjai, például Isten, Szűz Mária, szentek, angyalok mindig a jó oldalon állnak. Ők az emberek segítői, támogatói, csak ki kell érdemelni jóságukat, segítőkészségüket. A velük szemben álló ártó szellemek és alakok, mint például a boszorkányok, lidércek, rontó asszonyok, kísértetek a valláson kívüli néphit köréből kerülnek ki. Talán az ördög a kivétel, amely a tételes vallásban és a néphitben egyaránt a gonosz megtestesítője.
A kereszténység Istene, angyalai és szentjei a kereszténység felvételekor a korábbi pogány segítő istenek helyébe léptek. Jó példa erre a Boldogasszony–Szűz Mária analógia. Kálmány Lajos kutatásaiból ismert, hogy a kereszténység felvétele előtt az egyik segítő istennőjüket hívták a magyarok Boldogasszonynak. A Szent István-i térítés után a Boldogasszony nevet Szűz Mária kapta meg, aki a régi pogány istenasszony helyébe lépett (Kálmány 1885).
A magyar katolikus parasztság világképének középpontjában Isten állt, mégpedig a világot teremtő Atyaisten, a mindenütt és mindenben jelen lévő ószövetségi úr. Az imakönyvek, a szentképek, a templomi ábrázolások és az ótestamentumi történetek alapján az emberek nagy szakállú, kemény, de igazságos és jóságos öregembert láttak benne, aki a mennyországban trónolva mindent lát, mindent hall, és mindenről tud, ami a világban történik. A jót megjutalmazza, a gonoszságot és a vétkeket megbünteti. Istent minden jelenség okának és forrásának tartották. Ezt némi kényelmességből és bölcsességből a legkülönbözőbb dolgok okának emlegették, mondván: „Az úristen rendelte úgy.” Ha a parasztember elvesztette hozzátartozóját vagy kedves jószágát, legtöbbször megnyugodott Isten akaratában, és rendre hajtogatta ismerőseinek: „Isten adta, Isten elvette.” A régi paraszti világban a betegséget Isten büntetésének, esetleg próbatételének, az erőt és egészséget Isten adományának tekintették. Hasonlóképpen vélekedtek a gyermekáldásról is. Bíztak az Isten igazságosságában, az imádságok meghallgatásában 340és megjutalmazásában. Úgy vélték, Isten számára nincs lehetetlen, szabadságában áll, hogy akár csodákat is műveljen.
A Szentháromság második személye, Jézus Krisztus határozottan emberarcú istenség a magyar parasztság szemében. Nagy része volt ebben az útszéli keresztek corpuszainak, a sokféle képes ábrázolásnak, a gyakran hallott evangéliumi történeteknek és az „Amikor Krisztus a földön járt…” kezdetű népi legendák és Krisztus-mondák sokaságának. A parasztélet rengeteg szenvedése és vergődése közepette Krisztus a maga szenvedésével és kereszthalálával példaképnek számított.
A Szentlélek Istennel, a harmadik isteni személlyel elvontsága miatt kissé tanácstalanul bánt a népi vallásos tudat (Bartha E. 1980: 92).
A szentek sorában első helyen állt Szűz Mária. Tiszteletét terjesztették és serkentették a lépten-nyomon látható Mária-ábrázolások, a kegyhelyek csodái, a Regnum Marianum eszméje és a pogány kori Boldogasszony fentebb már említett átváltozása. A szentek közül Máriához szól a legtöbb magyar vallásos ének. Valószínűleg hozzá imádkoztak legtöbbet a katolikus magyarok. Mária imádságát, az Üdvözlégy Máriát imádkozták leggyakrabban az emberek. Egyrészt ez az imádság elválaszthatatlan volt a Miatyánktól, másrészt a rózsafüzérekben is nagyon sokszor elhangzott.
A népi világkép szerint Szűz Mária mellett ott sorakozik a mennyországban az angyalok hada és a szentek serege. Magyarországon a 18–19. században a következő szentek részesültek a legnagyobb tiszteletben: Szent István magyar király, a magyar kereszténység és a magyar állam megszervezője, Nepomuki Szent János, a vízenjárók védőszentje, Páduai Szent Antal, az alamizsnagyűjtő általános segítőszent, Szent Vendel, a jószág védőszentje, Szent Orbán, a szőlők patrónusa és Szent Flórián, a tüzektől oltalmazó szent.
A hagyományos keresztény paraszti világképben a mennyország mint valami boltozott mennyezet borul rá a korong alakú földre. Köztük állnak a csillagok, amelyeknek mindegyike egy-egy emberé. Amikor egy csillag leesik, valaki meghal a földön. Valahol a mélyben húzódik a pokol, ahol az elkárhozottak szenvednek az örök tűzben. Ez a mennyországra, földre és pokolra tagolt világkép nyilvánvalóan az egyházi tanítások hatására született meg, háttérbe szorítva a korábbi pogány világképet. Közel ezer esztendőn át meghatározta a magyarság többségének gondolkodását, erkölcsi felfogását és vallásos képzeletét.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages