TEMETÉST PARODIZÁLÓ JÁTÉKOK
TEMETÉST PARODIZÁLÓ JÁTÉKOK
A magyar dramatikus népszokások és népi színjátékok legrégibb rétegébe tartoznak azok a játékok, szobai és szabadtéri jelenetek, amelyekben egy álhalottat a temetési szertartást utánozva – parodizálva – búcsúztatnak, illetőleg „eltemetnek”. A játék rendkívül népszerű és valamilyen formában az egész magyar nyelvterületen ismeretes volt. Az azonos eredetre visszavezethető különböző változatok a népi dráma műfajának vizsgálatában kiemelkedő helyet foglalnak el. A paródia, a komédia és a szatíra elemeit magában hordozó játékok etnológiai szempontból is különösen figyelemre méltóak. A játékok egyes motívumai, alakjai az antik kultúrákig, a természeti népek kultuszáig és a középkori színjátszásig vezetnek vissza, összefonódva a szereplők és a közösség életének, környezetének jelenségeivel, tárgyaival, hagyománybeli motívumaival, magatartásának és szemléletének sajátos megnyilvánulásaival. Hajdanvolt műveltségük egy-egy eleme rejtőzik a halottas játékban, amelyet az etnológiai párhuzamok a halottkultusz hagyományköréhez kapcsolnak (Ujváry 1978).
A halottas játékok változatai két fő csoportba oszthatók, melyeket formai, játszásbeli különbségek választanak el egymástól. Az első – a népi színjátszás tekintetében legfontosabb – csoportba a színjátéki jelenetként tekinthető változatok tartoznak. A játékot szabadban is játszották. E típuscsoport lényeges jellemzője, hogy a játék, a jelenet színpadszerű, ún. „álló helyzetű”. A másik csoport változataiban a résztvevők „mozgásban” vannak, az álhalottal vagy a halottat helyettesítő szimbólummal felvonulnak, végigmennek a helység utcáin. Az előzőben a színpadiasság, a játékosok meghatározott szerepe erőteljesebben érvényesül, míg az utóbbi színjátékszerűsége a felvonulás jellegéből következően háttérbe szorul. A változatok száma mindkét csoportban nagy, és a más játékokhoz kapcsolódó variánsok is bővítik e szokáskör területét.
A színjátékszerű halottas játékok főbb mozzanatai, „jelenetei” a következők: 1. bejelentés, prológus, engedélykérés a játékra, 2. megjelenés az álhalottal, a ravatal elhelyezése a színen, 3. a szereplők elhelyezkedése a ravatal körül, 4. a pap és a kántor búcsúztatója, prédikáció, 5. siratás, 6. fallosz-imitáció, 7. eltávozás, temetés.
282Természetesen nem mindegyik változatban követik egymást ezek a jelenetek. A teljesebb és a töredékesebb variációk nagy száma attól függ, hogy a játék mennyire volt élő a közösség hagyományában a megfigyelés, illetőleg a lejegyzés idején. Idevonatkozó példák bőségesen állnak a behatóbb vizsgálat rendelkezésére.
A halottas játékok népszerűségét mutatják a játszási alkalmak és időpontok is. A közösségi együttlét legkülönbözőbb alkalmaihoz kapcsolódva mutattak be olyan jeleneteket, amelyekben álhalott vagy annak helyettesítőjeként tárgy, döglött állat stb. szerepelt. Számos olyan játék is ismeretes, amelyben az álhalott, illetőleg a temetés járulékos motívum, a főjátékhoz kapcsolódó epizód. Ilyenek például a verbuváló játékok, az ítélkező játékok egyes változatai, amelyekben egy játékost halálra ítélnek és jelképesen kivégeznek. A halottas jelenet sajátos epizódként fordul elő a betlehemes játékok egyes változataiban. Mindezek a példák szélesre tágítják a halottas játékok körét, és a néphagyomány bonyolult összefüggéseire mutatnak.
A temetést, az álhalottat bemutató játékok legjelentősebb alkalma a magyar nyelvterületen a lakodalom és a fonóház volt. Az alkalmat és a miliőt tekintve a lakodalmi halottas játék a legbizarrabb színjátékok egyike. Különösen a Nagyalföld falvaiban volt népszerű, és lakodalom alig-aligha fejeződött be anélkül, hogy áltemetést be ne mutattak volna. A játék szövege erősen obszcén. Valószínűleg ez is oka lehet annak, hogy a játékról részletes leírás csak a közelmúltban jelent meg. A század elején megjelent ugyan egy híradás a halottas játékokról, de ez a kis közlemény nyilvánvalóan elkerülte a szokásokkal foglalkozó kutatók figyelmét. Az írás egy természettudományi folyóirat olvasóit tájékoztatja a halottas játék főbb mozzanatairól.
„A játék a Nagy Magyar Alföldön ma is gyakorlatban van; halottas játék a neve. Lakodalman mulattatják előadásával, eljátszásával a vendégeket azon időben, amikor éjfél után a menyasszony a másik szobába, esetleg kamarába vonul, hogy külsőleg asszonnyá avattassék, tehát a kontyolás ideje alatt. A játék ily módon folyik le: A reggeli 7 órától tartó tánczban kifáradt legénység megbízottja, rendesen a második vőfély, a násznagytól engedelmet kér egy kis tisztességes játékra. A násznagy megadja az engedelmet, de hangsúlyozza, hogy a tisztesség határai közt folyjon a játék. Ekkor 12–15 legény a szobából kimegy az udvarra. Előkerítenek egyszerű falóczát, leterítik pokróczczal vagy lepedővel. Akkor ráfekszik egy legény halottnak. Beterítik felül is egy lepedővel. Hat legény – három párban – felemeli és viszi be a mulató ház közepére. Elöl megy a kántor, énekelve ezt a halotti éneket: »Már elmégyek az örömbe, paradicsomnak kertébe« stb. A koporsó után jön a papnak öltözött legény és tógája zsebéből – mely tóga a derékon körülkötött fekete darócszűr – elővesz egy régi könyvet vagy ócska naptár darabot és abból – előre betanult – karakán versezettel elprédikálja a halottat. Elszámlálja – természetesen fordított értelemben – minden virtusát. Aztán elbúcsúztatja a halottat feleségétől, gyermekeitől, nőtestvérjeitől; az mulattató a dologban, hogy a vénasszonyi ruhába bujtatott pajzán legények ekkor hangos sírásra fakadnak. A búcsúztató után így szól a papnak öltözött legény: Elpárentáltuk hát a megboldogultat, most már elkék temetni; de előbb próbáljuk meg, hátha fel tudnánk támasztani. Szívjunk bele életnek leheletét, hát ha visszatér bele az élet szikrája! Ekkor a halott két oldalán álló 3-3 legény, kezét bedugván a halottat fedező lepedő, pokrócz, ágyterítő – ezekből áll a szemfedél – alá, elkezdi a levegőt szívni és a halottra fujkálni. Ez idő alatt meg egy-két legény titkon a lócza alá húzódik, szép csendesen felemeli a halottat, aki talpra ugrik, s így szól: Adjatok egy kis bort, szomjúhozom...” (Természettudományi Közlöny, 1904. 730).
283A farsangi szokáskör halottas játékairól lényegesen több példát ismerünk már a múlt század közepétől. A farsangi hagyomány egyik fontos, jellemző része a szimbolikus temetéssel van összefüggésben. A halottas játékban egy magát halottnak tettető személyt vagy azt helyettesítő bábut, vagy valamilyen tárgyat, eszközt, olykor döglött állatot temetnek el. Az élő szereplős játékokban a temetési paródia előtt a játékost gyakran „megölik”, az élő személyt utánzó bábut a szertartást követően széttépik, vízbe dobják vagy elégetik.
A temetés a farsangi, kissé tágabban, a téli–tavaszi szokásoknak minden kétséget kizáróan egyik legrégibb motívuma. Több, egymástól eltérő megjelenítési módját ismerjük. A már bemutatott színjátékszerű formákon kívül számos adat mutatja a farsangi temetés széles körű elterjedését.
A múlt század közepéről származó lejegyzések szerint a magyar nép általános szokásai között a temetési játékot mint a farsang temetését említik. A temetés a következő szertartással történt: egy férfit jelképező szalmabábut készítettek, és mint megholtat a kocsmában felravatalozták. A halott felett egy hosszú ingbe öltözött alakoskodó obszcén tartalmú beszédet mondott. Amikor a prédikációt befejezte, a szalmabábut a falu végére vitték. Bordalokat énekeltek, a halottat levetkőztették, majd visszatértek a kocsmába, ahol a múlt évben elásott borospalackot elővették, mindenki megkóstolta a tartalmát, és az utolsó termésből, az új borból ismét elástak egy palackkal. Ezt követően reggelig táncoltak. Ugyancsak egy múlt század közepéről való lejegyzés említi a téltemetés általános szokását. A leányok nagy bábut készítettek. Szalmakoszorút tettek a fejére. Jellegzetes, erre az alkalomra írt gúnydalokat énekeltek, miközben a bábut végighordozták a helységen. Végül a falu végére vitték, ahol a legények vermet ástak és abba temették, vagy máglyát raktak, amelyen elégették. A leányok körültáncolták a tüzet, és a tél eltűnésére, a tavasz közeledésére vonatkozó verseket énekeltek (Honderű, 1847. V. 93).
A farsangkor bemutatott halottas játékok igen változatosak. A farsangi temetési játékvariánsok között sokkal nagyobb a különbség, mint a lakodalmi temetési játékok között. Mint említettük, farsangkor az álhalott nem mindig élő személy, hanem gyakran szalmabábu vagy egy döglött állat, vagy csak a koporsót helyettesítő, lefelé fordított teknő. A halott eltemetésének mozzanataiban is lényeges különbségek mutatkoznak. A halottas játékok egyes variánsai csak húshagyókedden fordulnak elő a farsangi felvonulásban. Ezekben a tél, a farsang eltemetésének, elmúlásának mozzanatai jutnak elsősorban kifejezésre. A játékhoz szöveg, halotti prédikáció alig – vagy egyáltalán nem – kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábut, teknőt, nagybőgőt vagy más kelléket végigviszik a falun, és a falu végén beletemetik a hóba, a szalmabábut elégetik, széttépik vagy a vízbe vetik.
A halottas játékok színjátékszerű változatai farsang alkalmával nem a felvonuláshoz kapcsolódtak, hanem zárt térben, szobában kerültek bemutatásra. Észak- és Kelet-Magyarország falvaiban a színhely a fonóház volt. Mivel a fonó nemcsak a farsangi időszakra esett, az ott bemutatott halottas játékokat nem köthetjük szorosan a farsang hagyományköréhez. A fonóházakban játszott temetési paródia lényegében megegyezik a lakodalomban bemutatott halottas játékkal.
A farsangi halottas játék szereplői a pap, a kántor, a halott, a halott felesége, gyermekei, siratóasszonyok, sírásók és a harangozó. Kizárólag legények játsszák. A harangozó bemegy a fonóba, és engedélyt kér a játék bemutatására. A halottat a sírásók viszik egy 284létrán vagy a vállukon. A halott után mennek a halott felesége, gyermekei, a pap, a kántor és a siratóasszonyok. A halottat a fonó közepén egy asztalra helyezik. A temetés azzal kezdődik, hogy a halott hozzátartozói ráborulnak a tetemre, a siratók pedig hangosan jajgatnak. A pap gyászbeszédében sikamlós, trágár kifejezések, mondatok vannak. A fentebbi példához párhuzamként idézünk a bemutatható részekből: „Jöjjön áldás, segedelem a nagyszervű Jupitertől, aki teremtette az üllőt és a kalapácsot, a különféle szerszámokat. Ámen. Azok a szent igék, amelyeknek alapján előttetek elmélkedni kívánok e szomorú gyásznapon, meg vannak írva a vénasszonyok szoknyájának hetvenedik ráncában a következőképpen. Régen meggörbülve állunk e ravatal előtt, amelyen Szopodi Petykó hűlt tetemét látjuk. Kedves gyermekeim, tihozzátok szólok, utolsó áldásom hagyom most tirátok. Vájja ki a holló mindegyikőtök szemét. Úgy járja be véle egész Szatmár megyét. Hajatokból pedig gólya fészket rakjon, melyet a szélvész szerteszéjjel hordjon. Fületekre pedig süketüljetek meg. Egymás szavát soha meg ne értsétek. Végül egyen meg a fene benneteket. A hóhér aggassa rátok a kötelet...” Elmaradhatatlanok a halott falloszára tett megjegyzések (Ferenczi–Ujváry 1962: 33–36).
A színjátszás szempontjából a halottas játékok – mint említettük – két nagy csoportba sorolhatók. Az ún. „álló helyzetű”, azaz színpadi jellegű változatokban a játék legnagyobb érdeklődést kiváltó jelenete a pap búcsúztatója, prédikációja. A búcsúztató a valóságos temetésen elhangzó gyászbeszédek fordulatait követi. A szöveg rendszerint trágár szavakban, obszcén kifejezésekben bővelkedik. A halotti ének úgyszintén „illetlen” szövegezésű. A szertartás alatt a siratók jajgatást mímelnek. A feleséget alakító szereplő a halott férj fallosz-imitációját (csutka, fadarab, sárgarépa) fogdossa. A jelenetben a legteljesebb mértékben érvényesül a paródia és a komikum. Az előadás gyakran előzetes készülést, tanulást, szervezést kíván meg.
A másik csoport játékai az előzőektől lényegesen eltérnek. A szereplők előzetes felkészülésére alig vagy egyáltalában nincs szükség. A halottat ritkán alakítja élő személy, hanem az többnyire egy szalmabábu vagy egy döglött állat, vagy csak a koporsót helyettesítő, lefelé fordított teknő. A játékhoz szöveg általában nem kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábut, állatot stb. végigviszik a helységen és formálisan eltemetik vagy megsemmisítik.
A két nagy csoport közül az elsőben, a szobai halottas játékok változataiban meghatározott szereplők vannak. A játékok sikerét döntően befolyásolja a pap, illetőleg a kántor alakja. A játék fontos szereplői a halottsiratók, némely változatban a halottvivő sírásók, a harangozó és nem utolsósorban a halottat alakító személy, aki a fallosz-imitációval „alkotóan” vesz részt a jelenet sikerében. Idetartozik a számos játékvariánsban felbukkanó orvosalakoskodó, akinek szerepe jóval túlmutat a halottas játékok hagyománykörén.
A szereplő személyek a lakodalmi halottas játékban a meghívott vendégek közül valók, következésképpen: a temetési paródia a lakodalomban egy alkalmilag összegyűlt közönség előtt kerül bemutatásra ugyanazon közönségből verbuválódott szereplőkkel. Az így létrejött szereplő együttes tagjai azonban a játékban korábban már részt vettek, nyilvánvalóan nem ebben az összetételben, hanem hasonló alkalmakra meghívott más vendégek közül való játékosokkal. Ahhoz, hogy a jelenetre sor kerüljön, a legfontosabb szereplőnek, a papnak az alkalmi közönség tagjai között jelen kellett lennie. Ha a pap szerepét, a prédikációt a jelenlevők közül senki sem tudta, a játék elmaradt. A halottas játék többi szereplőjének a feladatát bárki elvégezhette, ha egy-két alkalommal részt vett a játékban vagy látta a jelenetet, a pap szerepe azonban előzetes felkészülést kívánt, a 285prédikációt, amely többnyire hosszú, verses szöveg, meg kellett tanulni, korábban el kellett sajátítani. Nagyszámú példa tanúsága szerint – s ez a magyarázata, hogy a halottas játékokra a lakodalmakban mindig sor került – a vőfély látta el a pap szerepét. Tudunk azonban arról is, hogy a pap szerepét jól ismerő és játszó személyt tudatosan, a játék bemutatásának a céljával hívták meg a lakodalomba. Ilyenkor a vőfély nem szerepelt. Egyébként azonban a példák arra mutatnak, hogy a játék megszervezése a vőfély kötelessége volt, és a pap szerepét neki kellett alakítania.
A halottas játék a lakodalmi szokáshagyomány része, önálló betétje, kiemelhető, elhagyható, függetleníthető a szertartástól, de a vőfély kezdeményezésére a lakodalomnak nagyon fontos részévé válhat. A lakodalmi játékkal kapcsolatban utalnunk kell arra, hogy – nagyszámú kéziratos vőfélykönyv tanúsága szerint – a halottas játék a vőfély programjában szerepelt. A vőfélykönyvekben a szertartáshoz fűződő versezetek, köszöntők stb. mellett lejegyzésre került a temetési paródia prédikációja, ami azt bizonyítja, hogy a vőfély erre készült, meg kellett tanulnia a prédikációt, hogy azt is ugyanúgy elmondhassa, mint a tisztéhez tartozó egyéb szövegeket.
Mivel a lakodalmi halottas játékban a vőfély látja el a pap szerepét, így ő a legfontosabb szereplő személy, aki egyszersmind rendező is. A többi szereplőt ő választja ki a jelenlévő vendégek, közönség tagjai közül. Ha ezek között olyanok vannak, akik már játszottak, akkor voltaképpen „kiválasztódnak”, alkalmassá válnak a játékban való részvételre. Ezek mellé beszervezhet még olyan személyeket, akik a tréfára, a játékra alkalmasak. Ő szervezi a játékot, adja ki a feladatot, intézkedik a kellékekre stb. vonatkozóan.
A nem lakodalomban bemutatott halottas játékok szervezése és a szereplők együttese másképpen alakult. Így például a szatmári falvakban a fonóbeli dramatikus játékokat előzetesen felkészült szereplők, alakoskodók játszották. A csoportot egy szervezni és játszani jól tudó egyén irányította, és ő tanította be a szerepeket. A szatmári farsangi halottas játékban nemcsak a papnak van fontos szerepe, azaz nem egy személyre épül a jelenet, hanem külön szerepe van a kéreztetőnek, a kántornak, a diktálónak, a halott feleségének és más mellékszereplőknek is. A fonóbeli halottas játék szereplői „kívülről” verbuválódnak, tudatosan szervezkednek arra, hogy játszani mennek a fonóházakba. Egy alkalommal több fonóban – tehát többször – eljátsszák a jelenetet. Ezzel szemben a lakodalomban és még néhány egyéb alkalommal – például az aratás munkaszünetében, dohányfűzéskor stb. – a játék csak egyszer kerül bemutatásra, és nem „érkező” szereplőkkel, hanem a jelenlévők közül többnyire spontán módon létrejött játékos csoporttal.
Az előzőektől eltérően a felvonulós halottas játékok tagjait sokkal inkább résztvevőknek, mint szereplőknek nevezhetjük. Többnyire heterogén együttesek vonulnak végig a falun a farsang végén. Amint az anyagközlésekből kitűnik, a temetési paródia leegyszerűsödött, a prédikáció elmaradt, a játék a tél, a farsang szimbolikus eltemetésévé, elbúcsúztatásává vált. Szereplő személy bárki lehet, sem különösebb adottság, sem felkészülés a felvonulós halottas játékhoz nem szükséges. Azok a kivételek, amelyekben a parodisztikus prédikációs búcsúztatás előfordul, valójában összetett játékok, tekintve, hogy a felvonulást követően vagy előzőleg a prédikációs jelenetre zárt környezetben, illetőleg ún. álló helyzetben kerül sor. Az ilyen játékok szervezése és a személyek kiválasztása a fentiekhez hasonlóan történik.
A halottas játékokban részt vevők életkoráról, neméről és társadalmi hovatartozásáról a következők állapíthatók meg. A prédikációs halottas játékok szereplői felnőtt férfiak 286(legények, házasemberek). Ritka kivételképpen előfordul, hogy suhanc, suttyólegény is részt vesz a játékban mint a halott gyermeke, siratója. Ez azonban olyannyira kivételes, hogy a játékok összességét illetően csak felnőtt szereplőket jelölhetünk meg. A felvonulós játékok menetében azonban az előző típuscsoporttól eltérően a résztvevők zömmel nagyobb gyermekek, suhancok. Ha a szereplők társadalmi hovatartozását vizsgáljuk, kitűnik, hogy e tekintetben differenciálódás nincs. A játékban egyaránt részt vettek szegények, jómódúak, pásztorok, iparosok stb.
A szereplők kapcsán meg kell említenünk a közönséget is. A temetési paródia közönsége a lakodalomban a násznép, munkaalkalmakkor a munkacsoport tagjai, s külön is megemlítjük – bár ugyancsak munkaalkalmi résztvevők – a fonóház közösségét. A lakodalmi prédikációs halottas játék közönségével kapcsolatban rendkívül fontos hangsúlyoznunk, hogy a felnőtteken kívül a játéknak a lakodalomban jelen levő (8–12 éves) gyermekek is nézői, figyelői. Saját kutatásaim során megfigyelhettem, hogy éjfélkor, sőt még hajnalban is a tizenéves gyermekek együtt vannak a felnőttekkel, élénk részesei a lakodalom minden mozzanatának. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert a parodisztikus halottas játéknak is passzív résztvevői, abból nincsenek kirekesztve, noha a halottas játék olykor meglepően trágár, obszcén, szövegében és egyes cselekvési mozzanataiban egyaránt. Olyan, elsősorban pszichikai tényezők működnek ebben közre, amelyek a játék funkciójával állnak összefüggésben.
A szervezőkkel, a kiváló játékos egyéniségekkel és a közönséggel kapcsolatban összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a prédikációs halottas játékokban rendkívül fontos szerepe volt az individuumnak, az egyéni kezdeményezésnek, ugyanakkor éppoly döntő volt a nézők, a közönség játékkal szembeni magatartása, mivel a játék folyamán a jelenlévők lényegében a cselekmény részeseivé váltak, s pszichikai hozzáállásuktól nagymértékben függött a bemutatás, a dramatikus játék, a közös és az egyéni produkció sikere.
A halottas játékok színhelyeiről már tettünk említést. A színhely a prédikációs halottas játék bemutatásának alkalmától függően lehet: l. lakodalomban a szobában, 2. munkaalkalmakkor a pajtában, csűrben, hodályban vagy olykor nyílt téren, 3. farsangkor a fonóban, kocsmában vagy táncházban. A felvonulós halottas játékokra azonban csak az utcán, a falu terén vagy a falu végén kerül sor. Némely változatban a felvonulás a kocsmában, táncházban – zárt helyen, „álló helyzetben” – prédikációs temetési búcsúztatással ér véget. A színhely voltaképpen „színpad” is; meghatározza és rögzíti a játék bemutatásának terét. A zárt helyen bemutatott jelenetre a helyiség közepén kerül sor. A nézők a játékosoknak szabadon engedett helyet körbefogják, és a szereplők a közönség által kialakított kör közepén játszanak. Hasonlóképpen helyezkednek el a szereplők és a nézők a prédikációs halottas játékok szabadban (pl. aratáskor) való bemutatásakor is.
A magyar prédikációs temetési paródiákat jellegzetesen és sajátosan belső fejlődésű népi színjátékoknak tekinthetjük. Korántsem arról van azonban szó, hogy a játék magja, alaprétege nem kapcsolódhat a Kárpát-medencei népek, sőt tágabb értelemben az európai népek hagyománykörébe! Számos motívum az indoeurópai kultúrában gyökerezik. Ezekre a motívumokra épült a halottas játék, amely autochton fejlődéssel a népi színjáték több szép példáját eredményezte.
A halottas játékok nagyszámú párhuzamait figyelhetjük meg az európai népek hagyományában. A Kárpát-medence és általában Európa népeinél a halállal, a temetéssel kapcsolatos változatuk ismeretes. A játék az európai néphagyományban főleg a farsanghoz, 287illetőleg kalendáris alkalomhoz kapcsolódott. A színjátéki változatok elsősorban a magyar hagyományban alakultak ki.
A magyar példák meggyőzően mutatják, hogy a halottas játékok, a prédikációs temetési paródiák a népi színjátszás jelentős emlékei. A leghatásosabb, leggyakrabban bemutatott játékok közé tartoztak. A népi színjátszás legjellemzőbb jegyeit figyelhetjük meg bennük, a rítuselemektől a paródiáig a legkülönbözőbb motívumok kapcsolódtak egybe. A rendkívül gazdag repertoár kitűnően bizonyítja a magyar népi színjátékok belső fejlődésének lehetőségeit, az önmagát megújító és sajátos motívumokkal gazdagító hagyomány teremtő erejét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
