BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A dramatikus népszokás, népi színjátékok fogalma jelentős hagyománykört foglal magában. Az idevonatkozó anyag megjelölésére a magyar néprajzi irodalomban több terminus használatos. A műfaj tág területét mutatja a dramatikus népszokáson és népi színjátékon kívül a népi dráma, a maszkos alakoskodás, alakoskodójáték stb. Valamilyen formában szinte az egész szokáshagyománnyal kapcsolatban áll, sőt más folklorisztikai műfajok (mese, ballada, tánc) is érintkeznek vele.
A magyar népi színjátékok kutatása kezdetén a műfaj kerete rendkívül szűk volt, később viszont olyan tágra szélesítették, hogy gyakorlatilag a szokáshagyomány minden jelensége belefért. A kutatók a népi színjáték fogalma alá kezdetben elsősorban a vallásos jellegű játékokat (betlehemes játékok, vízkereszti játékok stb.) sorolták. Népi drámának tekintették, s a műszínház színjátékainak szabályaira vonatkozó kritériumokkal vizsgálták. A népéletet közelebbről ismerő gyűjtők azonban ösztönösen ráéreztek arra, hogy a népi színjátékokhoz nem lehet a műdráma irányából közelíteni. Ehhez az a felismerés vezetett, hogy a népi dráma, népi színjáték a vallásos játékokon túl a néphagyomány nagyobb területét öleli fel.
Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a hivatásos színház műfaji kategóriáit a néphagyomány dramatikus játékaira nem lehet alkalmazni. Ha tudniillik csak azokat a színjátékokat illetnénk a népi dráma fogalmával, amelyekre a dráma műfaji jegyei ráillenek, akkor nyomban ki kellene rekesztenünk azokat a jeleneteket, amelyek a néphagyományban már csak leegyszerűsödött formában ismeretesek, noha pontosan tudjuk azt, hogy egy teljesebb, a színjátszás minden jegyét magán viselő forma szétesett, illetőleg leegyszerűsödött példáival állunk szemben. Az egyszemélyes jelenet is lehet nagyszerű színjáték.
Ha a műdráma irányából közelítünk a népi színjátszáshoz, akkor nyilvánvalóan számos műfaji problémába ütközünk. A színjáték, a népi dráma fogalma azonban mindenképpen a műdrámával, a színházban bemutatott színjátékkal való összehasonlítást igényli. Éppen ezért szükséges a műfaj folklorisztikai körülhatárolása. De egyáltalában milyen szempontok érvényesíthetők, ha a műfaj határa szinte korlátlanul szélesre tárul.
A magyar néprajz két világháború között megjelent szintézisében Viski Károly a Drámai hagyományok fejezetcím alatt azt hangsúlyozza, hogy a néphagyomány drámai műfaji kerete sokkal tágabb, mint az irodalmi értelemben vett dráma kerete. „Az alakoskodások hagyományvilágában műfaji határok igen nehezen tűzhetők ki, már csak azért is, mert évezredek más-más műveltségszintjének, igényeinek, kifejező készségeinek, megjelenítő 266formáinak törmelékei torlódnak benne össze, érthetők és értelemveszettek, épek és csökevények” (Viski 1943: 290).
E megállapítás szerint a műfajhoz sorolhatók a népélet legkülönbözőbb megnyilvánulásai, szinte az egész szokáshagyomány, minden olyan jelenség, amelyben drámai vagy teátrális mozzanat van, illetőleg amelyben a mozgásnak és a cselekvésnek jelentősebb szerep jut. Ebben a tág keretben kapott helyet a legkülönbözőbb kalendáris szokás, mint például a pünkösdölés, lucázás, kotyolás, kongózás, korbácsolás, Gergely-járás, Balázsjárás, tűzugrás stb. Számos kutató lelkesedéssel fedezte fel, hogy a lakodalom egy jól megrendezett színjáték. Ide került a keresztelés, avatás, temetés stb.
Így a tág határok következtében egyáltalán nem véletlen, hogy a kutatók gyakran ingadoztak a műfaji besorolást illetően. Számosan érezték, hogy a népi színjáték, a népi dráma fogalmát nem lehet egységesen alkalmazni minden olyan jelenségre, amely hagyományosan ismétlődik, s bizonyos szabályoknak, szertartásos mozzanatoknak megfelelően történik.
A műfaj és fogalom körülhatárolását elsőként Dégh Linda kísérelte meg. Az e körbe sorolható hagyományt a népi színjáték fogalmával illeti, és tömören így határozza meg: „Népünk színjátéka nem egyéb, mint átmenet a primitív népek kultikus játékai és a városi drámák között. Már túlnőtt a pogány magyarság egykori kezdetleges szertartásain, de még nem merev, városi színjáték. Változtatható, el lehet venni belőle és hozzá lehet tenni.” Továbbá: „A néprajz színjátékszerű népszokás néven gyűjti egybe népi színjátékainkat. Meg kell azonban állapítanunk, hogy van népszokás és van népi színjáték. Csaknem minden hagyományos cselekedetben, szokásban van drámai elem. Az újesztendei határkerülés, a különböző termésvarázslások, melyek a gonosz távoltartásáért, a jó segítségéért történnek, apróbb drámák. Színjátszó cselekvés a lucázás, kotyolás, kongózás, korbácsolás is. Túlzás lenne azonban az, ha drámának neveznénk minden olyan megnyilatkozást, ahol a drámai elem jelen van” (Dégh 1939: 78).
Nyomban kitűnhet, hogy a tág műfaji keretek következtében a népi színjáték fogalma számos jelenségre nem, illetőleg nem ebben a formában alkalmazható. Dégh Linda másik fogalmat is használ, s ez a színjátékszerű népszokás, amelybe valójában minden besorolható. Ortutay Gyula kis néprajzi összefoglalójában „Színjátékszerű szokás” cím alatt foglalja össze a tágan értelmezett drámai jellegű hagyományokat (Ortutay 1958: 60). Dömötör Tekla további disztinkciót tesz a népi színjátékok nagy csoportján belül, amikor külön kategóriába sorolja a dramatikus játékokat és a dramatikus szokásokat (Dömötör T. 1964a). A dramatikus jelző lényegében a színjátékszerűnek felel meg.
Igen figyelemreméltó Kardos Tibor körülhatárolása, amelyben a népi és a népies színjátszás fogalmát alkalmazza. A népi színjátszás fogalma alá az egyszerű nép alakoskodásait és a népi mulattatók tevékenységét sorolja, népies színjátszásnak pedig az abból kialakuló színjátszást tekinti, amely szorosan kapcsolódott a középkor végén a deákszínjátszás révén a humanista drámával (Kardos T. 1955a: 64). Itt lényegében, ami elhatárol, össze is köt. S ez a problémakör különösen előtérbe kerül, ha a középkori színjátszásról van szó.
A műfajra vonatkozó vélemények egy kérdésben megegyeznek: a népi színjátszást a különböző műfajok, rítusok, jelenetek, maszkok stb. összességében lehet csak tanulmányozni. A teljes repertoárt kell elemezni, úgymint drámát, komédiát, misztériumot, rituális drámai elemeket, különféle rítuscselekvéseket stb. Külön-külön vizsgálva nem lehet általánosítani, meghatározni és felvázolni a népi színjátszás sokoldalúságát. Egybe 267kell foglalni a teljes néphagyományt, fel kell tárni a műfajok kölcsönös összefüggését, hogy meg lehessen érteni történeti fejlődésüket és sajátosságukat.
Ha a népi színjátszás fogalma alá besoroljuk mindazokat a játékokat, maszkos, nem maszkos alakoskodásokat, amelyek a szertartásokhoz, szokásokhoz kapcsolódnak, az azokból kialakult változatokat, valamint mindazokat az eleve dramatikus játéknak, „színpadi” jelenetnek tekinthető dalokat, továbbá a vásárok és egyéb sokadalmak szórakoztató játékait, akkor egy gazdag, sokrétegű anyag áll előttünk. A különböző rétegekből levonható főbb vonások összessége szolgál alapul az egész népi színjátszás főbb jellemző jegyeinek megállapításához.
Mindazonáltal szükséges a műfaj széles körű anyagának rendszerezése, csoportba sorolása. Ugyanis nem lehet azonos szempontokkal vizsgálni egy rítusjátékot, egy pantomimjelenetet vagy egy maszkos alak felvonulásban való megjelenését az összetettebb cselekménysorozattal, a többszereplős, ténylegesen színi jeleneteknek megfelelően bemutatott darabokkal. Ezektől különválasztandók azok a szertartásos cselekmények is (pl. lakodalom, temetés, pünkösdölés), amelyeknek a funkciója szorosan kapcsolódik az alkalomhoz, az eseményhez, és amelyeknél voltaképpen csak a megjelenítést, a külsőleges mozzanatokat lehet a népi színjátszás, a dramatikus játékok szempontjainak irányából vizsgálni.
A magyar szakirodalom gyakran alkalmazza a dramatikus népszokás fogalmát az olyan szokásra, amely a színjáték felé közelít, de ugyanakkor része egy ünnepi alkalomnak, naptári napokhoz fűződő szokáshagyománynak, az évszakokhoz kapcsolódó szokásköröknek stb. Az e fogalommal illetett „műfaj” tág lehetőséget biztosít a legkülönbözőbb jelenségeknek a dramatikus népszokások csoportjába való besorolására.
A dramatikus jelző azt mutatja, hogy olyan szokásokról van szó, melyekben a drámai, a színjátéki elemek fokozottabban kapnak hangsúlyt, és a játék, az alakoskodás adja a szokás elsődleges funkcióját.
Az alakoskodó – valamilyen szerepben, többnyire álöltözetben megjelenő személy – már önmagában is a játék, a dramatikus játék, a színjáték fogalomkörét indikálja. Éppen ezért a műfajon belül rendkívül nehéz az elhatárolás, így a rendszerezést nem a műfaj terminológiái, hanem a szokástípusok, illetőleg a játéktípusok szerint célszerű megkísérelni.
A dramatikus játékok, alakoskodások, népi színjátékok rendszerezése során – bármelyik kategóriát előtérbe helyezve – mind a magyar, mind az európai szakirodalom a szokás, a játék formáját, a cselekmény helyét és gyakran a résztvevők összetételét veszi alapul. A szempontok között szerepel a cselekmény jellege, a szokás szöveges vagy szöveg nélküli változata. Általános a dramatikus szokáshagyomány alkalom szerinti csoportosítása, azonban ez a hagyományos rendezési elv csak az anyagbemutatás célját szolgálja. Ez voltaképpen egy praktikus csoportosítás, amely a játékoknak a gyakorlatban, a népéletben való előfordulását veszi tekintetbe. Ily módon a dramatikus szokások alkalmak szerinti repertóriumát kapjuk, amelyben néhány szokásalkalom egymásba kapcsolódik, mint például a naptári ünnepekhez tartozó farsang és a farsangi időszakban is működő fonó. Különálló csoportot alkotnak a vallásos játékok, amelyek funkcionálisan is jól elkülöníthetők a vulgáris jelenetektől és a profán alakoskodásoktól. Azonban mivel a vallásos szokásokban is felbukkannak világi figurák, profán maszkos alakoskodók és parodisztikus jelenetek, a rendszerezés alapjául ez a szempont sem szolgálhat, mint ahogy nem nyújt kellő áttekintést a szobai játékok, illetőleg a felvonulós szokások 268szerinti csoportosítás sem. Nem kétséges azonban, hogy ez a rendezőelv már a játék, a játszás szempontjait helyezi előtérbe.
A népi színjátszás szempontjait figyelem előtt tartva a teljes dramatikus szokáshagyományt kell áttekinteni. E vizsgálat nyomán önálló játéktípusok és maszkos alakok kerülnek a középpontba függetlenül attól, hogy milyen alkalommal fordulnak elő, illetőleg szobai vagy felvonulós szokásokhoz kapcsolódnak-e.
A dramatikus népszokások egészétől jól elválaszthatók és önálló csoportba sorolhatók az állatmaszkos játékok, az állatokat utánzó jelenetek és maszkok. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az állatmaszkok elkülöníthetők azoktól a szokásalkalmaktól, amelyekben előfordulnak. Sem a hagyomány, sem a funkció szempontjából nem az a lényeges, hogy kalendáris szokáskörökhöz, munkaalkalmakhoz vagy a közösségi élet egyéb alkalmaihoz kapcsolódnak-e. Éppen ez mutat arra, hogy mivel az adott szokáskörrel nincs már szoros összefüggésük, abból kiemelhetők, önállóan élhetnek, azaz játékokká alakultak, olyan játékokká, amelyek helytől, időtől és alkalomtól függetlenül működésbe léphetnek.
A dramatikus népszokásokból nagyszámú antropomorf figura lép elénk. Ezek az alakok úgyszintén önálló szerepkörben mozognak, bárhol és bármilyen alkalommal megjelenhetnek. Különösen a zsáneralakok kerülnek előtérbe, bár egy csoportba sorolhatók, külön-külön típust képviselnek.
A dramatikus szokások és játékok szinte majdnem minden változatában találkozunk a népélet valamilyen jellegzetes alakjával. A zsánertípusok képviselői a magyar népi színjátékokban, szokásokban a 18. század végén kezdtek megjelenni, és a 19. században, a 20. század elején nagy népszerűségre tettek szert. Az idetartozó maszkos figurákat, a zsáneralakokat utánzó jeleneteket két csoportba sorolhatjuk. Az elsőben az utánzott zsánertípusok önálló jelenetben lépnek fel, a játék középpontjában ők állnak. A második csoportban a népélet e jellegzetes alakjai többnyire mellékszereplők a játékban, illetőleg azonos szerepben vannak jelen a többi résztvevővel.
A két csoportnak megfelelően a zsánertípusok megjelenítésének alkalmai eltérőek. A játékok bemutatásának kedvelt alkalmai voltak a fonóházak, a lakodalmak, a nagyobb munkák (pl. aratás, dohányfűzés, kukoricafosztás) pihenőidői, valamint a zsánertípusok képviselőinek megjelenítése, a különböző felvonulásokban (farsang vége, szüreti menet stb.).
Amikor a játékok szobában, zárt körben kerülnek bemutatásra, a zsáneralakoknak többnyire egyéni szereplésével találkozunk, míg a felvonulásokban lényegében passzívan vannak jelen. A felvonulás menetében a játékosnak kevésbé volt alkalma arra, hogy szerepét valóban eljátssza, mivel a menet esetenként egy-két percre állt meg. Az utcán haladva a közönség is folyton változott. A szereplők tehát inkább csak a külső megjelenítésre, a figyelem felkeltésére törekedtek. Zárt körben, „egy helyben” azonban sokkal inkább előtérbe került a színjátszás. A szereplők célja az volt, hogy a bemutatott jelenetek többségében ne csak utánozzanak, hanem kiemeljék azokat a jegyeket, tulajdonságokat, amelyek általánosan jellemzőek a megjelenített zsánertípusokra.
Nyilvánvaló azonban, hogy nem elégedhetünk meg a maszkos alakok – maszktípusok – kiemelésével, hanem szükséges annak a háttérnek a vizsgálata is, amelyben ezek működnek, illetőleg amelyben kialakultak. Ennek kapcsán az egész néphagyományra ráirányul a figyelem. Az idetartozó elemek feltárása során nemcsak a népszokásokat, hanem a hiedelmeket, rítusokat, vallási szertartásokat és a művelődéstörténet legkülönbözőbb 269területeit is tekintetbe kell venni. Ez a vizsgálat egészen más irányból, más szempontokkal közelíti meg azt a közeget, amelyben a maszkos alakok megjelennek és színjátékok előfordulnak. Mindenekelőtt azok a kérdések vetődnek fel, hogy a maszkos játékoknak, dramatikus szokásoknak milyen összefüggése volt, illetőleg volt-e egyáltalában kapcsolata a hajdani kultuszokkal, különböző rítusokkal és hiedelmekkel, különösen a halottkultusszal és az agrárkultusszal. Ilyen megközelítésben elemezhető a rítuscselekvés játékká alakulásának és a funkcióváltozásoknak a folyamata.
Mind a magyar, mind az európai dramatikus népszokások, maszkos alakoskodások és általában a népi színjátékok vizsgálatának eddigi kutatástörténete jól mutatja azt a sokrétűséget, számtalan kutatási szempontot és különböző irányzatokat, elméleteket, amelyeket a kutatók az anyag feltárása és bemutatása során érvényesítettek (Székely Gy. 1963, 1965, 1986; Dömötör T. 1957, 1964a, 1968b, 1974a).
A dramatikus népszokások, maszkos és nem maszkos népi játékok áttekintését szokásalkalmak szerint is végezhetjük. Az idesorolható hagyomány az egész népéletre kiterjed. A szokásalkalmak gyakran egymásba fonódnak, és olykor ugyanaz a játék a kalendáris szokáskörhöz, a munkaalkalmakhoz vagy a társadalmi élet szokáshagyományához kapcsolódik. A dramatikus szokások egy részében a rítuscselekvés áll előtérben, és így megfigyelhetők olyan játékok, amelyekben még ismeretes a rítus, a hiedelem háttere, de már a játék funkció is megnyilvánul. Idetartoznak a kalendáris szokáskörnek főleg az agrármágiával kapcsolatos dramatikus szertartásai, valamint az ezekkel – és más hiedelemkörrel – összefüggő antropomorf és teriomorf maszkok. A vizsgálatot megkönnyíti, ha a különböző funkciókat egymástól elválasztjuk. Mindezek azonban nem hagyhatók figyelmen kívül, sőt a játék eredete, funkciója szempontjából rendkívül fontos az alkalom, a hely és az idő összefüggése.
A naptári napok szokásai jelentős részben dramatikus jellegűek, színjátékszerűek. Különösen a téli ünnepkör bővelkedik olyan jeles napokban, amelyekhez a dramatikus szokások egész sora kapcsolódik, s amelyekben az egyszemélyes maszkos megjelenítéstől a többszereplős színjátékig a legkülönbözőbb jelenetek fordulnak elő. Ha a jeles napok szokásait a népi dráma felől közelítjük meg, akkor azt látjuk, hogy a varázscselekvések, az egyéni hiedelemmegnyilvánulások kivételével a dramatikus mozzanatok a szokáshagyomány egészére jellemzőek. Önmagában az, hogy valaki maszkot vesz fel, alakoskodik, valahol – a naphoz, alkalomhoz kapcsolódó céllal – megjelenik, egyféle játéknak, játszásnak, sajátos szereplésnek tekinthető. De az egyszerű köszöntő elmondása vagy egy kántáló ének eléneklése is szereplés, játszás, függetlenül attól, hogy külsőleges attribútumok – maszk, kellékek stb. – vannak-e, avagy nincsenek. Dramatikus mozzanatok figyelhetők meg az aktív és a passzív résztvevők közötti kapcsolatban is, például a néző, a hallgató tetszésnyilvánításában, beszólásában, megjegyzésében, gesztusában, arcmimikájában, illetőleg a szereplő reagálásában.
A naptári szokáshagyomány vizsgálatának különböző szempontjai vannak. Attól függően, hogy a kutató ezek közül melyikre irányítja a figyelmét, lényegében tudatosan és önkéntelenül is elsősorban azokat a részleteket, motívumokat emeli ki, amelyek a megjelölt témakör áttekintését, tágabb összefüggésben való elemzését segítik elő. Voltaképpen arról van szó, hogy amikor a jeles napok szokásait a maszk és a játék irányából közelítjük meg, a többi – az anyag komplex vizsgálatában egyébként fontos – kérdést mellékesen érintjük. Így például háttérben maradnak a varázslattal, hiedelemmel kapcsolatos részletek, a vallásos vonatkozások, a kalendáris alkalommal való összefüggések 270a különböző műfajokkal való kapcsolatok kérdései stb. Ugyanakkor a funkcionális magyarázatok megkívánják a szokáshagyomány teljes áttekintését és az anyag legkülönbözőbb szempontú elemzését. Ilyen jellegű funkcionális vizsgálatot a termékenységgel, agrármágiával, halottkultusszal kapcsolatban végzünk.
Hangsúlyozzuk, hogy a kalendáris napokhoz kapcsolódó játékokat, maszkokat tematikus csoportokba sorolva is vizsgálhatjuk. Ez esetben a játéktípus, a maszk kerül előtérbe, függetlenül attól, hogy milyen alkalommal fordul elő.
A naptári ünnepkörök közül a dramatikus játékok és maszkok tekintetében kétségkívül a legjelentősebb a téli ünnepkör, a karácsonyt megelőző és követő, a farsanggal lezáródó időszak. A farsang a legkülönbözőbb népi játékok előadására nyújtott kiváló alkalmat. A példák jól bizonyítják, hogy a színjátékoknak, alakoskodásoknak szinte minden típusa, változata előfordul a farsangi hagyománykörben. A farsangi szokásokat két nagy csoportba sorolhatjuk: az egyikbe az egyén individuális, főként termés- és bőségvarázsló cselekedetei tartoznak, a másikat az egész közösségre vagy kisebb-nagyobb csoportokra kiterjedő nyilvános, közös alakoskodó játékok alkotják. A farsangi szokások évszázadok alatt erős tartalmi és formai változásokon mentek keresztül, de a közelmúlt és napjaink hagyományaiban is kimutathatók a korábbi időszakok archaikus elemei.
A farsangi játékok a magyar nyelvterületen általában a farsang utolsó három napjához (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyókedd) kapcsolódtak. A farsangi hagyománykörben szinte majdnem minden maszkos alakoskodás előfordul, részint a szabadtéri játékokban, részint a szobai jelenetekben. A farsang időszakának szobai játékai a fonóban kerültek bemutatásra. Ezek a játékok azonban a tél folyamán a legkülönbözőbb időpontokban és alkalmakkor (kukoricafosztóban, tollfosztóban, disznótor alkalmával stb.) is előfordultak. A felvonulós és szobai játékok jellegük szerint külön-külön csoportba tartoznak.
A jeles napok szokásait a leírások általában az ünnepi alkalom, a naptári nap által rögzített hagyomány, vallásos jellegű szertartás, rítusok, varázslatok, egyéni és közösségi cselekvések figyelembevételével mutatják be. Nem kétséges azonban, hogy egyazon szokás vizsgálható szertartásos aktusként, rituális cselekvésként, megkövült tradicionális jelenségként, gyakran gyermekszokásként, egyes rétegek (pásztorok, cselédek, mesterek, cigányok) hagyományaként és dramatikus szokásként.
Figyelemre méltó, hogy azonos típusú játékok és maszkok különböző naptári napokon és kalendáris időponttól függetlenül is bemutatásra kerültek. Ez a maszkos játékok diffúz jellegét mutatja, s ha egy maszktípusra irányítjuk a figyelmet, akkor az előfordulási alkalom csak egy komponens a vizsgálat folyamatában. A naptári alkalmak elsősorban az áttekintéshez nyújtanak keretet, valamint a játékok és maszkok funkcionális magyarázatához szolgálnak alapul.
A dramatikus játékok másik nagy csoportja a lakodalomhoz kapcsolódik. A lakodalom a játékrepertoár alapján méltán tekinthető a népi színjátszás jelentős alkalmának. A lakodalom önmagában is a színjátszás sajátos, szertartás jellegű formája. A házassággal kapcsolatos szokások színi jelenetekként tekinthetők, amelyek egymás után következnek egy „láthatatlan rendező” irányításának megfelelően. Ez a rendező maga a hagyomány. Nyilvánvaló, a lakodalomnak a hagyomány által meghatározott jelenetei nem a színjátszás funkcióját töltik be, de a szertartás formájában a színjátszási mozzanatok nagymértékben megnyilvánulnak. A játszási lehetőséget mutatja az is, hogy a lakodalom 271megjelenítése a dramatikus játékok kedvelt témája. Nem véletlen tehát, hogy a kutatók gyakran a népi dráma felől közelítettek a házasság és a lakodalom szokásaihoz.
A lakodalom felépítése, egész szertartása valóban a színjátszás egyfajta sajátságos megnyilvánulási formája. Természetesen a lakodalom egyes mozzanatai, jelenetei más szerepet töltenek be, mint általában a dramatikus játékok, amelyek zömükben ma már a mulatást, szórakozást szolgálják. Nem kétséges, hogy a lakodalomban kötött, hagyományos jelenetek váltják egymást, a szertartás rendjének megfelelően, és ezek a jelenetek mintegy előbbre viszik a cselekményt. Amennyire azonban különös hangsúlyt kap a szertartás rendje ezekben a jelenetekben, éppen úgy jelentősége van a megjelenítés formájának, dramatikus mozzanatainak. A dramatikus mozzanatok, elemek a lakodalomban kitűnően megfigyelhetők. A népi dramatikus szokások kutatójának a naiv színjátszás elemzésére jó lehetőséget nyújtanak.
A lakodalom játékai két csoportba sorolhatók annak megfelelően, hogy a lakodalom hivatalos vendégei vagy a hívatlan személyek játszották. A játékok, jelenetek, maszkos alakoskodások jellegét a játszó személyek lényegesen meghatározták. A hívatlanok például szinte kivétel nélkül pantomimjeleneteket mutattak be, többnyire maszkban, míg a hivatalos vendégek maszk nélkül, zömmel szöveges játékkal szórakoztatták a közönséget.
A maszkos alakoskodók megjelenésének meghatározott rendje volt. Általában vacsora után a vőfély jelentette be őket a násznépnek, többnyire obszcén tartalmú beköszöntővel. A néma játékosok puszta megjelenésükkel, olykor groteszk maszkjukkal, öltözetükkel értek el hatást. Megjelenésükkel olyan játékot produkáltak, amelyhez külső tényezők – sajátos szituáció, maszk stb. – nyújtották a keretet meghatározott szerep nélkül. A színjátékszerű jeleneteket is némán, esetleg elváltoztatott hangon mutatták be. Az ilyen jelenetekre többnyire előre felkészültek, a jelenetek többsége azonban nem kívánt előzetes készülést.
A lakodalmi játékok másik csoportjának előadói, szereplői a hivatalos vendégek, a násznép tagjai közül valók. Rendszerint legények, tréfára hajlamos házasemberek szórakoztatták játékaikkal a vendégeket. Erre általában későn, sokszor éjfél után, hajnaltájban került sor, hogy a fáradó násznép körében frissességet, vidám hangulatot keltsenek. Gyakran a menyasszonykontyolás ideje alatt, máskor a zenészek pihenőidejében játszottak. Tréfás jelenetekre azonban már a vacsora alatt sor került.
A játékok, a tréfák irányítója, kezdeményezője rendszerint a vőfély, aki gyakran maga is játszott egy-egy jelenetben. A lakodalmi tréfák gyakori szereplője volt a menyasszony és a vőlegény is, s a vőfélynek, a násznagynak a vendégekkel, valamint a vendégek egymással való tréfálkozása a lakodalom egész ideje alatt megfigyelhető. A vígság, a jókedv fokozását volt hivatva szolgálni az álmenyasszony és az alföldi lakodalmak sajátos alakja, a kunkapitány is. Ez utóbbi szereplő egy valamikori hivatali tisztségviselő szerepvesztésével vált a lakodalom tréfacsinálójává.
A naptári év nyújtotta alkalmak és a lakodalom mellett a népi dramatikus játékok színhelyei közé tartoznak a munkaalkalmak is. A különböző, társaságban végzett munkák során a maszkos alakoskodó játékoknak szinte valamennyi változatával találkozunk. A munkaalkalmak játékai szoros kapcsolatot mutatnak a kalendáris szokáskör és a lakodalom színjátékszerű szokásaival. Mindazok a játékok, jelenetek, maszkos alakok, amelyek a munkaalkalmakon ismeretesek, a magyar népi dramatikus szokáshagyomány repertoárjából eredtek. Ezek a játékok néhány tipikus, munkához kötődő szokás – a 272szüret, disznótor egyes játékai – kivételével más alkalmak színjátszó hagyományában is előfordultak. Jól mutatja ezt a fonó hagyományköre, amelyben a magyar népi színjátékok különböző változatai, maszkos alakok, teriomorf és antropomorf figurák egyaránt megjelentek.
A fonóház mindenütt a magyar nyelvterületen jelentős munka- és szórakozási hely volt. A különböző folklórműfajok élete jól mutatja, hogy szerepe a hagyomány megőrzésében rendkívül fontos volt. A munka és szórakozás kapcsolatára a fonó mutatja a legjobb példákat. A munka közbeni szünetek vagy a munka befejezése utáni közösségi együttlét miatt a fonó a népi színjátszás legfontosabb helyévé vált. A fonóház mint színhely kiválóan megfelelt a játékok, a maszkos alakoskodások bemutatására, s nagymértékben hozzájárult a népi színjátszás fejlődéséhez, a játékanyag hagyományozódásához. A fonó olyan színhelynek tekinthető, ahol a játékosok és a közönség szoros kapcsolatban álltak egymással, és ez kedvezően hatott a népi színjátszás fejlődésére és a játékvariánsok kialakulására. A fonóbeli színjátékok, maszkos alakoskodások fontos előfeltétele volt, hogy a közönség az előadókat befogadja, a játszás lehetőségét megteremtse. Éppen ezért nagy szerepet kapott a közönség reagálása, a játékok és a maszkos alakok megítélése, az ezekkel szemben támasztott közösségi igény.
A fonóházakban színjátékok, maszkos jelenetek bemutatására a fonás egész időtartama alatt gyakorlatilag állandóan sor került. A fonó idejére eső kalendáris alkalmak maszkos alakoskodói is megjelentek a fonóban, és a játékok sorát bővítették.
A fonóházi színjátszásban a legegyszerűbb, egyszemélyes némajelenettől az összetettebb, többszereplős színjátékig a legkülönbözőbb változatokat figyelhetjük meg. Sokszor csak a maszkos alakok puszta megjelenése, a maszk groteszksége és az eseményt lezáró maskaratánc jelentette a játékot. Az ilyen megjelenésekben rendkívül fontos volt a pantomim, az improvizáció, az ötletszerűség.
A fonóházi színjátszás ideálisnak nevezhető körülményeihez viszonyítottan más munkaalkalmak nem nyújtottak hasonló feltételeket, s ezért nemcsak a játékok előadási színvonalában, kivitelezésében figyelhető meg különbség, hanem a repertoáranyagban, sőt némelykor a funkcióban is.
Az előzőtől eltérően lényegesen mások voltak a népi színjátszás körülményei a nehezebb fizikai munkát igénylő alkalmakkor, főleg aratáskor. A játékokra a spontaneitás volt a jellemző, és olykor a csak egy alkalommal találkozó játékosok és közönség elégítette ki játszási igényét. Sem a felkészülésre, sem egyéb előkészületekre előzetes „tervezés” nem történt, és így a játékok zömmel improvizáción alapultak. A csűr, a pajta, a szérű alkotta a „színpadot”. Az aratás és a dohánycsomózás munkásai sokkal inkább bekapcsolódtak a játékokba, lényegesen jobban „együtt voltak” a játékosokkal, mint a fonóházak résztvevői. A körülményeknek megfelelően leegyszerűsödött színjátéki jeleneteket mutattak be, s ténylegesen közösen szórakoztak.
A munkaalkalmak körébe soroljuk a szüreti játékokat és maszkos alakoskodókat, noha ezek a játékok nem kapcsolódnak szorosan a munkafolyamathoz. A munkát befejező alkalom azonban mindenképpen ebbe a körbe sorolja a különböző felvonulásokat, játékokat és táncokat. A szüreti szokások különös jelentőségét az adja, hogy országosan elterjedtek, és a szokáskörben előforduló játékok, maszkos alakok és különböző jelenetek általánosan ismertek. A hagyományból való kiszorulásuk utolsó szakaszában azonban már csak néhol, például Tokaj-Hegyalján maradt fenn a játékok néhány eleme. A szüreti ünnephez felvonulás kapcsolódik, és ennek keretében jelennek meg azok 273a maszkos alakok, amelyekkel más összefüggésben a farsangi felvonulás menetében és egyéb alkalmak hagyománykörében is találkoztunk. A felvonulás maszkos alakjainak a célja a nézők szórakoztatása, a menet látványossá tétele. Az antropomorf alakoskodók számos figurája jelenik meg.
A szürethez hasonlóan a disznótor is voltaképpen egy munkafázist lezáró alkalom, amelyhez országszerte tréfás maszkos szokások kapcsolódtak. A disznótoron részt vevők a maszkos jeleneteknek nemcsak nézői voltak, hanem gyakran be is kapcsolódtak a játékokba. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a játékra, a jelenetre szobában, zárt helyiségben került sor. E sajátos körülmény és a maszkos alakoskodás adománykérő jellege a disznótori játékokra nagymértékben rányomta a bélyegét. Ez azonban legfeljebb csak a játékok bemutatásának „rendezésében” jelentett alakulást, egyébként a legváltozatosabb maszkos alakok és jelenetek figyelhetők meg a disznótor hagyománykörében. Állatmaszkokkal és zsáneralakokkal egyaránt találkozunk.
A disznótori maszkos alakoskodás egyik fontos sajátossága a résztvevők számában és összetételében rejlik. Amíg a lakodalom, a fonó és más színjátszási alkalmak résztvevői kor és nem, valamint az alkalmi jelleg szerint bizonyos csoportokra korlátozódtak (lakodalmi vendégek, legények és leányok korosztálya fonóban stb.), s így bizonyos egyedek – rokoni kapcsolatok híján vagy egy adott korosztályból, közösségből kikerülve – csak esetlegesen vagy egyáltalán nem kapcsolódtak be sem aktívan, sem passzívan a korábban valamilyen formában gyakorolt vagy megfigyelt dramatikus színjátékokba, a disznótori szokásoknak, az alakoskodás jeleneteinek évről évre ismétlődően a közösség minden tagja részese volt. Éppen ezért a disznótor alkalmának rendkívül fontos szerepe volt a dramatikus népszokások hagyományozódásában, a játékok és a maszkos alakoskodások fennmaradásában.
A dramatikus népszokások és a népi színjátékok elemzése során kevésbé fordult a figyelem a cselekmény szerkezetére, a játék előkészületeire, a szervezésre, a különböző kellékekre, a színhelyre, a játékosok és a közönség kapcsolatára stb. E szempontok érvényesítésére elsősorban a betlehemes és farsangi játékok kutatása során történt kísérlet. Az idevonatkozó vizsgálatok az európai népi színjátékkutatásban is háttérben maradtak.
A dramatikus népszokások, népi színjátékok szerkezetét – mint ahogy hangsúlyoztuk – nem lehet a műdrámákra vonatkozó szempontok szerint vizsgálni. A népi bemutatásnál nincs színházépület, ezt a mindennapi élet színterei adják: utca, udvar, szoba, melléképületek, kocsma stb. Díszletek nincsenek, olykor esetlegesek, a kellékek sem meghatározóak. A nézők gyakran szereplők, de mindenképpen a játék résztvevői. Általában elmondható, hogy a dramatikus népszokások, népi színjátékok szorosan a környezetükhöz kötődnek. Mindezeket föltétlenül tekintetbe kell venni az ún. dramaturgiai szempontok vizsgálatánál.
A dramatikus szokások, népi színjátékok előadása, a maszkos alakoskodások megjelenítése számos tényező függvénye. Természetesen lényeges különbségek vannak az egyszemélyes jelenetek, a párbeszédes játékok és a felvonulós szokások szerkezeti felépítésében, az előkészületekben, a résztvevők összetételében, a cselekmény folyamatában és funkciójában. Éppen ezért nem lehet a játék szerkezetével, „dramaturgiájával” kapcsolatos szempontokat mindegyikre egyaránt érvényesíteni. Áttekintésünket a megvalósítás folyamatához igazítjuk. Ebben az összefüggésben szólunk az előkészületről, szervezésről, szervezőről, a játékosok kiválasztásáról, a színhelyről, a kellékekről és a közönségről.
274A legegyszerűbb jelenet, egyszemélyes maszkos alakoskodás bemutatását, a nyilvánosság előtt való megjelenítését is megelőzi a felkészülés, az előkészület valamilyen formája. A szokás, a játék szerkezetének, dramaturgiai felépítésének a kialakulásában rendkívül fontos szerepe van az alkalomnak. Egy naptári naphoz szorosan kapcsolódó dramatikus népszokást meghatároz az ünnephez kötődő, periodikusan ismétlődő hagyomány, amelyben a szokás szerkezetére nincs, vagy csak kismértékben van befolyással a játék funkció. Ide elsősorban a vallásos dramatikus szokások köre, a karácsonyi, vízkereszti, pünkösdi játékok tartoznak. Ezeknél az előkészületet eleve meghatározza a naptári alkalom által szabályozott hagyomány.
Lényegesen eltérőek a szabályok azoknál a dramatikus szokásoknál, amelyek egy-egy alkalomhoz csak lazán kapcsolódnak. Ezeknél a játék funkció lép előtérbe, és bizonyos értelemben az alkalomtól függetlenül önálló életet is élhetnek, vagyis egy olyan repertoárba tartoznak, amelyből a szükségletnek megfelelően kiemelhetők és „színre” vihetők.
A szervezésben és az előkészítő tevékenységben igen gyakran szokásonként, illetőleg játékonként lényeges különbségek figyelhetők meg. Vannak olyan játékok, amelyekre a bemutatás előtt hetekkel korábban megkezdődik a felkészülés, s ismeretesek olyan jelenetek, amelyek egy alkalmas pillanatban, spontán alakulnak ki. Éppen ezért idevonatkozó általános érvényű megállapításokat csak nagy vonásokban lehet tenni. Elsősorban néhány nagyobb, összetettebb játék előkészületi, szervezési szakaszai szolgálnak fontosabb tanulságokkal.
A szobai játékok és jelenetek a szervezést illetően lényegesen eltérnek a nyilvános téren zajló dramatikus szokásoktól. A szervezést, illetőleg az előkészületet meghatározza, hogy kisebb vagy nagyobb játékot mutatnak-e be. Az ún. kisebb jeleneteknél, különösen, ha az egyszemélyes, gyakran előfordul, hogy a játékos különösebb előkészület nélkül, a legegyszerűbb kellékekkel lép a nézők elé. Ilyenek lehetnek például a zsáneralakok, cigány, koldus, terhes asszony, vagy a halál. A „beugrás” természetesen feltételezi azt, hogy a játékos abban a szerepben már korábban is megjelent. Teljes spontaneitásról azonban lényegében sohasem beszélhetünk, mivel mindegyik játéknál felfedhetők az előzmények.
A többszereplős szobai játékokat mindig előre megtervezték. A gyakran 15–20 fős csoport olykor különböző korosztályú tagjai egy jól összehangolt felkészülési terv szerint készültek a bemutatóra. Az előkészületeknél a kezdeményező játékos, a szervező személy kerül a középpontba. Róla külön is szólunk.
Az előkészület első szakaszában a játékosok, a szereplő személyek kiválasztása, „összeállítása” a legfontosabb. A résztvevők egy része korábban is szerepelt már, de az esetenkénti újabb játékosok miatt próbákat tartottak, ahol a jeleneteket begyakorolták. Színjátéki szempontból nagyon lényeges az, hogy a szereplők a játék fő vonulatát megtartva szabadon, talán úgy is mondhatnánk, rugalmasan alakítják a szerepüket, mozgásukat, a beszédmódot, a mimikát, még a kellékeket is. A fő elv az, hogy a játék, a jelenet sikeres legyen, töltse be a szórakoztatás funkcióját. A „rendezés” e célnak igyekszik megfelelni.
A felvonulós játékok szervezése az előzőektől eltérően alakult. Ezen csoportok tagjait sokkal inkább résztvevőknek, mint szereplőknek nevezhetjük. Többnyire heterogén együttesek vonulnak végig a falun a farsang időszakában. Ezekben a változatokban a temetési paródia leegyszerűsödött, a prédikáció elmaradt, a játék a farsang szimbolikus eltemetésévé, elbúcsúztatásává vált. Szereplő személy bárki lehetett, se különösebb 275adottság, sem felkészülés a halottas játék felvonulásához nem volt szükséges. Ahol kivételesen a parodisztikus prédikációs búcsúztatás előfordult, valójában összetett játékok, tekintve, hogy a felvonulást követően vagy előzőleg a prédikációs jelenetre zárt környezetben, illetőleg ún. álló helyzetben került sor. Az ilyen játékok szervezése és a személyek kiválasztása a szobai bemutatáshoz hasonlóan történt.
Hasonló módon történt más összetettebb, többszereplős szokás, dramatikus játék, szobai jelenet és nyilvános felvonulás szervezése. A játékok sikere, a dramatikus szokások pontos lebonyolítása majdnem minden példában azt mutatja, hogy az legtöbbször a szervezői képességekkel, az irányításban nagy tapasztalatokkal rendelkező személy tevékenységéhez kapcsolódik. A jó képességű egyének alkotóereje magával ragadja a közösség azon tagjait is, akik egyébként a passzív típushoz tartoznak. Ezeknek a személyeknek a szerepe jóval több, mint amit a szokás megőrzésével, életben tartásával és funkcionálásával kifejezhetünk. A parasztságnak a tömegekre ható, cselekvésre bíró vezető egyéniségei közé tartoznak.
A többszereplős szokásoknál, különösen, ha dramatikus játékról van szó, organizátor, betanító egyének közreműködésére föltétlenül szükség van. Nagyobb szokáskomplexum esetében előfordul, hogy két vezető, irányító személy tevékenykedik a szokásközösségben. Így például a lakodalom alkalmával jól megfigyelhető két (néha több) vezető szerepet betöltő egyén működése. A lakodalomban rendszerint igen tekintélyes számú vendég vesz részt, akik a lakodalmi szertartások kezdetétől a szokásközösség tagjaivá válnak, és a lakodalom rendjéhez igazodnak. A lakodalomban részt vevő szokásközösséget mindenekelőtt egy kijelölt személy irányítja, a vőfély. Az ő kijelölése nem a szokásközösség által történt. A lakodalmas ház tagjai, esetleg a szűkebb rokonság jelölte ki, kérte fel erre a tisztségre azt a személyt, aki minden tekintetben megfelel a szokás zavartalan lebonyolítására, és személye a szokásközösség tagjainak egyetértésével találkozik. Erre különösen nagy gondot fordítanak. A lakodalom másik vezető, a szokásközösségből kiemelkedő személye a tréfa- vagy játékmester. A lakodalmi komplexumban ugyanis külön szokásban – valójában szokás a szokásban – szerepelnek a játékosok. A lakodalomnak nem szükséges velejárói – mint ahogy már sok helyen ismeretlenek –, de ott, ahol még előfordulnak, egy-egy személy, a játékkal kapcsolatosan kiemelkedő egyén nevéhez, illetőleg jelenlétéhez fűződnek. Megfigyeléseink szerint a lakodalmi játékok és más dramatikus szokások gyakorlása az esetek többségében a kiemelkedő képességekkel, játékismeretekkel rendelkező egyének jelenlétével áll összefüggésben.
A hagyományőrzésben természetesen rendkívül fontosak a szereplők és a nézők is. A dramatikus szokásokban, népi színjátékokban részt vevők megjelölésére nem minden tekintetben egyértelmű a szereplő megjelölés. Ez többnyire a hivatásos színházban használt fogalom, illetőleg ezen a ténylegesen szerepet alakítót értjük. Ilyen alakítással a dramatikus szokások jelentékeny részében nem találkozunk. A színjátékszerűbb, összetettebb, előkészületet, szervezést, rendezést kívánó, dialógusokra épült játékokban azonban a játékos, az alakoskodó személy az eredeti értelemben vett szereplőnek is tekinthető. Így ezt a fogalmat alkalmazzuk a nézőktől, a közönségtől való megkülönböztetésül, bár a résztvevő terminus lenne a legmegfelelőbb, mivel a dramatikus szokásokban gyakran előfordul, hogy a nézőből szereplő lesz, illetőleg minden résztvevő egyúttal a szokás gyakorlója is. Különösen vonatkozik ez az átmeneti formákra, azokra a szokásokra, rítuscselekvésekre, amelyek a dramatikus játékok felé közelítenek, s ebben a legkorábbi szakaszban a néző és a szereplő még nem különül el.
276A szereplőhöz szerep asszociálódik. A színész szerep szerint játszik. A népi játékok szereplőjének nincs – vagy csak ritkán – írott és pontosan meghatározott szerepe. Elsősorban azért nincs, mert a hagyomány által szabályozott keretben működik. Nem a szerepkönyv határozza meg a cselekvést, hanem a tradíció, amelybe a játékos beleszületett, s azáltal a nézőkhöz, a közönséghez – ami egyúttal a hagyományt fenntartó és szabályozó közösség – igazítja a „szerepjátszást”.
A különböző alkalmakhoz kötődő szokások szereplőinek, résztvevőinek összetételében bizonyos eltérések figyelhetők meg. A szokásalkalmakon kívül olykor meghatározó volt az is, hogy a játékra a házban vagy nyílt téren került-e sor. Továbbá az is befolyásolta a szereplők kiválasztását, hogy egyszemélyes jelenetet, dialógust vagy csak „néma” megjelenést kellett produkálni. Mielőtt ezekre néhány példát említenék, általánosságban megállapítható: a dramatikus játékok szereplői férfiak voltak, a női szerepeket is ők alakították. Természetesen vannak kivételek. Ismeretesek olyan betlehemes játékváltozatok és más, vallásos jellegű szokásjátékok, amelyekben nők, gyakorlatilag leányok vettek részt. Mindezek azonban újabb formációk. A népi színjátékokra a férfi szereplő (fiúgyermektől idős férfiig) a jellemző. További szigorítás is megfigyelhető; gyermek, suhanc, legény vagy – lényegesen ritkábban – házasember a játék szereplője. Ehhez még társadalmi különbségekből adódó kötöttségek is járulhatnak.
A szereplők és a nézők kérdésköréhez nagyszerű példát nyújt a lakodalom, amely alkalommal a közösség legkülönbözőbb egyedei vannak jelen, s amikor nemcsak a játékokat bemutatók, hanem a résztvevők közösen egy ceremónia szereplői is. A lakodalom kiváló alkalmat nyújt a szereplők és a közösség együttműködésére. A lakodalomnak mindig jelentős számú résztvevője volt. Ez a csoport kor és nem szerint a legkülönbözőbb egyedekből tevődött össze. Lényegesen különbözött például a fonó közösségétől, ahol azonos osztálybeli leányok és legények voltak jelen. A lakodalom közössége összetételét illetően megközelítette a „hivatásos” színjátszók közönségét, ahol minden megkötöttség nélkül ugyancsak a legkülönbözőbb korosztályú és különböző nemű személyek lehettek jelen. Ezen lényegesen nem változtat az, hogy a lakodalom résztvevői meghívás nyomán kerültek egy közösségbe. A játékok egy részét a vőfélyek, a lakodalomban részt vevő legények és egyéb résztvevők, másik részét pedig a nem hivatalos, a többnyire maszkban megjelenő személyek alakították, illetőleg mutatták be. A hívatlanok szinte kivétel nélkül néma jelenetekben léptek fel, az esetek többségében maszkot, álarcot viseltek. A lakodalomban részt vevő személyek pedig többnyire szöveges jeleneteket adtak elő, általában maszk nélkül. A hagyomány által kialakított lakodalmi mozzanatok sorában fontos szerepet kapott a játék, amelybe a lakodalomban részt vevők részint mint cselekvők, részint mint nézők bekapcsolódtak. Rendkívül fontos itt annak a hangsúlyozása, hogy a lakodalomban nemcsak felnőttek, hanem gyerekek is jelen vannak, s élénk részesei a lakodalom minden mozzanatának.
A nézőknek a játékosokkal való kapcsolatát jól mutatja éppen a lakodalomban a temetés paródiája. Nagyszámú példa igazolja, hogy a játékot bemutató férfiak, gyakran idősebb, komoly emberek a legnagyobb természetességgel játszanak, mondják el az obszcén prédikációt és mutogatják a fallosz-imitációt. Szoros kapcsolat van a szereplők és a nézők között, mivel az obszcén, trágár beszédre, jelenetre egyébként nem kerülne sor. Nyilvánvaló, hogy sajátos pszichikai szituációt teremt a játék, amelyben a szereplő és a néző azonos hagyománynak a részese, hordozója és képviselője.
A nézők a játékosok megjelenését nagy érdeklődéssel várják. Nem a közönség megy 277a játék megtekintésére, hanem a szereplők mennek a nézőkhöz. A maszkos alakoskodásban a szereplők személyére is kíváncsiak a nézők, bár többnyire a jelenet alatt a játékos az inkognitóját meg tudja tartani. A játékosok és a nézők között a szobai játékokban különösen közvetlen a kapcsolat, mivel nincs színpad, a játékhely egybeesik a nézők tartózkodási helyével, a mulatóhellyel vagy a lakással. Gyakran párbeszéd alakul ki a játékosok és a nézők között. A vásárlási jelenetekben a vevők szerepét szinte kivétel nélkül a nézők alakítják. Így valójában közös produkcióról beszélhetünk. A nézők aktív bekapcsolását a játékba a szereplők gyakran provokálják, sőt bizonyos jelenetek a nézők aktivizálására irányulnak. A közbeszólások, a jelenetre, a maszkos alakokra vonatkozó megjegyzések eleven kapcsolatot mutatnak a nézők és a játékosok között. Számos játékban a nézők dallal, tánccal váltak a dramatikus szokás részeseivé. E téren semmilyen kötöttség nem volt, a játék a pillanatnyi körülményekhez igazodva alakult.
A dramatikus szokások, népi színjátékok megnyilvánulási formáiban a szereplők és a nézők azonos kultúra hordozói, együttesen a hagyomány éltetői, s funkcionális szempontból teljesen mellékes, hogy személy szerint kik a szereplők és kik a nézők. A szereplők a nézők igényeit teljesítik, a nézők pedig a hagyomány szabályainak teljesítését várják a szereplőktől. Ezek érvényesülése biztosítja a két pólus harmonikus kapcsolatát és a szokások funkcionálását.
A dramatikus szokások és játékok bemutatása során rendkívül fontos a színhely. A szokások és népi színjátékok bemutatása nem igényel színpadot. Mivel a játékokat a hagyomány élteti, így a cselekményeket csakis a megfelelő miliőben lehet lefolytatni. Ellenkező esetben, a játék színpadra vitelekor megszakad a kontaktus az éltető közösséggel, a játék a „műdráma” igényével lép fel, s ez biztos bukást eredményez. A népéletben a „színpad” azonos a mindennapi élet, a környezet színtereivel – lehet utca, udvar, lakás, kocsma, csűr, istálló, hodály stb. A különböző szokások és játékok nagymértékben alá vannak rendelve nemcsak a hagyomány által szabályozott kereteknek, hanem annak a miliőnek is, amelyben bemutatásra kerülnek. Természetesen az a hely, ahol játszanak, ahol a cselekmény folyik, lényegében a színpadnak felel meg. Csakhogy a színházban a szereplők mindig egy meghatározott helyen játszanak, a népi dramatikusjátékok résztvevői pedig mindig más-más helyen. Ez a körülmény a játék formáját, szerkezetét és az „előadást” nagymértékben befolyásolja. Szinte nincs két azonos színhely, ahol egyformán lehetne bemutatni a játékot, vagyis voltaképpen igazodni kell a miliőhöz. Nincsen függöny, díszlet, sem külön világítás, és természetesen súgó sincsen. A bemutatást nem lehet színházi manipulációkkal befolyásolni, az arcmimikát fényeffektusokkal kiemelni, vagy a beszédet halkítani, erősíteni stb. Éppen ezért a népi játékokban a szereplők a körülményekhez igazodva mindent kontúrosabban, erőteljesebben és gyakran harsogóbban igyekeznek kifejezni. A szobában, zárt térben bemutatandó játék előkészítése a szereplők feladata. A bejelentő, a kéreztető vagy a maszkos alakok megjelenésekor a jelenlévők többnyire a szoba közepén biztosítanak helyet a játéknak. A gyakorta szűk játéktér nagymértékben befolyásolja a jelenet érvényesülését. A nézőkkel való közelség viszont életszerűvé, mozgalmassá teszi a játékot. Miután szinte lehetetlen határvonalat húzni a játékosok és a nézők között, ez utóbbiak szabadon kifejezésre juttathatják érzelmeiket, és lehetőséget adnak az improvizálásokra.
Ugyanannak a játéknak különböző színhelyeken való bemutatására példaként említjük a temetés paródiáját. Erre a játékra a legkülönbözőbb helyeken és alkalmakkor került sor: lakodalmas házban, fonóban, csűrben, kocsmában, utcán stb. A játék lefolyása 278nyilvánvalóan mindig igazodott a helyhez is. A felvonulós halottas játékban (főleg a farsangi felvonulásban) a szöveges jelenet rendszerint elmaradt, többnyire a halottat sem élő szereplő alakította, hanem szalmabábu, koporsó-imitáció jelképezte. Nyílt téren a játék a siratásban, jajgatásban kapott hangsúlyt. Zárt térben, szobában, pajtában stb. a hangsúly a prédikációra tevődik. Ez adja a produkció lényegét és az azzal összefüggő obszcenitás, fallosz-mutogatás és mindezeknek „színpadiasabb”, színjátékszerűbb előadása. A különböző színhelyekből adódóan hasonló jelenségek figyelhetők meg más dramatikus játékkal kapcsolatban is.
A színjátékok dramaturgiájában nem kis jelentőségük van a kellékeknek. A színházban előadott darabokban a színész szerepének megfelelően a szükséges kellékek rendelkezésre állnak. A népi gyakorlatban csak ritkán fordul elő, hogy állandó kellékek vannak. A betlehemes játékokat évről évre bemutató csoportok rendszerint megőrizték felszerelésüket, a templomot, csillagot, csákót, süveget, kardot stb., s a következő alkalommal ugyanazokkal a kellékekkel játszottak. Néhány maszk használatában is ez figyelhető meg. A fából készült maszkokat (pl. ló-, kecske-, gólyamaszk) ismételten felhasználták. Figyelemre méltó azonban, hogy a tulajdonostól nem kérik kölcsön, s ha az a játékban már nem vesz részt, a maszk használaton kívüli tárgyak közé kerül. A bőr-, vászon- vagy papírmaszkokat évről évre, alkalomról alkalomra újra készítik. Ebből is következik, hogy két azonos maszk nincs. A legkülönbözőbb változatok fordulnak elő. A változatosságot csak akkor lehetne kellőképpen érzékeltetni, ha a megfigyelések száma nagyobb lenne. Mivel a famaszkok kivételével a többiek egyszeri használatúak, ma már aligha ismerhetők meg teljesen a magyar népi maszkok változatai. Anélkül, hogy a maszkok kérdéskörének tágabb összefüggéseire kitérnénk, itt csak mint a játékok kellékeit említjük. A maszkok számos formája volt ismeretes. A már említett maszkokon kívül az arc elfedésére, illetőleg az utánzásra használtak még kucsmát, kalapot, kendőt, szitát, cserépfazekat és igen gyakran tököt. (A maszkírozáshoz használt lisztet, lekvárt, kormot, festéket stb. nem soroljuk a kellékek közé.)
Az öltözetben, a maszkírozásban és a kellékekben a legkülönbözőbb variációk figyelhetők meg, a cél azonban azonos: utánzás és karikírozás. Az attribútumok tekintetében a jelképes érzékeltetéstől a naturalisztikus megoldásig számos forma ismeretes.
A népi dramatikus szokások, színjátékok, különböző maszkos jelenetek egy részének jellegzetes kezdő-, illetőleg nyitóformulája van, amelyet a népi elnevezés szerint bekéretésnek ~ bekéretőnek, behívásnak ~ behívónak, illetőleg a maszkos pantomimjátékokban maskara bekéretőnek, maskara beköszöntőnek nevezzük.
A népi játékokban, színjátékszerű jelenetekben éppen úgy, mint a vásári komédiások vagy a hivatásos színészek által előadott egyes darabokban egy személy a produkciót bejelenti, a közönség figyelmét felkelti, rövid tájékoztatást ad a szerepről és az előadókról. Funkciója megegyezik az antik játékok prológusáéval, amelyben ugyancsak tájékoztatást kap a néző a bemutatandó darabról, illetőleg a színre lépőkről.
A játék bejelentője a produkció megkezdése, sőt tulajdonképpen a szereplők megjelenése, „színre” lépése előtt a közönséggel, a jelenlévőkkel tudatja az alakoskodók, a játékosok érkezését, és engedélyt kér, némely esetben – mint azt majd látjuk – engedélyt ad a játék bemutatására.
A népi játékok számos variánsának a prológus, a bekérető formula rendkívül jelentős része, és a bejelentő személy, a kéreztető különösen fontos alakja. Ez a személy gyakran a játék első szereplője, akinek fellépése önálló jelenetnek is tekinthető.
279A bekéretés~bekérető és a behívás~behívó fogalmakkal kapcsolatban szükséges hangsúlyoznunk, hogy a kettő között jelentésbeli különbség van. Ez utóbbi azokra a példákra vonatkozik, amikor az egyik szereplő a színre lépéskor megnevezi magát, és behívja a következő játékost és így tovább. Ez nem vonatkozik minden olyan népi játékra, amelyben bekéretés~bekérető van. Ezekben a játékos engedélyért folyamodik a közönséghez (többségben a „színhely” tulajdonosához), hogy „színre léphessenek”, megjelenhessenek és a produkciójukat bemutathassák. A behívás~behívó voltaképpen az engedély megkapása után vagy azzal egy időben történik, és már a játékot, a színre lépést jelenti. Ez a típusú behívás~behívó kevesebb, mint a bekéretés~bekérető. Ennél a játékra és a játékosokra vonatkozó tájékoztatás a jellemző, azaz a bekéretés~bekérető szorosabb értelemben prológusnak tekinthető. Ezen a funkcióján az sem változtat, hogy a játékok egy részében a bekéretés~bekérető csak néhány szavas engedélykérésre és arra adott válaszra redukálódott. Ezzel összefüggésben hangsúlyozandó, hogy a bekéretés~bekérető egyik célja a játszási engedély megszerzése volt. A másik – s általában ennél fontosabb – funkció az expozíció, a játék és a játékosok rövid bemutatása.
Prológus csak zárt térben – szobában, csűrben, pajtában stb. – bemutatott jelenetekhez kapcsolódik. A szabadtéri játékokban is előfordul olykor hasonló formula, de ennek a célja elsősorban a figyelemfelkeltés, a közönség invitálása a produkció megtekintésére. Ilyen például a mádi szüreti felvonulók előtt haladó dobos szerepe, aki kikiáltással adja hírül a falu lakosságának a szüreti ünnepség programját.
Prológussal az ún. „világi tárgyú” dramatikus játékok két jelentős csoportjában találkozunk. Mindkettő külön-külön alkalomhoz kapcsolódik. A magyar népi színjátékok e körbe sorolható darabjai a fonóházban – többnyire farsangkor – és lakodalomkor kerültek bemutatásra. A játék fontos résztvevője a prológust elmondó személy, akinek többnyire csak ez a funkciója, a játékok egy részében azonban aktív szereplő is.
Különösen figyelemre méltóak a fonóházi jelenetek, amelyek az engedélyt kérő személy megjelenésével kezdődtek. Köznapi ruhában lépett a házba, maszkkal vagy más módon arcát nem takarta el, tehát a jelenlévők előtt a személyét nem titkolta. A játékra, jelenetre várók az ő rövid szereplése alatt kint az ajtó mögött vagy az udvaron tartózkodtak. A produkció fogadtatása, a figyelem felkeltése szempontjából nagyon fontos volt a bekérető jó fellépése, határozottsága. Ezért minden esetben különös figyelemmel választották ki a játékosok a bekérető személyét, még akkor is, ha csak egy-két mondatból állt az engedélykérés, a bejelentés.
Az általános, egyszerű bekérető formulában a bekérető, miután a kopogtatás után belépett, röviden kért engedélyt: „Jó estét kívánok. Van egy pár vendégem, megengedik, hogy bejöjjenek?”
A bekérető jelentésére és kérésére a házigazda vagy a háziasszony válaszolt, általában csak egy-két szóval: „Jöhetnek!”, „Na, hadd jöjjenek!”, „Jöhetnek, ha jók lesznek!” Ritkábban hagyományos verses válaszformulák is előfordulnak. Természetesen alkalomszerűen a rögtönzés számos egyedi, egyszeri variánst eredményezhet. Az engedély megadása után a bekérető személy kinyitja az ajtót és kiszól a várakozó játékosoknak: „Na, gyertek befele!”, vagy: „Jöhettek!” Olykor a bekéretőnek már az utolsó szavára – lényegében a válasz megvárása nélkül – belépnek a játékosok. Ezután a bekérető félreáll, s nézőként figyeli a jelenetet.
A prológusnak, a bekérető formulának rendkívül fontos funkciója van a lakodalmi maszkos játékokban. A lakodalmi színjátékszerű jelenetek a szereplők szerint két nagy 280csoportba sorolhatók. Az egyikbe azok a játékok tartoznak, amelyeket a lakodalomba hivatalos vendégek játszanak. E játékokhoz nem kapcsolódik prológus, vagy csak ritkán. A második csoportba a maskurások, macskurások, a szűrösök, a hívatlanok jelenetei tartoznak. A maszkos alakok „színre lépését” az alföldi lakodalmakban kivétel nélkül megelőzi a prológus valamilyen formája.
Az alföldi lakodalmak szinte elmaradhatatlan alakjai voltak a hívatlanok. Vacsora után, többnyire éjfél körül érkeztek a lakodalmas házhoz. Két-három legény ment együtt. A vőfélynek szóltak, jelentse be a házigazdának, hogy bemehetnek-e. Ha az engedélyt megkapták, kiszóltak nekik: „Jöhetnek a szűrösök!” Egy nótát húzattak nekik. Megtáncoltatták a menyasszonyt. Adtak nekik italt s ételt is. Egy tánc után azonban el kellett menniük. Ha viszont a szűrösök a vőfély barátai voltak, akkor betaposásig, azaz a lakodalom befejezéséig ott maradhattak. Néhol a hívatlanok éjfél előtt érkeztek a lakodalmas házhoz. A vacsorát követő harmadik-negyedik tánc után került sor a maszkos alakok beengedésére. A fejükre harisnyát húztak, vagy korommal, mésszel kenték be az arcukat, hogy ne ismerjenek rájuk. Kezükben fakanalat vagy vesszőt tartottak, amivel ráütöttek annak a kezére, aki le akarta rántani az álarcukat. A vőfély vagy a násznagy fogadta őket. Megkérdezte tőlük: „Honnan jöttetek? Van-e útleveletek?” A maskurák nem szóltak, csak fejükkel intettek és átnyújtották az „útlevelet”: egy írásnélküli papírt vagy tőzeglapot, vagy a kemence előtét. A vőfély vagy a násznagy arról „olvasta” a bekérető szövegét.
A lakodalmi maszkos alakoskodók bekéretője, inkább bejelentője vagy behívója a vőfély, ritkábban a násznagy. Van azonban arra is példa, hogy a lakodalmi alakoskodókkal is külön bekérető személy jár. Így például sok helyen a hívatlanokat egy megbízott legény vezette be a lakodalmas házba, az kért engedélyt a megjelenésre, és beköszöntőt mondott a násznépre.
A lakodalmi bekéretőkkel kapcsolatban szükséges hangsúlyoznunk, hogy az alakoskodók általában már bent vannak a házban akkor, amikor a vőfély a bemenő verset, az útlevelet, a bekireckedő levelet, a beköszöntőt elmondta. Ritkábban fordult elő az előzetes bekéretés. Tulajdonképpen bemutatásról van szó, melyben a vőfély egyfajta produkciójának lehettek tanúi a jelenlevők. Tréfás szövegű bemutatásán a közönség éppúgy szórakozott, mint az alakoskodók játékán.
A játék bemutatására az engedélyt többnyire versben kéri. Utal arra, hogy odakint kecskét, medvét, lovat alakító vagy különböző jelenetet bemutató játékosok várakoznak. A bejelentésben gyakran az áll, hogy a látogatók idegen országból érkeztek, és pihenésre, megszállásra kérnek engedélyt.
A bejelentő-bekérető formula szórványosan más játékokban is előfordul. Így például a disznótori maszkos alakoskodás egyes változataiban a játék bekéréssel kezdődik. Ilyen – többnyire – verses köszöntők az adományszerző kántáló szokásokhoz is kapcsolódnak. Ezekben a prológus lényegében azonos a produkcióval.
Nagyszámú példa mutatja, hogy a dramatikus szokások, színjátékszerű táncos, komikus jelenetek és különböző szobai játékok egy részéhez elmaradhatatlanul hozzákapcsolódik a bekérető formula, a prológus. Kiemelkedő jelentősége a lakodalmi színjátékszerű szokások, maszkos jelenetek köszöntőjének, behívójának van. Jelentőségét különösen emeli az, hogy az idetartozó szokások többségében a bekéretés valójában azonos a játékkal. Ha az alakoskodók nem mutatnak be önállóan jelenetet, voltaképpen a megjelenésükre szabott verses formula nyújtja a produkció lényegét. A maszkos, komikusan 281öltözött alakok bizonyos vonatkozásban aktív jelenléte nagymértékben meghatározza a jelenet hatását. Mivel a szöveg elmondása alatt az alakoskodók jelen vannak, tulajdonképpen már nem egyszerűen bekéretésről van szó, hanem magáról a produkcióról. Természetesen, ha a beköszöntő után a jelenet – mintegy következő felvonásként – kiegészül az alakoskodók valamilyen tréfás játékával, ez esetben a bemutatás, a prológus kettős funkciót tölt be. Egyrészt önmagában is produkció, másrészt kitűnően előkészíti a közönséget a játékra. A lakodalmi játékok mindig vidámságot, derűt sugároznak. A jelenetek többnyire a bohózat felé hajlanak. A prológus tréfás szövege mintegy előre jelzi a játék jellegét, és fokozatosan emeli a közönség hangulatát a derűtől a harsány nevetésig. E tekintetben a prológus a játék funkcióját tölti be. Monológ statisztákkal.
A magyar dramatikus népszokásokat, népi színjátékokat és a különböző maszkos alakoskodásokat témakörök és maszktípusok szerint mutatjuk be. A különböző szokásalkalmak játékait, jeleneteit és alakoskodó figuráit összevonva önálló csoportokba soroltuk. A dramatikus szokáshagyomány játékrepertoárjának bemutatását a nagyobb, összetettebb, többszereplős jelenetekkel kezdjük.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
