Egyházpolitika,
Egyházpolitika, az állam és az egyház közötti viszony szabályozására vonatkozik, s jelenti egyrészt a) az ennek a viszonynak célszerü szabályozására vonatkozó tudományos elveknek foglalatját, másrészt b) az eljárást, melyet az egyház az állam, s viszont az állam az egyház irányában, az egymáshozi viszonyok tényleges szabályozásában követ. Az államnak a valláshoz való viszonyát szabályozó célszerüségi elvek foglalatja képezi a valláspolitikának tárgyát. A fontosságnál fogva, melylyel az egyház az államnak egész kulturéletére, a befolyásnál fogva, melylyel az egyház s közegei az állami életre birnak, az állam és egyh. közötti viszonynak helyes szabályozása ugy a törvényhozás mint a közigazgatás terén a politikának egyik kiváló feladatát képezi. A viszonyt szabályozó törvényeket egyházpolitikai törvényeknek nevezik. A feladatnak ugy gyakorlati, mint elméleti megoldására célzó törekvések századok óta folynak, mindeddig - legalább mindkét felet egyaránt - kielégítő eredmény nélkül, amiből azt lehet következtetni, hogy ily eredmény egyelőre s belátható időkre alig remélhető. De vagy talán ép azért nem is ily eredménynek elérése a cél, hanem az, hogy az egyháztól független államnak érdeke kellően megóvassék és biztosíttassék, az államnak abszolut szuverenitása csorbát ne szenvedjen, s tekintettel arra, hogy napjainkban az államban tényleg több egyház létezik egymás mellett, a kölcsönös esetleges rivalitások ellenében a békés együttlét megszilárdíttassék, megzavarásának eleje vétessék, ami legbiztosabban - s tekintve, hogy az állam nem az egyházban, hanem a létező egyházak fölött áll, az államnak már ily állásából kifolyólag - csakis az egyházak közötti teljes egyenjoguság és paritás alapján történhetik meg.
A viszony szabályozására vonatkozó s a népek történetében érvényesült rendszereket illetőleg megkülönböztethetők: az egységi rendszer a teokráciai államokban, s a görög és római köztársaságokban; amott a vallásnak, emitt az államnak mindent abszorbeáló hatásával, akként t. i., hogy amott az egyház volt az állam is, emitt az állam volt az egyház is. Az uj korban a rendszernek az államegyház rendszer felel meg, a melyben az államnak a feje egyuttal egyházfő is. Igy van ez Oroszországban. Napoleonnak is azt tanácsolták, hogy egy ujonnan alapítandó francia nemzeti egyház élére álljon, miből azonban semmi sem lett. Az egységi rendszer mellett az állam és egyház egysége folytán a kettő közti viszonyról nem is lehet szó, mert kettő közti viszony okvetlen kettőt, az egyháztól külön létező államot, s az államtól külön létező egyházat, tehát dualisztikus rendszert tételez fel. Ide tartozik különösen: a francia Gallicanismus, mely a pápa hatalmát kizárólag az egyházi ügyekre szorította a Hontheim Miklós trieri felszentelt püspök által alapított s irói álneve Justinus Febronius után Febronianismusnak nevezett rendszer, mely a pápa hatóságfőnökségének tagadása mellett az államhatalmat érvényesíti, s hathatós támaszt nyert II. Frigyes alatt az indifferentizmusban, II. József alatt a Josefinismusban; hazánkban a katolikus érzelmü férfiakban is határozott hivekre talált. Itt említendő végül az amerikai rendszer, mely szerint az államban létező egyházak egyszerüen magánjogi testületek teljes magánjogi szabadsággal, közjogi és politikai szerep nélkül. A viszony rendezésénél figyelembe veendő főszempontok pedig: az állami egyházfenség (jus circa sacra), amelynél fogva az egyháznak az állam politikai vezetésére befolyása nem lehet, az állami feladatok körül az állam függetlenül és önállólag intézkedik, jogosítva van az állam céljaival ellentétben álló egyházaktól az elismerést megtagadni (jus reformandi), a már elismert egyházaknak egymásközötti függetlenségét, önállóságát s a teljes paritást biztosítani; - az egyházvédjog (jus abvocatiae), mely az egyházak fölött álló állam által hasonlóan a paritás elvének alapján gyakorlandó; - az állam főfelügyeleti joga, melynek természetes folyományaként említtetik a tetszvényjog (jus placeti) vagy is az államhatalom joga, hogy kötelező jellegü egyházi határozatok az államhatalommal előzetesen közöltessenek, amely azoknak jóváhagyását megtagadhatja. Az államot megillető jogok felsorolásánál előfordul még ez a két műszaki kifejezés: «jus cavendi» és «apellatio ab abusu»; az első alatt az államnak azt a jogát értik, melynél fogva az egyház részéről eredhető sérelmek ellen magát előzetes intézkedések által biztosíthatja, az egyházhatalmat megszoríthatja; a második az egyházi hatalomnak visszaélés ellen fellebbezést enged a világi hatósághoz. Az egyház ezekkel szemben a Curialis vagy pápai rendszert (sistema papale) állította fel, mely azon két alapelven sarkall, hogy a pápa mint az üdvözítőnek helyettese, minden egyházhatalomnak egyedüli s kizárólagos birtokosa, a többi egyházfejedelmek azért egyházi hatalmat csakis pápai meghatalmazás alapján gyakorolhatnak, s hogy a keresztény fejedelmek a hozzájuk az üdvözítőnek, tehát az Istennek nevében és képviseletében intézett megkeresésnek, kivánalomnak engedelmeskedni kötelesek. A fennebb vázolt állami álláspont alapját képező s már Pufendorfra viszszavezethető elméletet «Collegialismus»-nak nevezik, ellentétben az amerikai rendszerrel, mely az állam és egyház közti elválás rendszerét képezi. Egyik főérdeme a E.-nak a türelmesség, tolerantia elvének érvényesítése, mely kisebb-nagyobb mérvben a modern államokban az uralkodó, melylyel szemben az egyház a Curialis rendszerhez ragaszkodik, a türelmesség elvét feltétlenül elveti, s a «non possumus» álláspontnak elvi fentartása mellett, a viszonyok kényszerítő hatása alatt teendő engedményeknek csak ideiglenes «modus vivendi» jelleget tulajdonít.
Hazánkban a régibb törvényeken, s azokon a törvényeken kivül, melyek csak részben E.-i tartalmuak, minők a népoktatásról (1868, 38.), a középiskolai oktatásról (1888, 30.; 1889, 27.; 1892, 30.) szóló törvények; különös fontossággal birnak: az 1848. 20. t.-c. a vallás dolgában, mely az unitárius vallást törvényesen bevette, minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőséget és viszonosságot állapított meg; a vegyes házasságok s az áttérés kérdését a bécsi és linci békekötések alapján az 1791. 26. t.-c. módosításával szabályozó 1844. évi 3. t.-ket (a vallás dolgában) a görög nem egyesült vallásuakra is kiterjesztette; és (eddig papiroson maradt intézkedés) minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségleteinek közálladalmi költségek által való fedeztetését «elvben» kimondotta, megbizván a miniszteriumot, hogy az elvnek részletes alkalmazásával az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elé kimeritő javaslatot terjeszszen; a bárcsak rövid 2. §-ból álló, de nagy horderejü s korszakot alkotó 1867. 17. t.-c. az izraeliták egyenjoguságáról polgári és politikai jogok tekintetében, mely 1867. évi dec. hó 27. történt szentesítése után 1867. évi dec. hó 28-án mindkét házban kihirdettetett, s igy az akkori törvény értelmében ezen a napon életbe lépett; a bevezető sorai szerint is csak ideiglenes jellegü, mert csak «addig szóló», mig a vallásfelekezetek egyenjogusága törvény utján általánosan szabályoztatnék; 1868. évi 53. t.-c. a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról. Végül a vallás- és közoktatási miniszternek erre a törvényre, s jelesül annak 12. §-ára vonatkozó, 1890. évi febr. 20. kelt rendelete, melynek a politikai s egyházi körökben több oldalró tagadott érvényességét, az arra nem csak legilletékesebb, hnem egyedül illetékes m. kir. Kuria 1893. jun. hó 2. 11713/92. sz. a. hozott itéletében elismerte. Legujabban a vallás szabad gyakorlatáról, továbbá 1893 dec. 2. benyujtott két törvényjavaslat, melyek elseje a házassági jogot szabályozza, másika az 1868. LIII. t.-c.-nek némely határozatait módosítja.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
