ballada

Full text search

ballada: a középkorban kialakult epikai-lírai műfaj. Előzményei föltételezhetően a klasszikus ókori kultúrában kereshetők. Elnevezése középkori gyökerű. Egyrészt a speciális dalforma balade (ballade) nevével rokon, amely a 13. sz. végén Ny-Európában (francia, olasz, provanszál stb. nyelvterületen) egyszólamú refréndalformát jelentett és körtáncokhoz kapcsolódott. Másrészt az óangol ballad elbeszélő dal nevével rokonítható. A ballada szóhasználat mai értelemben irodalmi eredetű, először 1795-ben Percy alkalmazta. A magyar nép „hosszú ének”, „történet”, „történetes ének”-ként nevezi a balladát, másutt „régi ének”, „öreg ének” stb. kifejezések ismeretesek. Mo.-on a 19. sz. közepe óta használják, akkor még a románc szinonimájaként. A ballada népköltészeti műfaj, az irodalmi balladák folklórminták után születtek. Így válik el a népballada mint folklóralkotás a műballadától mint irodalmi alkotástól. A ballada műfaji sajátosságai szerteágazók. Az általános megállapítások is bizonyos típusú anyagra (pl. angol, német, orosz) vonatkozóan történtek, épp ezért ellentmondásosak. A szakirodalom egyaránt balladának nevezi a 2–3 versszakos amerikai favágóballadákat és a több száz soros délszláv balladákat, amelyek között viszont lényeges különbség mutatható ki műfaji tekintetben. Általában jellemző erre a verses epikai-lírai műfajra az eseménysor tragikus-komikus felépítettségi módja és a konfliktus kiélezett ábrázolására való törekvés, a tipikus események tömör szaggatott előadása; egyéniségek tipizált megjelenítése. Mindez a művészi általánosítás magas fokán áll, és így a ballada a népköltészetben kimagasló helyet foglal el esztétikai, poétikai tekintetben, és mindenképpen a népköltészet egyik csúcsát jelenti. – Tartalmi szempontok szerint az európai balladakatalógus megkülönbözteti az alábbi csoportokat: mágikus-mitikus balladák, vallásos tartalmú balladák, szerelmi balladák, családi balladák, társadalmi konfliktust tartalmazó balladák, sorscsapásokról, katasztrófákról szóló balladák, gyilkosság-balladák, tréfás balladák, ponya-balladák. Ezenkívül minden népnek vannak helyi balladái, amelyek a nemzeti költészet sajátos fejlődésének ismeretében értelmezhetők, így pl. a skandináv költészetben a lovag-ballada foglal el kiemelkedő helyet, a K-európai népeknél a betyár-ballada, jelentős, Amerikában a cowboy-ballada, Ausztráliában a bush-ballada stb. jelzi a balladaköltészet sokféleségét. A középkorból való Ny-európai balladák strófikus szerkezetűek voltak. Egy részük refrén-ballada, amelyet feltételezések szerint az előénekes adott elő, és a hallgató közönség a refrénnel kapcsolódott az előadásba. Az É-európai (angol, dán, feröeri, skandináv) balladánál a refrénes szerkezet a fejlődés későbbi szakaszán is jelentős. A strófaismétlő ballada egyszerű szerkesztési módot alkalmaz, amely szerint az ismétlődő strófákban egy-egy mozzanat (szereplő, helyszín, kérdés stb.) változik, és ez viszi előbbre az eseményközlést. Strófaismétlő szerkezetet alkalmaz a keretes ballada ( keretmese), ahol a kiinduló motívumra válasz a záró rész, a vetélkedő-balladák, valamint a talányfejtő ballada. Ez utóbbiak a középkori Ny-európai költészetre voltak jellemzőek. Számos népköltészetben nincs vagy nem általános a strófikus balladaszerkezet (román, bolgár, orosz stb.). A ballada kialakulására vonatkozóan többféle elmélet ismert: 1. a ballada az epikus költészet után, az elbeszélő hőséneket követően jelenik meg. 2. A ballada minden társadalomban egy adott fejlődési fokon létrejön, ha a megfelelő társadalmi-kulturális feltételek adottak. 3. A balladát egy meghatározott nemzet létrehozza, és onnan terjed tova a telepítésekkel, a kultúráramlatok következményeként. A magyar ballada – Vargyas Lajos szerint – a hősének után, francia hatásra terjedt el francia-vallon telepesek révén és egy új balladaközpontot képezett a 16. sz.-ban. – A magyar népballadák első feljegyzései a 19. sz. elejéről valók. Korábbi létezésüket bizonyítják a róluk szóló híradások (pl. Fehér László 1547 és 1575), históriás énekelőzmények (pl. Kádár István ének) és a 16. sz.-i széphistóriabeli megfogalmazások ( Szilágyi és Hajmási, 1561 és 1571, A katonalány 1570). A kódexek, énekeskönyvek és egyéb nyelvemlékek anyagával való összevetés alapján a kutatások megállapítják, hogy a magyar balladák nyelvi arculata 16–17. sz.-i megfogalmazásra vall. De mind témájukban, mind nyelvi eszközeikben számos, ennél lényegesen korábbi elemet őriznek. Pl. a Júlia szép leány ballada kereszténység előtti, ill. korai keresztény vallási felfogásra mutató költői képeket tartalmaz; a Kerekes Izsák ballada honfoglalás előtti kultúrára utaló kifejezéseket alkalmaz; a Kőműves Kelemenné ballada olyan hiedelemre építi mondanivalóját, amely kereszténység előtti kultúrával függ össze. A késő reneszánsz hatása is tükröződik a balladaköltészetben. Az antik témák balladai megfogalmazása (pl. Két királygyermek; Kis Júlia típusú balladák) és a családi, szerelmi problematika hangsúlyozott jelentkezése bizonyítja ezt (pl. „az akarata ellenére férjhez kényszerített leány” téma öt különböző balladatípusban jelenik meg). Balladaköltészetünknek ezt a rétegét, amely egyben legteljesebben képviseli a műfaj sajátosságait, klasszikus balladának nevezzük szemben a 18. sz. végétől kialakuló új stílusú balladákkal. Az előbbi csoportba tartozó régi stílusú balladák határozottabban mutatják a három műnem (líra, dráma, epika) megnyilvánulását, és így ebben a rétegben elkülöníthetők a tragikus, komikus balladák és a balladás dalok. – Az új stílusú balladák – melyek virágkora a múlt században volt – legegységesebb csoportját a betyárballadák alkotják. Ezeknek alapját a valóban létezett betyárok cselekedetei, élettörténetei képezik, az eseményeket azonban módosítva, tipizálva jelenítik meg a folklóralkotások. A K-európai betyárköltészet előzményeit a 15–16. sz.-i DK-európai hősénekköltészetben látjuk, de párhuzamai messze nyúlnak (Robin Hood-költészet, parasztfelkelések vezéreiről szóló énekek, törökellenes hősi harcokat megjelenítő költészet, távoli népek, pl. a grúzok betyárköltészete stb.). – A magyar betyárballadák hősére jellemző, hogy a valóságban útonálló, rablógyilkos személyt a népköltészet rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne, őt magát „igaz betyár”-nak nevezi. De emellett megtalálható a hősök durvaságának, pénzéhségének és egyéb negatív jellemvonásának költői ábrázolása is. A betyárballadák alakulását a 19. sz. végi ponyvák erősen befolyásolták, kifejezéskészletét egységesítették, az eseményleírást elhagyták és helyébe moralizáló, érzelmes részeket illesztettek a német rablóromantika hatására. – Az új stílusú balladák másik nagy csoportjába tartoznak a gyilkosságokat, sorscsapásokat balladaszerűen megjelenítő alkotások, amelyekben konfliktusábrázolás helyett egy tragikus, általában halállal végződő eseményt énekelnek meg. Művészi értékük nem éri el a klasszikus balladákét. Az új stílusú balladák jó része ponyvafüzetekben is megjelent, és az egész országban egységes megfogalmazásban vált ismertté. A legújabban kialakult balladák között ( katonaballadák, kórházballadák, kivándorlóballadák stb.) különálló egységet jelentenek a siratóballadák, amelyekben a hősök egyes szám első személyben számolnak be haláluk okáról. – A ballada előadásához a dallam szervesen hozzá tartozik, de sajátos balladadallam vagy dallamstílus nincs. Egy szövegtípust többféle dallammal lehet előadni, és ugyanazt a dallamot különböző szöveggel éneklik. A ballada előadási módja idő- és térbeli távolságoktól függően változatos. A 15. sz.-i skandináviai adatok szerint balladát még templomkertben is énekeltek tánc közben. Századunkban csak a Feröer-szigetek hagyományára jellemző a tánc. A 17. sz.-ban híres énekesek adták elő a balladát a Németalföldön. A századfordulói magyar megfigyelések a balladaénekes ünnepélyes, merev testtartását említik, amivel együtt jár, hogy a hallgatóság csak az előadás után juttatja kifejezésre érzéseit. Erre bármilyen társas összejövetelen (lakodalom, fonó, fosztó stb.) sor kerülhetett. A kötött dallamú (főleg új stílusú, giusto) balladákat közösen énekelték. A híres balladaénekesek egyben jeles nótafák, a hagyományőrző közösségnek kiemelkedő egyéniségei. – Irod. Greguss Ágost: A balladáról (Bp., 1885); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Hodgart, M. J. C.: The ballads (London, 1950); Ortutay Gyula: Az „európai” ballada. kérdéséhez (Kodály emlékkönyv, Bp., 1953); Gerould, G. H.: The ballad of tradition (New York, 1957); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrad, 1965); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Leader, N.: Hungarian Classical Ballads (Cambridge, 1967); Fowler, D. C.: A literary history of the popular ballad (Durham, 1968); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968); Kallós Zoltán: Balladák könyve (Bp., 1974); Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa (I–II., Bp., 1976).

A halálra táncoltatott lány balladája tükrös tetején

Balladaénekes a régi éneklésmód jellemző kéztartásával (Tarjányi Bálint vak gazdaember, Parád, Heves m., 1954)
Kriza Ildikó

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages