Delphibeli jóshely.
Delphibeli jóshely. A görögök legtekintélyesebb jóshelye a Parnassus délnyugati nyúlványán eredetileg nem Apollónak vala a szentélye. A pelasgus hagyományok szerint mindenütt az anyaföld adott jóslatokat, s Aeschylus (Eum. 1 sk.) a régi delphibeli legendák alapján úgy beszél a jóshelyről, hogy első birtokosa Gaea és Daphne nympha), azután Gaea lenáya, Themis, ki testvérének Phoebének ajándékozta, s csak tőle mint keresztanyától örökölte Apollo. A történeti korban Delphi már kizárólag Apollo jóshelye, s a pythói Apollóhoz írt homerusi hymnus is úgy dicsőíti az istent, mint a jóshely megalapítóját. Ugyanis születése után nemsokára helyet keresett temploma számára, s a legalkalmasabbnak a crisai síkot találta, melyet egy Pytho (vagy Delphyne) nevű sárkány, Gaeának gyermeke, őrzött. A szörnyeteg megölése után Apollo delphin alakjában cretai emberek hajójához úszik; ezeket Crisába vezérelve, feltárja előttük isteni lényét; meghagyja nekik, hogy Delphinis neve alatt emeljenek számára oltárt, s gondozzák templomát. Azonban a Pytho megölése után nyolcz évig kellett Gaea haragjnáak kiengesztelése végett száműzetésben élnie; egy, nyolcz évenként tartott ünnepen (Septeria) a szertartás megérzékítette az isten bűnhődését és megtisztulását. Az isten képviselője ez ünnepen egy fiú volt, a kinek szülei még éltek. A sárkányt jelképesen megölték; erre gyorsan elszaaldtak, s a fiút ünnepi menetben Dorison, Locrison, az Oetán, Aenianián és a maliaiak földén át a Tempe völgyéig vezették (erre menekült a legenda szerint maga Apollo is), s itt ünnepélyes tisztulásban részesítve, örömtől ujjongó karok éneke közben hozták vissza Delphibe. A tulajdonképeni jóshely fekvése is jelzi, hogy eredetileg földi isten szentélye vala; az αδυτον kivájt barlang fölé épült, benne egy szűk mélyedésből hideg kéngőz szivárgott ki, s ennek belehelése hozta ihletbe a jósló Pythia papnőt. A mélyedés fölött magas, aranyozott tripus állott, rajta egy áttört korong (ολμος, cortina), s ezen volt a Pyhia széke. A tripus előtt állott az ουϕαλος, egy kúpalakú fehér sziklakő, a görög hagyomány szerint a föld közepe, mert a Zeustól ellenkező irányban kibocsátott két sas itt találkozott. Pind. Pyth. 4, 4. – A Pythia, kit Delphi fiatal leányai közül választottak, Apollo jegyeseként szükségkép szűz maradt; midőn a 4. század végén a thessaliai Echecrates egy ilyen papnőt megszöktetett, ezentúl csak 50 évet meghaladt nőt szemeltek ki, de azért ruházata leányos maradt; később ismét a régi szokáshoz tértek vissza. Kezdetben csak egy Pythia adott jóslatot; a jóshely tekintélyének növekedtével két rendes és egy kisegítő papnőt alkalmaztak; Plutarchus korában aznoban egy Pythia is elegendő volt a jóslatkérők kielégítésére. E papnőket különben csak passiv eszközöknek tekintették; nem voltak tagjai a delphibeli papi testületnek, mely őket gyakran a legtudatlanabb néposztályból választotta ki. A jóshely igazgatása előkelő családok kiváltsága volt; egy öt tagból álló papi testületet neveztek ki, mely a templomot gondozta; ezek voltak a οσιοι, s úgy ők mint más papok is voltak a προϕηται, azaz jóspapok. Mert a Pythiát önkívületi állapotában egy vagy több jóspap figyelte meg; följegyezték össze nem függő szavait, articulátlan kiáltásait, s rendszerint versben szerkesztették meg a jóslatokat, melyeknek ünnepélyes hang és kiszámított homály volt a jellemvonásuk. A theologiailag kiművelt és a jóslatkérő viszonyait ismerő jóspap elfogadható válaszokat adhatott, ha erkölcsi kérdésről volt szó vagy tanácsot kellett osztogatnia; jóslata azonban ingadozó és tekervényes vala, ha a jóslatkérő igazán a jövendőt akarta megtudni. Az így megszerkesztett jóslatok világosabb megmagyarázása végett éltek a szentélyben hivatásos jóslatmagyarázók; de a szentélyen kívül is voltak Delphiben sokan, kik a jóslatok magyarázásával foglalkoztak. A mi a jóslás idejét illeti, kezdetben évenként valószínűleg csak egyszer, tavaszszal, Apollo születésnapján (az év hetedik hónapjában, melynek Delphiben Βυσιος volt a neve), adott a Pythia jóslatokat; később a 3 téli hónap kivételével, mikor u. i. Apollo a népies felfogás szerint távol volt, minden hónap 7. napján kaphatott a jelentkező jóslatot, vagy más napon is, ha az előbb bemutatott áldozat (χπηστιρια) vagy más jel a napot kedvezőnek (αισια) tüntette föl. Eur. Ion. 421. Plut. de def. orac. 51. Természetesen voltak tilos napok is (ημεραι αποϕραδες). Kedvező jel esetén a Pythia megmosakodott a Castalia vízében, hosszú ruhájában és ékesen fésült fővel belépett az adytumba, ivott a Cassiotis vízéből és leült a tripusra. Mellette állott a προϕητης, a kinek már előlegesen bejelentették, hogy milyen dologban kérnek jövendőt. A jóslatkérőket erre szintén az adytumba bocsátották, hogy adják elő kérelmüket. A Pythia belehelvén a felszálló kéngőzt, önkívületében jósszavakat dadogott, melyeket a jóspap versbe, rendszerint hexameterekbe szedett, s így adta tudtára a jóslatkérőnek. E versek néha nagyon rosszak voltak, s a jóslatokat később prózában is közölték. Több jelentkező között sorshúzás döntött a sorrendre nézve, hacsak a jóslatkérőnek vagy valamely államnak nem volt meg az előjoga (προμαντεια; Hdt. 1, 54). Az államoknak adott jóslatokat pecsét alatt adták ki a követeknek, s összegyűjtve gondosan megőrizték a levéltárakban. Ilyen jóslatgyűjteménye Pisistratusnak is volt (Herod. 5, 90) az Acropolison. Az említett papokon kívül a szentélyben voltak szolgamunkát végző asszonyok (προσπολοι γυμαιχες) és kalauzok az idegenek vezetésére (περιηγηται). – A jóshely rendkivüli népszerűsége nagy hatással volt Görögországnak nemcsak politikai hanem erkölcsi fejlődésére is. Habár ifjabb keletű volt mint a dodonai, de már Homerus ismeri jelentőségét (Od. 8, 79 sk.), s az ő kora után csakhamar a legkiválóbb jóshelylyé vált; jelentőségét különösen az a körülmény alapította meg, hogy az amphictyoni gyűléseket (l. Amphictyones) Delphiben tartották. Hozzájárult ehhez, hogy a papok, kik a pythia jóslatait a hivőknek kihirdették, rendkivül okos és nagy politikai belátású emberek voltak. Hirük hazájukon túl is elterjedt; a lydiai királyok sokszor kikérték tanácsukat (Hdt. 1, 13. 14. 19. 25. 46 s köv.) és nagy kincsekkel gazagították a szentélyt; az etruriai Caere városának saját kincsesháza volt Delphiben (Strabo 5, 220); Tarquinius Superbus fiait küldte oda (Liv. 1, 56); Fabius Pictor egy követség élén kereste fel (Liv. 22, 57. 23, 11), s állítólag Cicero is kért a pyhiától jóslatot. Plut. Cic. 5. A perzsa háborúk koráig a delphibeli papok a tiszta görög szellem képviselői; hazájukban a pythia beleegyezése nélkül semmiféle új államalakulás, gyarmattelep, új istentisztelet vagy nemzeti játék nem keletkezhetett. Az ő hatásuk következtében hanyatlott az istenek természeti felfogása, s az erkölcsi elem jutott mindinkább érvényre. Mert nem volt elég a jóslatkérő fogadalmi ajándéka: tiszta lelkülettel kellett az isten színe elé járulnia. Önismeret (γνωϑι σεαυτον) és önmegtartóztatás (υμδεν αγαν) volt az első parancs, mely a templomhoz vezető csarnok falára volt vésve. A nemzet nagy költői és államférfiai állandó összeköttetésben voltak Delphivel; a spartaiakat már alkotmányuk utalta arra, hogy a Pythiával valóságos szövetségben álljanak, mert a néphit szerint ő adta Lycurgusnak az alkotmányt. A perzsa háborúk után a jóshely tekintélye, részben a papok ingatag politikája, részben megvesztegethetőségük, főleg azonban a kifejlődő skepsis következtében nagyon aláhanyatlott. Teljesen azonban sohasem vesztette el hitelét, s időről-időre újra felvirult, különösen a 2. században Kr. u., mikor újra érdeklődtek a régi vallás iránt. Végleg N. Theodosius pusztította el a 4. században. – A jóshely barlangnyilása fölé épített első kőtemplom a legenda szerint Trophoniusnak és Agamedesnek volt a műve. Ez Kr. e. 548-ban leégett (Hd. 2, 180. 5, 62), s később az athenaei Alcmaeonida család száműzött tagjai 300 talentumért vállalkoztak újraépítésére. Építőmesterül a corinthusi Spintharust szerződtették, s feladatukat sokkal fényesebben oldották meg, mint az egyesség eredetileg szólott, a mennyiben a homlokzatot mészkő helyett parusi márványból építették. Az oromzat szobordísze a keleti oldalon Apollót, Artemist, Letót a múzsák kiséretében ábrázolta, a nyugati oldalon Dionysus szobra állott a Thyiasokkal és a nyugodni készülő Napisten lovaival (mert Dionysus télen, mikor a néphit szerint Apollo távol vala a hyperboreusoknál, Delphiben nagy tiszteletben részesült). E szobrokat Praxias és Androsthenes faragták ki, így tehát a templom Kr. e. 430 körül készülhetett el. Az épület dór stilusú peripterus volt, nagy méreteinél fogva hypaethrus templom (l. ’ϒπαιδρος), melynek gerendázatát belül ion oszlopok tartották. Magát a templomot nagy szentélykerület (περιβολος) vette körül, melyben csarnokok, kincsesházak, szobrok, oltárok és egyéb fogadalmi ajándékok találtak helyet. A belépőcsarnok falain voltak a föntebb említett bölcs mondatok bevésve, benn a templomban állott az áldozó oltár örökös tüzével, továbbá egyéb szobrokkal együtt Apollo aranyszobra. A kincsesházakban voltak felhalmozva a szentélynek felajánlott műtárgyak, a hadi zsákmányok tizedéből szerzett kincsek. A templom bjeárata előtt egy oltár állott az égő áldozatok számára, s a nagy arany tripus, melyet a görögök a plataeai csata emlékére ajánlották fel (l. Fogadalmi ajándékok). A nagy kincseken kivül a szentélynek nagy földbirtoka is volt, szintúgy forgó tőkéje. Thuc. 1, 121. A templomot először a phocisiak rabolták ki Kr. e. 355-ben; utánuk többször garázdálkodtak itt gallus és római csapatok; maga Nero 500 szobrot hurczolt el, s az id. Plinius mégis 3000 szobrot látott még a szentély területén. Ennek határfalai részben fönmaradtak, s területén belül régibb eredménytelen kutatások után 1892 óta a franczia kormány Homolle vezetése alatt tervszerű ásatásokat rendez. A leletek leginkább régi épületmaradványok, kincsesházak (a siphnusi és athenaei), melyek Pausanius leírását (10. 5–24) sok tekintetben igazolják és kiegészítik; magát a templomot azonban még az ásatások alapján sem tudják eddig pntosan reconstruálni. – Irodalom: Götte, Das delphische Orakel (Leipzig 1839). G. Wolff, de novissima oraculorum aetate (Belrin 1854). A. Mommsen, Delphica (Leipzig 1878). Bouché–Leclercq; Historie de la divination de l’antiquité. III, 93 sk. H. Pomtow, Beiträge zur Topographie v. Delphi (Berlin 1889). U. a. írt czikkeket a szaklapokban a legujabb ásatásokról. Th. Drück, Delphi u. die neuestenfranz. Ausgrabungen (Allgem. Zeitung 1895. mart. 4.) G. J.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
