Claudii, Clodii
Claudii, Clodii, makacsságáról és erőszakosságáról ismeretes római patricius nemzetség, mely Sabinumból vándorolt Rómába (6. sz. Kr. e.), hol később egy patricius és egy plebejus ágra szakadt. A nemzetség ismeretesebb tagjai: – 1. Atta (Attus) Clausus, az eponymus, ki 504-ben clienseivel együtt Rómába költözött s ott (Appius Claud. Sabinusnak nevezve) velük együtt külön tribust alkotott. Erélye és tehetségei hamar híressé tették, úgy hogy 495-ben már a consulságot is elnyerte; általában szigorúságáról volt ismeretes s a szegény és nem nemes osztálylyal mindig dölyfösen és lenézőleg bánt, főkép a 494-ik secessio és Coriolanus esete alkalmával. Liv. 2, 16. 21. 23. 24. 27–8. 4, 3. 10, 8. Dion. Hal. 6, 23. 24. 27. 30. 38. 40. 59–65. 7, 15. 48, 11. 15. Plut. Coriol. 19. Pop. 21. Tac. Ann. 11, 24. 12, 25. Suet. Tib. 1. 2. – 2. Appius Claud Sabinus, az előbbinek fia. Midőn 483-ban Kr. e. a consulságot a néptribunusok vetója miatt nem sikerült elnyernie, azzal a javaslattal állott elő, hogy az egyik tribunus szavazatát a többiek megvesztegetésével kell ellensúlyozni. Dion. hal. 8, 90. Liv. 2, 44. 471-ben mint consul, rettentő szigorúságot gyakorolt a néppel szemben. Különösen a volscus háború alkalmával. Liv. 2, 56–59. Dion. Hal. 9, 43–45. Végre a tribunusok személyük megsértése miatt törvény elé idézték 470-ben, de mielőtt elitélték volna, meghalt, valószínűleg öngyilkosság által. Liv. 2, 61. Dion. Hal. 9, 54. – 3. C. Claud. Sabinus, az előbbinek testvére. A nép gyűlöletében annyira ment, hogy 460. mint consul a Herdonius-féle felkelés alkalmával inkább idegen segítséghez fordult, semhogy a népet igyekezett volna megnyerni. Ellenszenvét kimutatta 457-ben, midőn a néptribunusok számának szaporításáról volt szó, 449-ben a decemvirek választása alkalmával és 445-ben a lex Canuleja tárgyalásánál. Liv. 3, 15–21. 58. 4, 6. Dion. Hal. 9, 12–17. 10,14. 11, 7–11. – 4. Appius Claudius, az előbbinek unokaöcscse, a 2. sz. fia. 453-ban mint consul designatus javasolta a decemvirek választását s maga magát is beválasztotta. Liv. 3, 32. Dion. Hal. 10, 54–56. Csakhamar vezetője lett a testületnek s a következő évre 450. olyanokat választatott maga mellé, kiknek feltétlen engedelmességére számíthatott. Most azután elkezdett zsarnokoskodni, önkényesen megtartotta a hatalmat társaival együtt a 449. évre is és midőn kitört a háború az aquusokkal és sabinusokkal, egymaga teljes hatalommal intézkedett. Azonban a sereg vereséget szenvedett a decembirek vezetése alatt; ehhez járult Siccius Dentatus megöletése és Cl. erőszakossága Virginiával szemben: mindez az elégületlenséget és haragot a legnagyobb fokra emelte, úgy hogy a decemvirek végre kénytelenek voltak visszalépni. Cl.-t magát bevádolták, börtönbe vetették, s ott halt meg, talán öngyilkosság által, vagy pedig a tribunusok parancsára öletett meg. Liv. 3, 33, 35–44. 54. 56. 58. Dion. Hal. 10, 54–61. 11, 3–46. Diod. Sic.12, 24. Suet. Tib. 2. Eutorp. 2, 18. – 5. Appius Claud. Crassus (Crassinus), 403-ban trib. militum consulari potestate. Liv. 5, 1–6. 396-ban a vejii zsákmányt a katonák között akarta szétosztantni. Liv. 5, 20. 367-ben ellenezte a Licinius-féle törvényjavaslatot (Liv. 6, 40), 362-ben dictator lett és megverte a hernicusokat. Liv. 7, 7. 8. 349-ben consul lett s hivatalba lépése után nemsokára meghalt. Liv. 7, 24. 25. – 6. Appius Claud. Caecus, az előbbinek unokája, szónok és iró. 312-ben, még a consulság előtt, s censorságát a Via Appiával, mely a porta Capenán át később egész Brundisiumig vezetett, továbbá a róla nevezett vízvezetékkel örökítette meg. Liv. 9, 29. 30. Dioc. Sic. 20, 36. Frontin. aquaed. 1, 15. Általában a plebs ellenségének mutatta magát; ezért történt, hogy az alacsony sorsu polgárokat beosztotta tribusokba, remélvén, hogy ezáltal gyengítheti a plebs hatalmát; ugyancsak ezért hevesen ellenezte Cn. és Q. Ogulnius azon indítványát, hogy a plebejusok részt vehessenek a papi hivatalokban (300). 307-ben consul lett, 299-ben interrex. Liv. 10, 7. 11. 296-ban másodízben lett consul L. Volumniusszal s legyőzte a samnitákat és etruscusokat (Liv. 10, 15. 17–19), sőt a következő évben is Etruriában maradt mint praetor s újabb győzelmet aratott felettük. Liv. 10, 22. 24. 25. 31. Dictator is volt, de nem tudjuk mikor. 280-ban, midőn Pyrrhus a győzelem daczára Cineast Rómába küldötte békealkudozások végett, az öreg, vak Cl.volt az, a ki megjelenvén a tanácsülésben, hatalmas beszédével rávette a rómaiakat, hogy utasítsák vissza Pyrrhus ajánlatát s követeljék tőle, hogy azonnal hagyja el Itáliát. Plut. Pyrrh. 18. 19. Cic. Brut. 14, 55. 16, 61. Cato 6, 16. Val. Max. 8, 13, 5. Suet. Tib. 2. Justin. 18, 2. Flor. 1, 18. De jártas volt nemcsak a szónoklatban, hanem a jogtudományban és a gramamticában is. Liv.10, 22. Cic. tusc. 4, 2, 4. – 7. Appius Claud. Caudex, az előbbinek testvére; 264-ben mint consul megkezdette a második pún háborút azzal, hogy átment Siciliába s megverte Hierót és a carthagóiakat, Polyb. 1, 12. Zonar. 8, 8. 9. Diod. Sic. fragm. 83. – 8. P. Claud. Pulcher, Caecus fia. 249-ben mint consul és a siciliai hajóhad vezére tengerbe dobatta a szent tyukokat, mert nem mutattak kedvező jeleket. Megütközött a carthagóiakkal, de csúfosan megveretett s elveszítette csaknem minden hajóját. Ekkor a senatus felszólította, hogy válaszszon dictatort, s ő egy libertust, M. Claud. Gliciát választotta. Azután a tribunusok bevádolták a vallásos szertartások kigúnyolása miatt, de egy omen következtében megmenekült. A tribunusok azonban újból bevádolták, s ekkor a nép pénzbirságra itélte. Meghalt 246 körül. Polyb. 1, 49. 52. Liv. ep. 19. Val. Max. 1, 4, 3. 8, 1, 4. Suet. Tib. 2. Eutrop. 2, 26. Cic. div. 1, 16, 29. 2, 33. Gell. 10, 6. – 9. Appius Claud. Pulcher, az előbbinek fia. 217-ben aedilis, 216-ban hadi tribunus volt, s részt vett a cannaei csatában. Liv. 22,53. 215-ben praetor lett és Siciliába ment, hogy Hannibal ellen is dolgozzék. Ott maradt a következő évre is mint propraetor és M. Marcellus alvezére. Liv. 24, 27. 39. Polyb. 8, 3. 5. 9. Plut. Marc. 13. 14. Zonar. 9, 4. 212-ben consul lett; meghalt 211-ben Capua ostrománál. Liv. 25, 2. 3. 26, 1. 6. 16. Zonar. 9, 6. Polyb. 9, 2. Flor. 2, 6. – 10. Appius Claud. Pulcher, 198-ban s a következő években Görögországban szolgált hadi tribunusi minőségben s harczolt többek között nagy Antiochus és az aetoliaiak ellen is. Liv. 32, 35 s köv. 33, 29. 34, 50 36, 22. 187-ben praetor, 185-ben consul lett s szerencsésen harczolt a liguriaiak ellen. Liv. 39, 23. 32. 33–39. 41, 25. – 11. Claudia Quinta, az előbbinek testvére; 204-ben oltalmába vette a Magna Mater Idaea képét. Liv. 29, 14. Suet. tib. 2. Plin. 7, 35. Ovid. Faust. 4, 305. – 12. C. Claudius Pulcher, az előbbinek testvére. Végig menvén a különböző hivatali lépcsőkön, 177-ben consul lett és mint ilyen Istriába indult; de mivel a szükséges áldozatokat elfelejtette bemutatni, vissza kellett térnie Rómába. Azután újból megjelent Istriában, három várost lerombolt, majd a liguriaiak ellen ment s legyőzte őket a Scultenna folyó mellett, a következő évben pedig elfoglalta Mutinát (Liv. 41, 9–16) és triumphust tartott. 171-ben résztvett a Perseus elleni háborúban; 169-ben censor lett Ti. Sempron. Gracchsuszal s csak neki köszönhette, hogy a tulságos szigorusága miatt ellene emelt felségsértési vád alól felmentették. Liv. 43, 14. 16. Meghalt 167-ben Liv. 45, 44. 1. 45, 15. –13. Appius Claudius Pulcher, a 10. sz.-nak fia. Háborút indított 143-ban mint consul a salassusok ellen s legyőzvén őket, a tanács s a nép engedélye nélkül diadalmenetet tartott, mely alkalommal egyik néptribunus insultusa ellen csak leánya közbelépése mentette meg, ki Vesta-papnő volt. 142-ben a censorválasztásnál Scipio Aemilianusszal szemben megbukott, de 136-ban még sikerült bejutnia. 133-ban triumvir agr. divid. lett; Gracchus megöletése után nemsokára meghalt. Oros. 5, 4. Dio. Cass. fragm. 80. Cic. pro Coel. 4. Vell. Pat. 2, 2. Cicero Brut. 28, 108 szerint jeles szónok volt. – 14. Appius Claud. Pulcher, az előbbinek unokája. Előbb aedilis, majd 89-ben praetor volt. 87-ben bevádolták és száműzték, mivel seregét a Cinna pártjára engedte menni. Cic. har. resp. 12, 26. Arch. 5, 9. de domo 31, 83, 32, 84. Planc. 21, 51. – 15. C. Claud. Pulcher, az előbbinek testvére, kit 73-ban Spartacus a Vezuv mellett keményen megvert. Oros. 5, 24. Flor. 3, 20. --16. C. Claud. Pulcher, Saturninus néptribunus ellenfele 100-ban Kr. e. A következő évben mint aedilis elefántokat vitt be a népjátékokra. Plin. 8, 7. 35,4. Cic. off. 2, 16, 57. Val. Max. 2, 4, 6. 95-ben Sicilia propraetora, 92-ben consul volt. A szónoklatban is kitüntette magát. Cic. Brut. 45,166. – 17. Appius Claud., 87-ben mint hadi tribunus Marius és Cinna előtt megnyitotta a Janiculum kapuit. App. b. c. 1, 68. – 18. App. Claud. Pulcher, a 14. sz. fia, 70-ben sógorával Lucullusszal részt vett a 3-ik mithridatesi háborúban. Plut. Luc. 19. 21. 61-ben Görögországban tartózkodott, honnan sok műkincset vitt magával, 58-ban a praeturára pályázott s mint praetor, bár nem volt Cicero személyes ellensége, mégis közreműködött visszahivásának megakadályozásában. Dio Cass. 39, 6. 7. A következő évben Sardinia propraetora, 54-ben consul lett. Midőn Gabinius syriai proconsul ellen zsarolás miatt vádat emeltek, ellenezte a vádat s később maga lépett fel vádlóul azon szándékkal, hogy majd megvesztegetteti magát. Cic. Qu. fr. 3, 23, 3. Dio Cass. 39, 60. Ép ily gyalázatos egyezséget kötött a következő évi consuljelöltekkel, midőn megválasztásukat nagy összeg pénz s más egyéb feltételek fejében biztosította (Cic. Att. 4, 18, 2. Qu. Err. 2, 15, 2. 3, 1, 5); kevésben mult, hogy ezért el nem itélték. Cuc. Att. 4, 16, 6. 7. Fam. 1, 9, 25. A következő években (53–51) cilicia kormányzója volt s nem elég, hogy kizsarolta a tartományt, de visszatérése után még diadalmenetet akart tartani, melyet azonban nem engedtek meg. Cic. Att. 6, 1, 2. 6. 2, 8, fam. 3, 7, 2. 8, 6, 1. 50-ben censor lett s újabb gyalázatos vádaskodást folytatott M. Coeliusszal. Dio Cass. 40, 63. Cic. fam. 8, 12. Különben hivatalában rendkívül szigorú volt, a vagyoni állapotok kutatásában kérlelhetetlenül járt el s a senatorok és lovagok közül igen sokat kitörölt, így Sallustiust is. Dio Cass. 40, 63. De ezáltal ellenségévé tette Caesart, úgy hogy 49-ben, midőn Caesar Róma ellen ment, kénytelen volt Pompejushoz menekülni. Pompejus Görögországot neki adta tartományul, s ott halt meg Euboea szigetén. Cic. Att. 9, 1, 4. Val. Max. 1, 8, 10. Oros. 6, 15. Lucan. 5, 120. Általában nagyon babonás ember volt, hitt a jóslatokban; írt is egy könyvet De augurali disciplina. Cic. legg. 2, 13, 32. div. 1, 58. 132. Varr. r. r. 3, 2, 2. A történetben és a szónoklatban igen jártas volt. Cic. Brut. 77, 267. Herculaneumban az ő színházában megtalálták lovasszobrát. – 19. C. Claud. Pulcher, az előbbinek testvére. 58-ban Caesar alvezére, 56-ban preator, 55-ben Ázsia propraetora (Cic. scaur. 15, 33. Dio Cass. 39, 21); 54-ben a consulságra pályázott, de vissza kellett lépnie, mert bevádolták Ázsia kizsarolása miatt a csak megvesztegetés által kerülte ki a büntetést. Cic. Scaur. 10. fam. 8, 8, 2. Dio Cass. 39, 25. – 20. P. Clod. Pulcher, a két előbbinek testvére. Részt vett a harmadik mithridatesi háborúban (Plut. Luc. 34. Dio Cass. 36, 14. Cic. har. resp. 20, 42), majd Ciliciában tengeri rablók kezébe esett, kik azonban Pompejustól féltükben szabadon bocsátották. Dio Cass. 36, 17. 38, 30. Strab. 14, 684. Innen előbb Antiochiába, majd Rómába ment (65-ben); zsarolás miatt bevádolta Catilinát, de később megvesztegette magát s nem lehetetlen, hogy részt vett az összeesküvésben is. Cic. Pison. 10, 23. V. ö. Plut. Cic. 29. Quaestorságra volt jelölve, midőn a Bona Dea ünnepén női ruhába öltözve belopódzott Caesar házába a matronák közé, hogy Caesar nejével mulathasson; e miatt vád alá került s csak vesztegetés által tudott megmenekülni. Cic. Att. 1, 12, 3. 1, 13, 3. 14; Mil. 31, 86. 27, 72. Plut. Caes. 10. Cic. 28. Dio Cass. 37,45. 46. Val. Max. 9, 1, 7. Liv. 103. Suet. Caes. 6. Ekkor Caesarhoz csatlakozott, ki keresztülvitte, hogy adoptáltatván egy plebejus által, 59-ben néptribunussá választották. Suet. Caes. 20. Plut. Cato min. 33. Cic. de dom. 16, 41. Vell. Pat. 2, 45. Dio Cass. 38, 12. Mint néptribunus különféle törvények alkotására igyekezett a pártokat megnyerni s midőn biztos volt a sikerről, benyujtotta azt a javaslatot, hogy a ki római polgárt elitélés nélkül jogtalanul megölt, száműzessék. Világos, hogy ez Cicero ellen volt intézve a Catilina-féle ügy miatt s Cicero, bár minden lehetőt megkisértett, mégis kénytelen volt száműzetésbe menni, bár a javaslatot rá nézve úgy módosították, hogy 400 (római) mfnél közelebb nem jöhet Rómához. Plut. Cic. 30–31. Vell. Pat. 2, 45. Liv. 103. Cic. Att. 1, 13, 3. de dom. 18, 47. 21, 54. Dio Cass. 38. 14. 17. Claud. elpusztította Cicero birtokait, házát megvette s nagy építkezéseket kezdett rajta. Cic. pro domo 44, 116. Mil. 32, 87. Att. 4, 2, 5. Dio Cass. 39, 11. Plut. Cic. 33. Cl. most oly rettegett úr volt Rómában, hogy a következő évben (57), bár hivatala lejárt, mégis meg tudta akadályozni Cicero visszahívását. Dio Cass. 39, 7. Plut. Cic. 33. Cic. Sest. 35. Mil. 14. ad Att. 3, 20, 3. Azután nem kimélt senkit, sőt Pompejust és Caesart is meg merte sérteni. Dio. Cass. 38, 30. Plut. Pomp. 48. A hivatalnokokat megverte, házukat elfoglalta, sőt kirabolta a templomokat. Cic. Mil. 14, 38. Midőn Cicero visszatért s házát visszakapta, Cl. felgyujtotta a házat. Cic. ad. Att. 4, 4, 2. Pis, 11, 26. Dio Cass. 39, 20. 56-ban aedilis lett s hogy megmeneküljön Milo vádja elől, kinek házát megostromolta, önmaga lépett fel vádlóul. Kibékült Popejusszal, sőt megnyerte támogatását a consulság elnyerésében. Dio. Cass. 39, 29. Aztán egy időre elcsendesedett s nyugodtan ügyvédeskedett Rómában, míg végre 52-ben, midőn Milo a consulságra, ő a praetorságra pályázott. Milo emberei a Via Appián megölték. Cic. Mil. 10, 27. App. b. c. 2, 20. 32. Plut. Cic. 35. Dio Cass.40, 48. Liv. ep. 107. – 21. Clodia, a három előbbinek testvére, Cicerónak ellensége volt, mert nem tudta meghódítani. Cic. Coel. 14. 20. Plut. Cic 29. Szép és művelt, de erkölcstelen és elvetemült nőnek mondják (βοωπις, quadrantaria Clytaemnestra), ki állítólag testvérével P.-szal is vérfertőzést követett el s valószínűleg azonos a Catullus Lesbiájával. Cic. ad. Att. 2, 9, 1. Coel. ap. Quint. 8, 6, 53. – 22. Sextus Clod., P. Clodius rokona, terveinek és javaslatainak előkészítője; 56-ban Milo tanácsára bevádolták, de felmentetett. Később azonban mégis száműzetett s csak 44-ben tért vissza Rómába. Cic. ad. Att. 14, 13, 6. Mil. 13, 33. pro domo 18, 47. Sext. 64. 133. Coel. 32, 78. – 23. C. Claud. Centho, 213-ban dictator (Liv. 25, 2), 200-ban mint P. Sulpicius consul alvezére a macedoniai Fülöp elleni háborúban bevette Chalcis városát Euboea szigetén s többször megverte Fülöpöt. Liv. 31, 14. 22. Zonar. 9, 15. – 24. Appius Claud. Centho, előbbinek testvére, 178-ban aedilis, 175-ben praetor s ezen minőségében megverte a celtibereket és triumphust tartott. 172-ben Perseusnál járt követségben, 170-ben vereséget szenvedett Illyricumban. Liv. 40, 59. 41, 26. 28. 42, 25. 43, 11. – 25. C. Claud. Nero, 214-ben M. Claud. Marcellus alatt szolgált Siciliában; 212-ben mint praetor elfoglalta Suessulát és Capuát. Liv. 24, 17. 25, 2. 3. 22. Majd Spanyolországban harczolt Hasdrubal ellen (Liv. 26, 17. Zonar. 9, 7); 209-ben Marcellus alvezére, 207-ben M. Livius Salinatorral consul. Liv. 27, 34. 35. Kitüntette magát a Metaurus mellett vívott csatában, hol Hasdrubalt, ki bátyjával egyesülni akart, teljesen megverte, s levágott fejét Hannibal táborába dobta. Ennek örömére triumphust is tartott consul társával együtt. Liv .27, 43–51. 28, 9. Polyb. 11, 1. Flor. 2, 6. Eutorp. 3, 18. Zonar. 9, 9. Oros. 4, 10. Val. Max. 4, 1, 9. 7, 4,4. 9, 3,1. Hor. od. 4, 4, 37. 204-ben censor volt. – 26. Ti. Claud. Nero, 204-ben praetor, 202-ben consul lett s Africába kellett mennie a carthagóiak ellen, de a hiányos előkészületek miatt, mielőtt oda ért volna,vissza kellett fordulnia. Liv. 29, 11. 30, 27. 38. 39. – 27. Ti Claud. Nero, Cicero választottja leánya Tullia számára, ez utóbbi azonban időközben jegyes lett. Cic. ad Att. 6, 6. 1. Az alexandriai háborúban (48.) a hajóhad parancsnoka volt (Dio Cass. 42, 40), később pontifex maximus lett (Suet. Tib. 4), 41-ben elnyerte a praetorságot s előbb Antonius, később Pompejus pártjára állott, majd az általános béke alkalmával visszatért Rómába, hol nemsokára meghalt. Vell. Pat. 2, 75. Dio Cass. 48, 15. 44. Tac. Ann. 5, 1. Két fia maradt, Tiberius Nero és Drusus Nero. – 28. Ti. Claud. Nero, császár, l. Tiberius, 1. – 29. Claud. császár, tulajdonképen Ti. Claud. Drusus Nero Germanicus, uralkodott 41–54. Kr. u., Tiberius praetor unokája, született 10-ben kr. u. Lyonban. Atyja halála után Augustus és Tiberius udvarában nevelkedett, de mivel betegesnek, sőt hülyének és bárgyunak mutatkozott, kevés figyelmet fordítottak reá. A consulságot is csak Caligula jóindulatának köszönhette. Suet. Claud. 1. 2. 7. Dio Cass. 60, 2. 59, 6. Midőn Caligulát megölték, félelmében elbújt a palotában, de a praetorianusok a palota egyik zugában megtalálván előhurczolták és kikiáltották császárnak. Suet. Claud. 10. Zoanr 11, S. Dio. Cass. 60, 1. Aur. Vict. Caes. 3. ep. 4. Eleinte jó uralkodónak mutatkozott; általános amnmestiát adott (bár Caligula gyilkosait megbüntette), jó törvények és intézkedések által igyekezett az állam és a polgárok jólétét emelni. Építkezései közül említésre méltó a róla nevezett vízvezeték (aqua Claudia). Később azonban teljesen belemerült az érzékiségbe, minden idejét szabadosok és nők körében töltötte s mindig befolyásuk alatt állott. 43-ban elment Britanniába csak azért, hogy visszatértében triumphust tarthasson. Suet. Claud. 17. Dio Cass. 60, 19–23. Tac. Agr. 13. hist. 3, 44. A kormányzást nagyrészt az asszonyok vezették. Első eje Plautia volt, kitől két gyermeke született, Drusus és Claudia. Ettől elválva nőül vette Aelia Paetinát, kitől Antonia nevű leánya született. Harmadik neje a hirhedt Valeria Messalina volt, Britannicusnak és Octaviának anyja, ki szabadosaival Pallasszal és Narciusszal oly elvetemült gonosz és kicsapongó életet élt, hogy elvégre megölette. Azután negyedszer is megnősült és elvette unokatestvérét, Agrippinát, ki gonosz fondorlataival annyira behálózta, hogy Britannicust mellőzve, adoptálta annak fiát Nerot s eljegyezte leányával Octaviával. Később ugyan megbánta, hogy saját fiát kizárta a trónöröklésből, de mielőtt hibáját jóvá tehette volna, neje Agrippina megmérgezte 54-ben. Tac. ann. 12, 64 s köv. Suet. Claud. 44. 46. Dio. Cass. 60, 14–16. 34. Zonar. 11,8–11. Eutrop. 7, 13. Oros. 7–6. Plin. 11, 37, 73. Cl. tudománynyal és irodalommal is foglalkozott; megírta Carthago történetét görög nyelven; önéletrajzot, római történelmet stb. írt latin nyelven. Az abc-be 47-ben három új betűt hozott be, u. m. 
r (= u conson), r (= ps, bs) és r (= u és i közt), de ezeket később nem használták. Suet. Claud. 41–44. A szónoklatban is jártas volt s szeretett nyilvánosan szerepelni. 1524-ben Lyonban két ércztáblán megtalálták egy beszédének töredékeit, de civitate Gallis danda (Tac. ann. 13, 3. 11, 24), mely kivonatban Tacitusnál is megvan (11, 24). – 30. M. Aurelius Flavius Claud. Gothicus, római császár Kr. u. 268–270-ig. Mint idegen (illyriai) származású tiszt szolgált Decius és Valerianus császárok alatt s nagyon kitüntette magát. Bátorságáért s tehetségeiért a katonák Gallienus halála után császárrá kiáltották ki. Képességeinek csakhamar jelét is adta, midőn megverte a germánokat a Garda tónál. Aztán Rómába térve erős és biztos kézzel vezette a nagy birodalom kormányát. A béke és rend helyreállítására irányuló törekvéseiben megzavarták a gótok, kik Macedoniából az Al-dunán át betörtek birodalmába, Cl. ellenük ment s 269-ben Naissus mellett borzasztó csatában, hol csaknem 50 ezer barbár esett el, legyőzte őket, miért a Gothicus melléknevet kapta. Kevéssel a győzelem után meghalt Sirmiumban, valószinüleg pestisben. Eutr. 9, 11. Zosij. 1,40–43. Zonar. 12, 25–26. Oros. 7, 23. – 31. Q. Claud. Quadrigarius, római annalis-iró a Kr. e. 1. században. Életéről semmit sem tudunk. Annaleseiben (Gellius 10, 13 szerint XIII könyv) megírta Róma történetét a gallusok betörésétől a saját koráig (Sulla idejéig). A sablonos annalistáktól abban is eltér, hogy munkáját nem kezdi Roma alapításán; a mellett úgy látszik elég kritikával dolgozik, bár nem mindig megbizható. V. ö. Liv. 33, 10, 9. 38, 8. Oros. 5, 3, 2. 20, 6. Nyelve meglehetős száraz és régies, de azért a császárkorban nagyon tetszett (Gell. 9, 13. 14. 15, 1); valószínű, hogy annaleseit Livius is használta. Töredékeket Gellius őrzött meg, kiadta Peter, hist. reliqu. 1, 205. Fragm.136. V. V. ö. Giesebrecht, Über Q. Claudius Quadrig. Prenzlau, 1831. – 32. Claud. Claudianus, római költő a 4–5. században. Kr. u., Canopusban (vagy Alexandriában) született pogány szülőktől (St. Augustin. de civit. dei 26. Oros. 7, 53) valószinűleg 350–370 körül Kr. u. s kezdetben úgy látszik görög nevelésben részesült. De ez a nevelés hiányos lehetett, mert 395-ben Alexandriából Rómába megy, bizonyosan azért is, hogy magát tovább képezze. Itt csakhamar megismerkedett több befolyásos egyéniséggel s különösen kegyelt embere lett a híres vandalus vezérnek Stilichónak. Elkisérte őt Milanóba, különböző tisztségeket nyert tőle. A XV. sz.-ban találtak a Trajanus forumán egy oszlopot, mely az ő tiszteletére emeltetett Arcadius és Honorius császárok idejében; ez oszlop tribunusnak és notariusnak nevezi. Corp. Inscr. Lat. VI, 710. Milanobol visszatérve Rómába, még egyszer megfordult Alexandriában (400-ban Kr. u.), nősülés czéljából. Halála 404 körül történhetett, mivel azon túl semmit sem tudunk róla. Nevezetesebb művei eposok és panegyricusok; ide tartozik a Raptus Proserpinae (3 könyv), De bello Gildonico, De bello Getico, Gigantomachia (görög nyelven); panegyricusaiban Stilichót (De laudibus Stilichonis), Honoriust s másokat dicsőít (In consulatum Olybrii, Laus Serenae Reginae, In III. IV. et V. consulatum Honorii stb.). Irt azonkívül leveleket és epigrammákat. Műveiben igazi költői tehetség, gazdag képzelet, erő és eleganczia látszik mindenütt; nyelve elég tiszta és szép, bár nem ment a rhetorikus declamatiótól. Általában Vergilius és Statius követője s más korban élve jobban érvényesülhettek volna tehetségei. A későbbi időben sok utánzója akadt. Műveit kiadták Gessner (Lipcse, 1759), Burmann (Amsterd. 1760), Jeep (Lipcse 1876. 1879, 2 köt.) stb. V. ö. Hodgkin, Claud. the last of the Roman poets. Newcastle, 1875. Van az ő neve alatt egy pár görög epigramma, melyek azonban valószínűleg egy más, ifjabb Cl.-tól (talán az ő fiától) származnak. I. B.
r (= u conson), r (= ps, bs) és r (= u és i közt), de ezeket később nem használták. Suet. Claud. 41–44. A szónoklatban is jártas volt s szeretett nyilvánosan szerepelni. 1524-ben Lyonban két ércztáblán megtalálták egy beszédének töredékeit, de civitate Gallis danda (Tac. ann. 13, 3. 11, 24), mely kivonatban Tacitusnál is megvan (11, 24). – 30. M. Aurelius Flavius Claud. Gothicus, római császár Kr. u. 268–270-ig. Mint idegen (illyriai) származású tiszt szolgált Decius és Valerianus császárok alatt s nagyon kitüntette magát. Bátorságáért s tehetségeiért a katonák Gallienus halála után császárrá kiáltották ki. Képességeinek csakhamar jelét is adta, midőn megverte a germánokat a Garda tónál. Aztán Rómába térve erős és biztos kézzel vezette a nagy birodalom kormányát. A béke és rend helyreállítására irányuló törekvéseiben megzavarták a gótok, kik Macedoniából az Al-dunán át betörtek birodalmába, Cl. ellenük ment s 269-ben Naissus mellett borzasztó csatában, hol csaknem 50 ezer barbár esett el, legyőzte őket, miért a Gothicus melléknevet kapta. Kevéssel a győzelem után meghalt Sirmiumban, valószinüleg pestisben. Eutr. 9, 11. Zosij. 1,40–43. Zonar. 12, 25–26. Oros. 7, 23. – 31. Q. Claud. Quadrigarius, római annalis-iró a Kr. e. 1. században. Életéről semmit sem tudunk. Annaleseiben (Gellius 10, 13 szerint XIII könyv) megírta Róma történetét a gallusok betörésétől a saját koráig (Sulla idejéig). A sablonos annalistáktól abban is eltér, hogy munkáját nem kezdi Roma alapításán; a mellett úgy látszik elég kritikával dolgozik, bár nem mindig megbizható. V. ö. Liv. 33, 10, 9. 38, 8. Oros. 5, 3, 2. 20, 6. Nyelve meglehetős száraz és régies, de azért a császárkorban nagyon tetszett (Gell. 9, 13. 14. 15, 1); valószínű, hogy annaleseit Livius is használta. Töredékeket Gellius őrzött meg, kiadta Peter, hist. reliqu. 1, 205. Fragm.136. V. V. ö. Giesebrecht, Über Q. Claudius Quadrig. Prenzlau, 1831. – 32. Claud. Claudianus, római költő a 4–5. században. Kr. u., Canopusban (vagy Alexandriában) született pogány szülőktől (St. Augustin. de civit. dei 26. Oros. 7, 53) valószinűleg 350–370 körül Kr. u. s kezdetben úgy látszik görög nevelésben részesült. De ez a nevelés hiányos lehetett, mert 395-ben Alexandriából Rómába megy, bizonyosan azért is, hogy magát tovább képezze. Itt csakhamar megismerkedett több befolyásos egyéniséggel s különösen kegyelt embere lett a híres vandalus vezérnek Stilichónak. Elkisérte őt Milanóba, különböző tisztségeket nyert tőle. A XV. sz.-ban találtak a Trajanus forumán egy oszlopot, mely az ő tiszteletére emeltetett Arcadius és Honorius császárok idejében; ez oszlop tribunusnak és notariusnak nevezi. Corp. Inscr. Lat. VI, 710. Milanobol visszatérve Rómába, még egyszer megfordult Alexandriában (400-ban Kr. u.), nősülés czéljából. Halála 404 körül történhetett, mivel azon túl semmit sem tudunk róla. Nevezetesebb művei eposok és panegyricusok; ide tartozik a Raptus Proserpinae (3 könyv), De bello Gildonico, De bello Getico, Gigantomachia (görög nyelven); panegyricusaiban Stilichót (De laudibus Stilichonis), Honoriust s másokat dicsőít (In consulatum Olybrii, Laus Serenae Reginae, In III. IV. et V. consulatum Honorii stb.). Irt azonkívül leveleket és epigrammákat. Műveiben igazi költői tehetség, gazdag képzelet, erő és eleganczia látszik mindenütt; nyelve elég tiszta és szép, bár nem ment a rhetorikus declamatiótól. Általában Vergilius és Statius követője s más korban élve jobban érvényesülhettek volna tehetségei. A későbbi időben sok utánzója akadt. Műveit kiadták Gessner (Lipcse, 1759), Burmann (Amsterd. 1760), Jeep (Lipcse 1876. 1879, 2 köt.) stb. V. ö. Hodgkin, Claud. the last of the Roman poets. Newcastle, 1875. Van az ő neve alatt egy pár görög epigramma, melyek azonban valószínűleg egy más, ifjabb Cl.-tól (talán az ő fiától) származnak. I. B.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
